7óra7

Nem is az
7óra7: (7/10)
Közösség: (8/10)

Nem is az

2011. 08. 15. | 7óra7

Ez most már az?

Nagyon sokáig szinte kezelhetetlen szélsőségek között ingázik az előadás, ugyanis lehetetlen eldönteni, hogy mit látunk. Furcsa és bizarr poénokkal megtámogatott komédiát, vagy intim közelségig leegyszerűsített és kidolgozott szocio-horrort, amolyan Ideglelés-szerűen? Esetleg reflexiót a híradóra Talán ezeket együtt. Legalábbis valami ilyesmit válthat ki belőlünk a három férfi tompítóan szürke hétköznapisága, ami keveredik azzal a ténnyel, hogy ők most éppen egy hullát (vagy mást) ásnak el (vagy ki), ami pedig keveredik már-már túlzott szerencsétlenségükkel és gyarlóságukkal. Kétségtelenül izgalmasnak tűnik ez a helyzet, hiszen tényleg lehetetlen belőni, hogy kik ezek a fiúk, miközben az őket alakító Dankó István, Hajduk Károly és Orosz Ákos hármasa láthatóan eltökélt és valami felé tartó triót alkot. Legalábbis úgy tűnik.

Nehéz szabadulni ugyanis attól a ténytől, hogy a szabadba kifektetett hullának nyoma veszett, a szereplők pedig nemhogy nagyvonalúan vagy figyelmetlenül vagy nyeglén nem vették észre az eltűnését, hanem fel sem merült bennük annak a lehetősége, hogy valaha, valamikor a földre helyeztek egy emberi testtel kitöltött szemeteszsákot. Így nehéz komolyan venni ezt az alapvetően félelmetes helyzetet, nehéz hozzá bárhogy is viszonyulni. Aztán az egyik férfi hátrarohan, és valakit vagy valamit agyonver a lapátjával. Embert, vagy állatot – de az is lehet, hogy csak a földet üti, mindenesetre kettétörik bele a kapanyél – nem tudni. Gyilkosság, vagy csak három ember idióta tréfája? Ezt sem tudni. Izgalmasan idegesítő helyzet ez az eldöntetlenség, legalább addig, míg elpattan a cérna, és minden kiderül. De itt sokkal inkább a folyamatosság, a minden összefolyatása mindennel képezi Kovács Dániel rendezésének fő szervezőerejét, mintsem a szélsőségekkel való játék. Mindehhez finom fokozatossággal is vannak felépítve az események – egyre durvább és durvább dolgok történnek –, azonban azok nincsenek annyira kitöltve ahhoz, hogy végig fennmaradjon a feszült figyelem (dramaturg: Boronkay Soma). A létrejövő totális zavar magával ragadó vehemenciája önmagában kevés ahhoz, hogy elsodorja a nézőt. Mindazonáltal a Zsámbékon látottak tudhatóan nem a végállapotát jelentik az előadásnak - ami mostani formájában torzó -, viszont az egész poén.

Ez most már az? - Orosz Ákos, Dankó István, Hajduk Károly

A három színész igyekszik egyszerre hétköznapivá és kiismerhetetlenné tenni karakterét. Orosz Ákos a mindentől visszariadó hidegvérű gyilkost, Hajduk Károly a félsántán botorkáló, kötélidegzetű alkoholistát, Dankó István a munkájába beleszakadt problémamegoldó görcsgombócot játssza. Érdekes figurák, ám - az előadás egészéből adódóan - a karakterek szintjén sem ütközünk konkrétumokba, csak a maguk egyszerűségében remekül kivitelezett összjátékba.

Aztán persze elszakad az a bizonyos cérna, az ember szervezetében megtalálható folyékony anyagokból meglehetősen széles választék kezd el távozni váratlanul a szereplőkből, akik, úgy tűnik, megtaláltak valamit a gödörben, amit ki-, nem pedig elásni akartak. Aztán az egyik leüti a másikat, a harmadik pedig segít őt eltávolítani – borul a papírforma, kiderül, hogy az egész csak valamiféle csel volt. Erre az egyik a harmadikat is megöli és elássa – duplán borul a papírforma? Úgy tűnik, hogy mégiscsak egy szocio-horrort nézünk.

Majd egyszer csak előkerülnek, kergetik, leütik, elássák egymást, majd újra előkerülnek és kezdődik elölről, miközben tényleg mindenki a hirtelenjében kivájt sírban végzi. Felbukkan a szemeteszsákba csomagolt hulla is – némi homokkal kitömve – kisétál a sírjából, amibe nem lett belefektetve (vagy mégis?), és beül az autóba. Lehetetlen követni a feltámadó, gyilkoló, öklendező, vérző és a gödörből innen-onnan előkerülő férfiakat, akik ekkorra már tekintélyes céltudatossággal csámborognak a fokozatosan megszülető idő- és térzavarban. Kétségtelenül érdekessé válik ez a követhetetlen hullakeresés, de ahogy előtte, úgy utána is lehetetlen kihámozni belőle bármit.

Ez most már az? - Orosz Ákos, Dankó István

Talán nem is kell. Hiszen olyan váratlan felszabadultsággal mutatják be a tapsrendre a gödörből zombiként előöklendező színészek az előadásban látható trükkök és ötletek minden csínját-bínját, hogy azzal mi is feloldódunk minden erőltetett, az eseményeket megérteni akaró kényszerünk alól. Bár ez a váratlan gesztus nem pótolja a nagyon is tekintélyes méretű hiányosságokat, azonban őszintén és önkritikus önazonossággal helyre billenti a kérdéseket és hagy minket nevetni azokon. Sőt, kinevetteti velünk azt a tébolyt, amiben az imént még nagyon is kerestük a rendet és az értelmet. Ezért pedig érdemes volt kiásni azt a mindig másnak látszó gödröt.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr48005059

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.