7óra7

Három tökéletes pillanat
7óra7: (7/10)
Közösség: (8/10)

Három tökéletes pillanat

2011. 08. 22. | 7óra7

Valahol Európában - elöl: Szőcs Artur, Tompos Kátya, Keresztes Tamás

Nagyszerű dolog, hogy ez a négyezer ember nem gyűlt össze hiába. Mert volt egy-két (talán három) olyan pillanat, amelyben a _mutatványra_ vágyakozó közönség nem csak mutatványt kapott, hanem valami valóságosat, fontosat és érvényeset. Az egyik ilyen pillanatra egy monológ közepén leszünk figyelmesek, hirtelen érezhetővé válik, hogy a közönség soraiból egy pisszenést sem hallani. Síri csöndben hallgatjuk a színészt, aki kimért nyugalommal, megfontolt hűvösséggel, kiszámítható ürességgel mondja fel a gyűlölet szövegét. Egyszer csak ott vagyunk az Egyenruhás agyának közepén, és a szigorú logikának hangzó tételsor mögött, világosan látható, nincs semmi. Csak a szigorú logikának hangzó pusztításvágy.

Aztán van egy másik jelenet, amelyben Simon Pétertől, a magányos alkoholistává züllött egykori zenésztől Hosszú, a lerombolt javítóintézetből a háború dúlta külvilágba szabadult gyereksereg vezére azt kérdezi: "Maga... mit csinálna?". Simon ránéz, és azt válaszolja: "Én tudom, hogy mit csinálnék... De hogy te mit csinálsz, azt neked kell tudnod." A felnőttléttel járó felelősség és a minden patetikumtól mentes bölcsesség árad a mondatból, amit a színész – a zenész – mond.

Valahol Európában - Mácsai Pál, Alföldi Róbert

Végül pedig egy rendezői gesztus. Béres Attila a történet egy pontján a gyerekek élőláncával összeköti a nézőteret és a színpadot: a sereg egy része felszalad a lépcsőkön, és a közönség felé, a színpadon és a színpad mellett maradtakkal együtt énekli, hogy "Ami fontos, az, hogy úgy legyen, az, hogy mindenki másmilyen, a zene is csak ettől igaz, a dal csak így lesz szép"! És tényleg szép.

Alföldi Róbert, Mácsai Pál és a gyerekek, illetve Béres Attila rendező. Emiatt a három, nekik köszönhető pillanat miatt lesz több a Valahol Európában előadás sterilen profi színházi terméknél. Igaz, a produkció mindvégig hatásos és lenyűgöző szeretne lenni, és sok mindent tesz ezért, de valójában csak e jelenetekben sikerül kitörnie a "szeretne lenni" kategóriából, amit sokszor csak a ha kell, ha nem, akkor is pörgő színpad, a koreografált tömegjelenetek és a pirotechnika képviselnek. De sok minden más is adott ehhez, például Horesnyi Balázs, aki – a Gettó után ismét a valódi és a fiktív tér egybeépítésében jeleskedve – a Dóm téri templom romváltozatát építette meg háttérdíszletnek, jelezve azt, hogy nem tőlünk távol történik mindez, sem időben, sem térben. Adott a szenzációsan teljesítő gyereksereg, és adottak a színészek is. Tompos Kátya (Suhanc) nem akarja eljátszani, hogy fiút játszik: szótlan, de határozott és kitartó. "Lebukása" megkönnyebbülést okoz. Csak az a baj, hogy a valami okból meglehetősen jellegtelen Hosszút játszó Szőcs Arturral _semmiféle_ kémia nem érződik felsejleni, a kettejük között kibontakozó kapcsolat izgalma egy átlagos őszközepi napot megelőző időjárás-jelentésével vetekszik. Annál több az izgalom egymagában a Keresztes Tamás által játszott heveskedő Ficsúrban, aki előbb cselekszik, aztán gondolkodik, és ez nehézkes reakciókat eredményez. Keresztes színpadi találékonyságára jellemző, hogy még a "pipikéim" megszólítást is képes manírmentessé – sőt, önálló védjeggyé – tenni, ami önmagában jelentős teljesítmény. (Ez az, ami a Szeplőst játszó Ágoston Péternek a "Könyörgöm, akasszuk fel!" mondattal nem megy.) Alföldi Róbert Vince főhadnagyot minden túlzó manír nélkül, egyszerűen és tisztán játssza. Vince maga elé tartja a törvényt, amit csak saját, kifacsart nyelvén képes értelmezni. Bukása idillikus álom. Simon Péter szerepét pedig mintha egyenesen Mácsai Pálra szabták volna: fekete humora önmagára irányuló cinizmusba csap át, minden mondata szikár, mégis életteli és ütős, hiányzik belőle minden magamutogatás, csak az alkotásnak él – és egy olyan világban, amely az alkotást tagadja, neki nem lehet helye. Mácsai komplett művészlélektani tanulmányt ír a Valahol Európában kísérőszövegeként, egy olyan emberről, aki a teremtésben – vagyis a művészetben – találja meg az élet értelmét. Márpedig a gyerekek életének a megmentése itt és ekkor pont valami ilyesmi.

Valahol Európában - balra fent: Ágoston Péter, jobbra: Keresztes Tamás

A bombák robbannak és füstölnek, a forgószínpad forog, zászlók lobognak, autó jön s megy, fények borítják be a teret, a történelem sötétjén úrrá lesz a józan ész, az összefogás, de ott a halál is: könny és öröm a végén. Mindenki megbocsátja, mert meg akarja bocsátani, hogy nem énekel mindenki kifogástalanul, hogy a rém aranyos főszereplő, Kuksi (Grünwald Dávid) mondatai könyvből olvasottnak hatnak, hogy a küzdőjelenetek a realisztikus és az eltartott közötti út felénél eldöntetlenül megrekednek, hogy nem lobog a tűz a szerelmesek között. A tetszés elsöprő, a halál szomorúságát a finálé és a tapsrend vígsága hamar felülírja. Grandiózus előadás, amiben mindezzel együtt volt valami fontos és érvényes az egymásra utaltságról, talán azért is, mert volt benne három tökéletes színházi pillanat.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr688005057

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.