7óra7

Valahol Varsóban
7óra7: (6/10)
Közösség: (6/10)

Valahol Varsóban

2011. 10. 12. | 7óra7

Lengyel Menyhért vígjátéka, ha saját jogán nem lett volna világhírű, akkor Lubitsch Ernő filmje (1942), majd Mel Brooks átdolgozása (1983) nyomán biztosan az lett, egyszerűen azért, mert mindkét mozi elkezdte Lengyel Menyhért karaktereit használni, kibontani és kijátszani. A darab ugyanis tele van színházi figurákkal, olyan együgyű, egy-ügyű, sikeréhes, ripacs vagy allűrös színészekkel, akiknek mindene a színpad, a szereplés, a siker - és ezért mindenre képesek. Ha pedig nem űzhetik mesterségüket a színpadon, hát űzik a valóságban, főleg akkor, ha erre apropót ad némi személyes, meg egy kis nemzeti krízis (ti. a nácik). Hogy Lubitschnak 1942-ben miért az utóbbi, Brooksnak 1983-ban miért inkább az előbbi, a színházi közeg volt fontos, az érthető. De hogy 2011-ben, Magyarországon ez utóbbi, a személyes és nemzeti krízis miért _nem_ fontos, az már kevésbé (persze nem annyira).

Lenni vagy nem lenni - Kerekes József, Vallai Péter, Lukács Sándor, Dengyel Iván, Rétfalvi Tamás

Marton László rendező ugyanis történetet mesél, cselekményszálakat göngyölít. Ebben pedig a látens gestapós tisztnek ugyanolyan szerepe van, mint az ajtónálló Kaspareknek: viszi előre a cselekményt. Nincsenek hangsúlyok, nincsenek kijátszott jelenetek, csak kijátszott (többnyire egyéni) pillanatok. Marton László Radnóti Zsuzsával és Deres Péterrel színpadra alkalmazott szövegkönyve ugyanis versenyfutás a darabbal és az idővel, bár nem nagyon érteni, miért kell ezt a játékot már este kilenc előtt befejezni, amikor bőven lett volna mit nézni.

Lenni vagy nem lenni - Hegyi Barbara, Molnár Áron Fesztbaum Béla például remekel Bronski, a többre hivatott karakterszínész szerepében, olyannyira, hogy egy szó nélkül is képes nyíltszíni tapsig jutni. Lukács Sándor érzi az igazi kisstílűséget Józef Tura, a Lengyelországban világhírű varsói színész figurájában, bár Lukács már-már túlzó szerénységgel kéri számon önmaga ismeretét álruhájában különböző náci tisztektől. Mészáros Máté pedig hideg, kimért, és teátrális, pont annyira, mint amennyire egy SS-Oberstrumbannführertől várnánk. Ők azok, akiket a dramaturgiai olló nem fosztott meg karakterüktől, és volt mit eljátszaniuk. Ennél sokkal hányattatottabb sors jutott például Kaspareknek, akit Kerekes József abban a három percben, amikor számol vele az előadás, el is játszik, de hogy előtte-utána miért nincs használva semmire, pont úgy, ahogy Grynberg (Dengyel Iván) vagy Rawitsch (Rétfalvi Tamás e. h.) sem, rejtély. Nem kapott túl sok támogatást Gyuriska János (Erhardt ezredes) sem, akinek például meg kellene magyaráznia, totális teátrális megsemmisülése után miért megy be még egyszer a színházba, Tura asszonyhoz, de erre nincs magyarázat - ám ennek ellenére Gyuriska összességében eredményesen harcol meg a szereppel. Molnár Áronnak ugyan lenne némi terepe arra, hogy Andrzej Stansnik repülőparancsnokból előhozza az imádva rajongó férfiút, de a kamaszos hevességen túl mást nemigen látni ebből, Hegyi Barbarának pedig Maria szerepében az allűria csúcsát, az ellenállhatatlan, bárkit percek alatt magába bolondító, a férfiakkal kacéran játszó nőt kellene alakítania ahhoz, hogy a lába előtt heverő férfiaknak _legyen okuk_ ott heverni - de ehelyett egy egyszerű nagyvilági asszonyt látunk, akiben a színésznői klisék nem válnak tudatosan használt eszközzé, így pedig játszani sem tud velük.

Lenni vagy nem lenni - Vallai Péter, Kerekes József, Rétfalvi Tamás, Dengyel Iván, Lukács Sándor

Mert az egésznek ez lenne a lényege, hogy ezek a színészek _játszanak_, hol Hamletet, hol vígjátékot, hol jól, hol rosszul, hol magukért, hol másokért, hol az életükért, hol mások életéért, de _játszanak_. Eközben pedig hiúk, pitiánerek, beképzeltek, önteltek, féltékenyek, de soha sem annyira, hogy ne legyen öniróniájuk, hogy ne tudják, mit kell csinálniuk mint színészek, mit kell csinálniuk mint művészek - csak épp teszik mindezt kicsiben, minden váteszi tudat nélkül sodródva a történelemmel.

Lenni vagy nem lenni - Hegyi Barbara, Gyuriska János

A változó hőfokon üzemelő komédia, az addig erőteljesebben líraira hangolt vígjáték az utolsó néhány jelenetben fogja magát, és egyszer csak stilizált kabaréjelenetté válik, amely egy nagyon szép, közösségteremtő gesztussal van lezárva: a színészek papírrepülőket dobnak a közönség soraiba, mintha ez jelentene valamit. Pedig nem jelent, mert nem szállt be senki ebbe a repülőbe. Nem menekült meg senki ezzel a repülőgéppel, így pedig nagyon nehéz tovaszállni vele - és az előadással. A Vígszínház előadásából pont az hiányzik, amiről Lengyel Menyhért komédiája szól: hogy egy _társulat_, amelynek tagjai ismerik egymást, az értékeiket és az őket körülvevő közeget, miközben lefolytatják kicsinyes harcaikat saját magukkal és egymással is, valami nagyobb egészben is pontosan tudják, hol a helyük és milyen értékeket képviselnek. Ez az előadás nem mondja meg, hogy milyen értékek mellett áll ki, egyszerűen nem hajlandó a bohózati szituációkon túlmenni. Ezzel pedig nem lenne semmi baj, ha nem a Lenni vagy nem lenni, hanem egy sokat megélt amerikai bohózat pörögne a színpadon. Akkor talán nem lenne az a hiányérzetünk, hogy ez az este szólhatott is volna valamiről, mert minden pillanat annyira ismerős volt, de mégis valahol Varsóban történt mindez, nem itt nálunk. Ha megtörtént egyáltalán.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr728002509

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása