7óra7

Filoszok, fodrok, fonalak
7óra7: (6/10)
Közösség: (6/10)

Filoszok, fodrok, fonalak

2011. 10. 14. | 7óra7

Boldogság pozsgásan piros arcának keresése nem több-e, mint megtalálni, mi szűnknek legkedvesebb: aránkat s urunkat? Mit nekünk te gondolatnak vadregényes tája, ha csizmánk fodrodzó rojtjain elsápad a napfény, amidőn meglátja benne magának százszorszép ellenfelét? Minden szép, mi szebb a szebbnél, szebbnek lenni mindenkinél, és jönni fog az boldogság hamar, mely nem tudjuk, honnét jövék, s hová tart, de ésszel mérni fel azt úgysem lehet. Hát jöjjék el azoknak igaza, kik borban lelik az igazságot, és vesszen alá az, ki szerelemnek gombolyagját szövi-fonja minduntalan, s évődjön eme nagyvilág helyette a tudásnak.

Bessenyei György a mából nézve igen kacifántos nyelven írta meg A filozófust, nem is túlterhelt a magyar színházi közeg az ezerhétszázas évek második felében alkotó író műveitől, de ha valamit, akkor a Katona József Színház társulata azt megoldja, hogy ezek a szövegek ma is meg tudjanak szólalni. Kell hozzá némi irónia (mondjuk vígjátékról lévén szó ez nem nagy bűn) és némi magától értetődő természetesség, hogy aztán ki lehessen kacsintani olykor a körülményes szófolyamok közül, és meg lehessen pendíteni a paródia húrjait is, ha már egyszer tényleg van valami bődli ebben a sztoriban.

A filozófus - Ötvös András, Pálmai Anna

De mintha Gothár Péter rendező nem akarna igazán ezen a húron pendülni. A szándékoltan harsányra hangolt középszer nem ütközik meg igazán a filosszal, nincs markáns kontraszt, ha pedig nincs kontraszt, akkor nincs honnan hová megérkeznie Párméniónak (Ötvös András) és Szidalisznak (Tenki Réka), akik – ellentétben a többi szereplővel – valamilyen ideával azért csak rendelkeznek. Ha pedig ez a konfliktus nincs meg, akkor maradnak az együgyű archetípusok szerethetően butácska magánszámai, mint Tasnádi Bence (Titus) és Kulcsár Viktória (Szidalisz) kamaszévődés-duettje, vagy a Luciendába a női praktikából is sokat belecsempésző Borbély Alexandra és a Lidásba ültetett, mélyről jövő egyszerűséget sokszínűen megmutatni tudó Mészáros Béla kettőse. Dankó István a mitugrász felszínember, Lílisz szerepében könnyeden komédiázik, Pálmai Anna pedig a groteszk irányába tolja el Angyélika figuráját, a humorát mindvégig jól érezve, Fullajtár Andrea pedig Eresztraként egy kővé dermedt, a lelkét a ruhájában hordó, minden tekintetben értékét vesztett asszonyt játszik. Mintha csak Kocsis Gergely Pontyi figurájára lett volna konkrét elképzelés, hogy a talmi értékeket a múltra hivatkozva ostorozó parasztembernek hogyan lehet egyszerre igaza is meg nem is: mert látja a jelen hibáit, de csak a múltban tud gondolkodni.

A filozófus - Borbély Alexandra, Ötvös András, Mészáros Béla

Az előadásban olykor-olykor előkerül egy fonál. Ezt a fonalat többnyire a szerelmesek szövik és szakítják. Ez lenne a _vezérfonál_, valami játékos megfejtése a színpadi szerelmi sokszögeknek, ennek az egész szappanoperának, ez valami olyan, ami mindent körbefon, bezár és megsemmisít, ami cselekedni akar és amit el kellene már zárni nagyon, amitől meg kellene már végre szabadulnunk. De hogy mi ez, arra tulajdonképpen nem kapunk választ. A _fonál_ nem tudja pótolni a filosz és az ösztön közötti harc nemlétének erejét, így pedig valami alapvető hiányzik ahhoz is, hogy A filozófus valóban meg tudjon szólalni, és ahhoz is, hogy legalább végig jókat tudjunk nevetni.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr608005131

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.