7óra7

Sajtból van a hold?
7óra7: (7/10)
Közösség: (10/10)

Sajtból van a hold?

2011. 10. 16. | 7óra7

Woyzeck egy kis városban él feleségével, és nagyon sokat dolgozik. A kisváros koszos, füstös, nyomasztó és élhetetlen. Woyzeck szereti a feleségét, de már régen nem működik semmi köztük, és Woyzeck alól egyre inkább kicsúszik a talaj az iga húzása, a nyomorért való non-stop gürizés közben. Felesége csalja, gyereke nem tud jelenteni számára semmit, mert nincs idő, amikor jelenthetne. Woyzeck pedig szép lassan elveszik az életben.

Georg Büchner történetéből sokszor a kis ember megaláztatását, az életért vállalt igazságtalan és lehetetlen kompromisszumok öngyilkos folyamatát és a hatalommal való gátlástalan visszaélést szokták kiemelni, de most nem ez történik. Minden sokkal _kisebb_ a világhírű képzőművész, William Kentridge rendezésében, aki elsősorban a mozgóképpé alakuló fekete grafitrajzok és a bábok között kialakuló kommunikációval mesél, így a rajzok nem pusztán a jelenet saját, vagy épp az egész előadás kormos gyáripari atmoszféráját jelzik, hanem a szereplőkben történő lelki rezgések, gondolatok, képek, emlékfoszlányok megjelenítésére is szolgálnak. Az egymásra montírozott képsorozatok pedig a bábokon keresztül valóban életre kelnek, és a mélyen barázdált arcú munkás megható csillagfürkészése, az újgazdag iparmágnás szomorú belső monológja, illetve a világűrben kódorgó, líra helyett a Holdon is csak vasat és acélt, hideg anyagot lelő újszülött keserű magánya így egészen sajátos formában tud megjelenni. És hogy az élet konferansziéja eközben mit csinál? Kedvesen szórakoztat minket, showműsort tart nekünk az oktatás nagyszerűségéről (ebben egy rinocéroszt tanít meg gondolatot olvasni, majd lelőni rinocérosztársait), és szigorú fegyelemben tartja azokat, akikről azt gondolnánk, onnan biztos nincsen feljebb.

Woyzeck a Highvelden

Talán emiatt tompább az előadás annál, mint lehetne: mert mi, itt a nézőtéren kívülről nézzük Woyzeck világát, a rejtélyes konferanszié nekünk konferál, tehát beavatottak vagyunk, nem azok, akikkel megtörténik mindez. A személyesség egy része így némiképp elvész, és a kiszolgáltatottság húsbavágó rémtörténete helyett egy hétköznapi mesét kapunk a megtörtségről, amivel ennyi áttéten keresztül (báb, vetítő, hús-vér ember) nem könnyű eljutni. Kentridge többnyire messzire kerüli a hatásvadászatot, amivel viszont némileg felad magából a hatásosságból is, nem építi ki igazán személyes kapcsolatot a bábokkal, így pedig a lelki trip ugyancsak inkább szimbolikus marad, mint valódi búvárkodás, viszont a mindent uraló stilizáltságból így is kitűnik a _kisreál_, valami nagyon hétköznapi komor ború, valami mély, igazán keserű bodogtalanság. Ide pedig nem könnyű patetikum vagy szentimentalizmus nélkül eljutni, hasonló tipusú antiutopikus lírát pedig talán sehol máshol nem lehet látni, csak _itt_, és csak _most_.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr718005135

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.