7óra7

Én, te, ő, mi, ti, ők
7óra7: (6/10)
Közösség: (10/10)

Én, te, ő, mi, ti, ők

2011. 11. 16. | 7óra7

Az ember eleinte él, mint hal a vízben, napozgat a tengerparton, búvárkodik, csodálja a világot, aztán hirtelen a semmiből arra úszik egy cápa, és elkezdi felfalni ezt az idillt. A strandolók nem hívják fel egymás figyelmét a veszélyre, nem működnek együtt. Ez a motívum az, ami az előadás legtöbb jelenetében visszatér: az emberek képtelenek az együttérzésre, nem fogadják el a másságot. A kiszolgáltatott vak nagyapót senki sem fogja karon, hogy kivezesse a tömegből, a női identitásra vágyó férfit cipőjük sarkával verik és űzik el köreikből a nők.

Nem megrázó a szereplők halála, nem lágyulunk el egy ölelkezés láttán, nem akarunk felpattanni a székünkből, hogy segítsünk az elnyomottakon. Egy kiüresedett, elidegenedett világot látunk a színpadon, ami tőlünk, befogadóktól is távol tartanak. A színpadot teljes széltében és hosszában egy filmvászon választja el a nézőtértől. Ez a vászon olyan, mint egy hártya, áttetsző, így látható, ami mögötte történik: átszivárog rajta keresztül az előadás világa. Átlátszósága lehetővé teszi, hogy egyszerre lássuk Iványi Marcell filmrészleteit a vásznon és a színészek-táncosok mozgását a vászon mögött és előtt. A képsorok és az előadás alatt hallható legkülönbözőbb stílusú zeneszámok általában az egyes jelenetek hangulati tartalmát erősítik. Látványos és sokszor mulatságos, amikor a háttérben mozgó színészeket kívülről úgy látjuk, mintha a vászonra vetített filmben szerepelnének. Ilyenkor olyan hatást kelt a vásznon a hátsó tér, mintha három dimenzióban látnánk a filmet.

Az elidegenítés az előadás egy pontján megtörik: az egyik színésznő a nézőtér felső soraiban finoman provokálni kezdi a közönséget, mert zavarja, hogy nem látja jól az előadást. Kimászik hátulról, majd bemászik előre, míg végül, hogy biztosan mindent a legjobb helyről nézhessen, besétál a filmvászon mögé és befogadói szerepét színészi szerepre cseréli. Nem feltétlenül kell mindezt túlmagyarázni, lehet ez egy szimpla kitekintés is az előadásból, a színészi pozícióból a befogadói pozícióba, de nyithat egy kaput a nézőtérről a színpad világába is. (Innentől érthetetlenné válik, miért marad leeresztve a vetítővászon, mikor az előadás második felében már egyáltalán nincsenek filmrészletek.)

Az óra, amikor semmit nem tudtunk egymásról

Bozsik Yvette rendezése és koreográfiái egyén és társadalom viszonyára koncentrálnak. Emiatt fontos a mozgás szempontjából az „egy” viszonya a „sok”-hoz. A tömegjelenetek egy és sok kölcsönhatására, ellentéteire épülnek. A kavalkád, a rohanó világ atmoszféráját a színpadon keresztbe-kasul szaladgáló színészek teremtik meg. Az ember két szinten, egyénként és a sokaság részeként tagja a társadalomnak: mindnyájan viszonyban vannak saját magukkal és a közösséggel is. A színészek-táncosok a közösségi szintet inkább a megkomponált mozgáselemekkel, az egyéni szintet pedig a táncokkal fejezik ki.

Lehet, hogy maga az előadás az az óra, amikor semmit sem tudunk egymásról. A baj az, hogy nem szólít meg, nem nyitja fel az érző szemet, csak annak a mechanikus látószervnek szól, aminek a perspektívájából ábrázolja a világot. És még ha fel is ismerem, hogy nem tudok semmit a másikról - miután kilépek a teremből, ebből a felismerésből minden visszaáll az eredeti kerékvágásba.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr898005187

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.