7óra7

Egy levágott kéz
7óra7: (3/10)
Közösség: (4/10)

Egy levágott kéz

2011. 11. 24. | 7óra7

A meglehetősen nehézkes előéletű Don Giovanniról – Keri-Lynn Wilson kanadai karmester pár nappal a bemutató előtt mondta vissza a fellépést – nyugodtan kijelenthető, hogy darabokban hever a színpadon. A szívtipró, arcátlan hazudozó Don Juan sztorija nemcsak hogy nem szól semmiről és nem is akar semmit, még önmagában sem képes egyáltalán lineáris, követhető egésszé összeállni. A házról házra, nőről nőre, esküvői ígéretről esküvői ígéretre és hálószobáról hálószobára menekülő, állandóan új kihívást kereső Don Giovanni és kísérője, Leporello ugyan csapódik előrefelé a Lorenzo da Ponte által megírt sztoriban, de hogy annak végén miért bukkan fel a kőszoborba öntött Kormányzó, akit még jelenetekkel korábban, az első sorok valamelyikének eléneklésekor kivégzett a spanyol szívtipró, miközben épp egyik skalpját igyekezett a polcra tenni, az remek kérdés.

Don Giovanni

Lehetne még sorolni az érthetetlen pillanatokat, hogy itt és itt miért tűnnek elő, majd el egyes szereplők, hogy ugyanazon helyszínek miért szolgálnak különböző térben játszódó jelenetek hátteréül, hogy adott pontokon miért rohangálnak keresztbe a színen a szereplők és miért akarnak távozni másik kijáraton ugyanarra, mint amerre bejöttek. Tény, hogy Andrea Paolini Merlo koreográfiának nagy szerepe van a színpadon tisztes munkával konstruált káosz kialakításában – vélhetően ezt a túlburjánzó indokolatlan mozgásözönt dolgozta ki a koreográfus, nem pedig a nem létező táncokat –, amitől az egész opera veszett egerek tehetetlen szaladgálására emlékeztethet minket, ahol a kísérleti alanyok attól tébolyodnak meg teljesen, hogy nem tudják, melyik kijáratot válasszák az őket fogva tartó doboz millió ajtaja közül.

Don Giovanni Persze mindez csak egy meglehetősen átlátszó – és nem egyszer mulatságos – elfedése annak, hogy Gianfranco de Bosio rendezőnek valószínűleg tényleg fogalma nem volt arról, hogy mit kezdjen a Don Giovannival. Semmi indítéka nincs ennek a hatalmas pörgésnek, ahogy annak sem, hogy miért terebélyesedik előttünk ez a hatalmas reneszánsz épület-homlokzat nagyjából nulla funkcióval – tudható róla, hogy ez a Teatro Olimpico élethű mása de hogy miért? Illetve egyetlen egyszer mégis játszik az első pillanatban még nagyon látványos, kihasználatlanságában fokozatosan ellaposodó díszlet: az utolsó jelenetben egyszer csak kinyitják az ablakait, valamiféle apokaliptikus vég-hangulatot teremtve ezzel.

Ilyenkor persze az értetlenül székébe roskadt néző megpróbál az énekesekben kapaszkodót lelni, és rögtön csalódottan kénytelen szembesülni azzal a helyzettel, hogy Horváth Ádám Don Giovannija bizony nem fogja megmenteni az estét. Sőt. Az egy dolog, hogy Horváth finoman szólva lazán kezelt hódítójából mindenféle karakterjegy gondosan mellőzve van, de hogy az általa elénekelt sorok olyan erőtlenül vannak elejtve, hogy egy hang nem jut el senkihez, az egy másik, ám elég jelentős probléma ahhoz, hogy a címszereplő teljesen jelentéktelenné váljon a színpadon. A többi fontosabb szereplő ugyan a karakterével meglehetős óvatossággal bánik – bár nem igazán volt feladat, amit el kellett volna látni –, ám az énekkel már annál nagyobb gonddal. Szabóki Tünde szopránja érzékletes visszafogottsággal érezteti Donna Elvira kettősségét, míg Kolonits Klára gyönyörű hangok közepette szólaltatja meg Donna Anna kitöréseit – olykor gesztusokkal túlozva ezt az elcsépelt drámaiságig. Dovlet Nurgeldiyev is hasonlóan közhelyes túlzásokkal próbálja Don Ottaviót befogadhatatlanul romantikus hőssé tenni, de ezt feledtetik tenorja által lágyan, játékosan és dallamosan megszólaltatott könnyed áriái, ami nyugodtan nevezhető az est legjobb teljesítményének. Hasonlóan bánik Bretz Gábor is Leporellóval, talán egyetlenként, aki képes pillanatokra indítékot adni a sok ide-oda mozgásnak, olykor megérezve még karaktere szerencsétlenségéből fakadó humorát is.

Don Giovanni

Mindez persze csak viszonylagos, és csak pillanatokra képes feledtetni az előadás következő fájó hiányosságát (mi jöhet még?), hogy Mozart zenéje unott, egytónusú, színtelen maszlaggá lett összeolvasztva – ismét csak finoman szólva. Kesselyák karmesteri pálcája ugyanis semmilyen tempót vagy érzelmet nem képes kicsiholni az amúgy meglehetősen erőtlenül játszó zenekarból, akik mintha nem is Mozartot, hanem valami teljesen kommersz hangfoszlány-szerzeményt próbálnának megszólaltatni - sikertelenül. Ez persze érthető, amikor a bemutató előtt két nappal lép le egy karmester, de Wilson ide vagy oda, azért biztos vele is próbáltak annyit, hogy az legalább egy minimális szinten szalonképes legyen. Mindössze egyetlen egyszer, a záróakkordok megpengetésekor képes valamiféle energiát felmutatni az együttes, ami viszont egy totálisan félrehangolt és harmóniáját vesztett zajban tetőzik, mint finálé – kétségtelenül váratlan és izgalmas fordulat ez.

Nem nagyon lehet ezzel a Don Giovannival mit kezdeni, és - úgy tűnik - semmilyen opera-nézői attitűd nem segít a viszonyuláson, egy-két elszórt momentumtól eltekintve. Lehet, hogy mindenkit mélyen megviselt Keri-Lynn Wilson váratlan távozása, amitől a komplett előadás is ijedtében darabjaira ugrott szét, de annyira, hogy talán még most is keresik a darabkákat valahol a zenekari árok alatt. Csakhogy nem látszik, hogy ezek a darabkák valaha egyben, vagy legalább szalonképes állapotban lettek volna bárkinek a kezében, s ezen csak keveset enyhít a néhány korrekt teljesítményt nyújtó énekes.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr778002471

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása