7óra7

A következő buszon
7óra7: (4/10)
Közösség: (6/10)

A következő buszon

2011. 12. 11. | 7óra7

Próbálták, de nem sikerült. Pedig a szándék, az ötlet hiánypótló, ez a korszak mintha nem is létezne, a mostani harmincasok, kora negyvenesek mintha egy vákuumban születtek volna. Hogy az 1960-ban született Háy János remekül ismeri ennek a világnak az atmoszféráját, az tudható. S a '67 nyarán érkező Lovasi András is bizonyítottan meglehetős erősséggel képes felidézni a fiatalkor hangulatát. Mi vezet hát A kéz című bítzenés életérzés-darab kudarcához?

A történet lazán, de mégiscsak A bogyógyümölcskertész fia című Háy-novelláskötetet követi. Van egy Dávid nevű falusi srác, aki zeneiskolába jár, hiszen Jimi Hendrix az isten, de nagymamája kiveszi onnét, mert a tanárnő megjegyzést tesz a mindent átható falusi szagra. A nagymama innentől nem szerepel a történetben, anya és apa jön, akik élik a tsz-alkalmazotti család szocialista kispolgári életét, a jutalom a kétnapos balatoni nyaralás, alvás a Ladában a kempingben, ahol Dávid gitározó lengyel turistákat figyel meg, "na, kit simogasson a Balaton"? A srác szabadság levegője után áhítozva egy budapesti középiskolába felvételizik, mert "ott fenn" szabadság van, hát a francokat van ott szabadság, ott is szabályok vannak, főként a koleszban közösségi szabályok ("Elhazudni a valóságot nem lehet, és mindjárt látod,/ Hogy bünteti ezt egy jó közösség/ A kötelesség az kötelesség, túl kell ezen esni, tessék,/ A büntető jobbos lendül meg most!"), Dávid a beavatás végén szomorú ("Nézem a kezem, mit csinál egy kéz,/ Néha simogat, néha üt és kész") de a szünet alatt beilleszkedik, és a második rész azzal kezdődik, hogy már nagyon szeretne dugni, csak sok bort ivott, aztán megijed a lány mellbimbójától, úgyhogy fuccs a jó kis kufircnak. Másnap Dávid másnapos, és így nem ír matekdolgozatot, amit a vadállat matektanár nem hajlandó tudomásul venni, majd jön a hír, hogy apukája haldoklik, apuval egy igazi amercian dreamben szerepel, persze ez lázálom, s a végére az apu meghal. Dávid ezután a szerelemre koncentrál, bizonyos számú kudarc után el is sikerül gitároznia a Dédapámat a Skorpiótól, s máris kéz a kézben, az időközben éretté vált fiatalok egy kedves fináléban néznek szembe a nagybetűs élettel és a világ szépségeivel, csak hogy a megjelenő közhelyek mennyiségét érzékeltessük.

A kéz - Varga Zsuzsa, Nagyhegyesi Zoltán, Szula László

Mert hát ez az igazi meglepetés: az irodalmi előzményben oly eredetinek és emberinek ható szöveg a színpadon nagyrészt igen közhelyesnek mutatkozik, s a dalokkal sem jobb a helyzet. A töredékes sztori nem ad ki egy egészet – aminek nem az az oka, hogy ne tudhatna működni a rendszer. Hanem az, hogy Göttinger Pál rendező egyrészt nagy gonddal az irdatlan mennyiségű díszletváltás lebonyolítására koncentrál, ahelyett, hogy megteremtené az előadás atmoszféráját, másrészt mintha ájult tisztelettel közelítene a szöveg felé: rejtélyes okokból megelégszik az elhangzottak szolgai illusztrációjával, a szituációk technikai megvalósításával, harmadrészt pedig mintha hirtelen elütött biliárdgolyóként, véletlenszerűen ütköztetné a történéseket a reális, a stilizált és a groteszk stílussal.

A laza szövés nem jelenti azt, hogy nincs szükség egységes rendszerre egy előadásban. Egy valódi konfliktusok nélküli darabban a főhős nem tud a miénkké válni. Itt ugyan vannak konfliktusok, főleg a jellemzően álmodozó naiv kamaszként beállított Dávidnak van némi konfliktusa a közeggel, na de azért az nem elég _ütős_, hogy a zongoratanárnő egy kényeskedő fapina. Az sem elég, hogy a szereplők kifejezik a közeg semmilyenségét. Ezt a színpadon kellene látni, hogy elhiggyük, színházilag ütköztetni a szereplőket a közeggel. De merészen eldöntetlen a hangütés is: például a koleszjelenetből a szemlélő számára először valami olyasmi derülhet ki, hogy Dávid az OPNI valamelyik laboratóriumába jelentkezett kísérleti alanynak, ehhez képest meglepő, hogy az addig dedósoknak kinéző koleszlakók aztán tevőlegesen is lerántják a gatyát szegény srácról. Aztán Dávid rendületlenül mondja, hogy gitáros szeretne lenni, persze valójában nem szeretne, csupán mást szeretne, mint ami van, de nincs megmutatva, hogy mi van, épp csak le van jelezve valami, hogy alkalmunk legyen hinni Dávidnak, ezért nekünk jut a feladat, hogy képzeletünkben megszüljük a motivációkat, a körülményeket, az oksági rendet, és hozzá mellékletben kapunk egy előadást illusztrációként.

A kéz - Nagyhegyesi Zoltán, Fándly Csaba, Czene Zsófia, Grisnik Petra

A kézben az egyes epizódok szétesnek, nincs bennük kohézió – amit a színpadi világnak kellene létrehoznia. Csakhogy a színpadi világ vetítővásznak és helyszíndobozok tologatásával egészen egyszerűen nem jön létre. Csík György részletekbe menően korfestő díszlete, Kovalcsik Anikó többnyire hiteles jelmezei (hogy Dávid kolesztársait miért öltöztette full gyagyásoknak, az az egy azért kérdés) az időszakról tanúskodnak, az előadásról azonban egyáltalán nem.

A kéz - Varga Zsuzsa, Tóth Eleonóra De ez nem véletlen: az előadás ugyanis megfoghatatlan. Itt bizony vagy egy komolyan vehető drámának – a felnőtté válás elkoptatott fordulatait lehetett volna élő tartalommal megtölteni – vagy egy, az emberarcú szocializmust gyerekszemmel szétégető szatírának (de nem úgy, hogy a nyolcvanas évek közepére helyezünk egy olyan ad hoc felsejlő melléksztorit a zenetanárnő kitelepített férjéről, ami inkább az ötvenes évekre rímel), vagy a kettő tragikomikus keverékének kellett volna megszületnie, vagy bármi másnak, de biztosan nem egy szigetszerű ötletekkel lassan hömpölygő, szétfolyó revüdélutánnak, amiben mindössze a koncertvilágításra bízzuk a közeg megteremtését.

A fentiek fényében nehéz értékelni a színészi teljesítményeket, az biztos, hogy Nagyhegyesi Zoltán e. h. (Dávid) állja a strapát, és még a dalokat is el tudja énekelni, amelyekből talán ha három képes arra, hogy megragadjon az ember fülében, sok viszont túl hosszú, főként a sok ismétlés – ez lehet, hogy csak a tompa és steril zenekari hangzás eredménye – és a színházilag kitöltetlenül hagyott zenei részek miatt. (Katona Gábor koreográfiája csak helyenként szellemes, egyebekben jelzésértékű táncokat mutat, nem fekszik rá a történetre, ugyanúgy eldöntetlen stílusban, mint maga az előadás) Varga Zsuzsa és Szula László pedig abszolút autentikusak Dávid szüleinek szerepében. Hogy hová juthatott volna az előadás, ha fel meri _igazán_ vállalni a groteszket, arról Tóth Eleonóra (a főpróbán láttuk az előadást - innen kívánunk jobbulást a premiert rosszullét miatt elhagyó színésznőnek) rocknagyivá vedlő Nagymamája (a városi létet fikázó dalában van az előadás legjobb szövege: "Ugyan már, a kutyaszarban/ Vonszolódni, mi ott a jó,/ Nagy a tömeg, a dolgozót meg/ Becsípi a metróajtó"), illetve Némedi Árpád pompás ideggombóc matektanára sejtet fel valamicskét. Emlékezetes még egy jelenetben Fándly Csaba a kanos osztálytárs szerepében, a többieknek pedig valódi szerep hiányában az illusztráció lehetősége jut, ez alól kivétel Csapó Virág, akinek a zenetanárnő szerepében körülbelül öt perc alatt kellene történelmi mélységet, városi ellenpontot meg még mennyi minden mást megjelenítenie, de nem megy – vélhetően nem az ő hibája, hanem a nem létező figuráé.

A kéz - Lovas Rozi, Nagyhegyesi Zoltán

Az igazi kérdőjel a befejezés, a finálé – ami bizonyossá teszi, hogy itt valami nagyon nem stimmel. Mert persze, örül az ember, hogy a fiatalok egymásra találnak - ami nagyon is rendben van –, és aranyosan, csillogó szemmel néznek a biztató jövőbe, de hogy ez tényleg _nettóban_ így van a Csiky Gergely Színház színpadán, azt azért nagyon nehéz feldolgozni. "Hát ez ezzel jár, jön a vége, muszáj/ Ezt is abbahagyni egyszer,/ Hulljon konfetti, énekeljünk ki/ Magas hangokat, na jó, nem kell,/ Csak a boldogság, csak a békesség,/ Csak a vihar utáni tenger,/ Csak a napsugár, ahogy rajtunk jár,/ Már csak ezért megéri, ember!" Hiába érezhető a dalszöveg leheletnyit fanyar iróniája, a színpadon minden _önmagát_ – vagyis a szöveg leírt tartalmát – jelenti; sehol egy ellenpont, sehol egy apró idézőjel, semmi _valamihez képest_, a _natúr remény_ van kirakva a deszkákra, szellemesebb dallal ugyan, de lényegében pont úgy, mint egy igazi kommersz tucatmusicalben, ami – talán nem túlzás mondani – merőben idegen Háytól, idegen Lovasitól. De most azt látjuk, hogy felpattannak a színpadra és meghajolnak.

Az egyik jelenetben Dávid áll egy megállóban, odamegy hozzá az egyik lány. Köszönnek egymásnak. Ezzel a busszal mész? – kérdezi a lány. Dávid azt mondja, hogy nem, majd a következő busszal megy. És milyen igaza van.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr778005227

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.