7óra7

Nincs kivétel
7óra7: (4/10)
Közösség: (8/10)

Nincs kivétel

2011. 12. 13. | 7óra7

A színpadon van egy remek sztori, egy remekül felépített darab formájában tálalva, ahol bármely rendező bármely dramaturggal karöltve kedvére csemegézhetne a játékok, a fokozatos szerkesztési lehetőségek, az egymásra ható elemek között, miközben – elvileg – akarva-akaratlanul a munka gyümölcseként minden kimondott szónak, minden megtett gesztusnak nem csak helye, de aktualitása is lesz – hiszen itt tényleg _mindenki hazudik_. A koldus, a favágó és a pap egymásnak és önmaguknak is fals állításokat tesznek a valóságról arról, hogy mit hazudott a bíróság elé állított Maszako, a férjét vesztett feleség, illetve Tadzsómaru, annak feltételezett gyilkosa, amikor számot kellett adni a történtekről, valamint arról is, hogy mit hazudott Takehiró, a meggyilkolt férj szelleme saját haláláról. Na igen, ha egy hazudós lélek-lenyomat nem is szúr szemet az embernek, azért ez a bonyolult világámító-háló már csak-csak. Illenék most már nekünk is kihajítani a csontvázat a szekrényből: ebből egy betű nem sok, annyi nem kerül fel a színpadra.

A vihar kapujában - elöl: Németh Kristóf, Varga Zoltán

Az előadásból az olvasható ki, hogy Csiszár Imre rendező nem kíván a dolgok mélyére mászni, nem keres a tettek mögött mélyebb indíttatásokat, és nem is szándékozik megérteni a szereplőket, beéri az általuk kimondott indoklással, miszerint félnek – mintegy lábjegyzetként az előadás értelmezéséhez –, és hagyja, hogy az elhangzó sorok önmagukért beszéljenek. A rendező által tervezett díszlet és Szakács Györgyi szegényesen korszak- és kultúrahű jelmezei is ezt a színpadra állítási attitűdöt sugallják, egy abszolút klasszikus, könnyen fogyasztható közeget hozva létre, a konyhafilozófia szintjén tálalva az egyébként bonyolultat. Képletesen szólva a kis békés garzonkonyha irdatlan méretű, olvasztótégelyekkel főző közkonyhának adja el magát, ráadásul nem éppen delikát, aranysárga húsleves, hanem bugyogó zabkása készül benne. Nagyjából így találkozik az előadás rendezője az abban szereplő színészekkel - hogy ki húzza ebből a rövidebbet, azt mindenki döntse el maga, de az biztos, hogy az előadásnál rövidebbet senki nem tud.

A vihar kapujában - Varga Zoltán, Németh Kristóf

Valami egészen furcsa összjáték zajlik a színpadon, egy „ki tudja a leginkább eltartani szerepét önmagától” játékkal fűszerezve. Pedig nem kellene ide sok, a téma van annyira érvényes, hogy korfüggetlenül beszél az emberi gyarlóságról, akár egyszerűbb, nagy körülírtsággal körberajzolt karakterek szájából is. Kocsó Gábor rengően indulatos felütése precíz előrejelző az est további részére, amelynek során a színész kitart a mindenáron hátborzongást kelteni akaró szerepformálás mellett a koldus szerepében. Mesterházy Gyula hűséges társ ebben, kivéve azokban a pillanatokban, amikor teljesen elfelejti papja mindenféle karakterjegyét. Ez azonban elhanyagolható jelenség Németh Kristóf Takehiró szerepében felvonultatott mimikai eszköztár-parádéjához képest. A színész arcán a kétségbeesés és a mély drámaiság meglehetősén széles palettája nyilvánul meg, a szenvedés különböző fázisait bemutatva, ezzel biztosítva annak nézők általi átlését is. Ehhez képest tényleg felüdülés Nagy Enikő Maszakója: a színésznő legalább nem is próbálkozik árnyalással a feleség szerepében, hanem nemes egyszerűséggel, hatalmas indulatokkal próbál átélésről számot adni, így téve a nézők számára teljesen átélhetetlenné és befogadhatatlanná a nő indítékait.

Varga Zoltán alakítása kiemelkedik a sorból, legalább két mondat erejéig. Tadzsómaru mondataiban, úgy tűnik, valóban a színtiszta kegyetlenség szólal meg, azonban amint végre kell hajtania Kozma Attila koreográfiáit, a szerepformálásra fordított ereje és figyelme a mozdulatokra száll át. Dolmány Attila viszont valóban képes élvezhető és befogadható kérdéseket feltenni a nézőknek, ügyesen lavírozva az egyébként kiszámíthatatlanul eklektikus közegben.

A vihar kapujában - Dolmány Attila

Ugyanis van még mindemellett az előadásnak egy kifejezetten átadhatatlan hangulata, amit Kozma Attila csakis abszurdként – bár vélhetően nem annak szánt, hiszen ezen az estén nincs helye az abszurdnak – értelmezhető koreográfiái és Kamarás György szintetizátorhangjai hoznak létre. Olyan az egész, mintha egy kilencvenes évekből hátramaradt videojátékot kevertek volna össze egy eredeti nyelvű, a manga rajzfilmek hajnalán létrehozott akciómesével.

Szóval maradjunk annyiban, hogy furcsa. Furcsán eklektikus és furcsán befogadhatatlan. Közben persze azon túl, hogy az eredeti mű szerzője is japán és japán neveken szólongatják egymást a szereplők, semmi köze nincs a darabhoz. Előadás meg nincs, csak ez az ál-előadás. Végtére is: mindenki hazudik, mint tudjuk. Persze, aki mondja, az kivétel.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr178002459

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása