7óra7

Egyedül nem megy
7óra7: (7/10)
Közösség: (8/10)

Egyedül nem megy

2011. 12. 17. | 7óra7

Ugyanakkor Balikó Tamás rendezőnek nem is áll szándékában a történet jóízű és reflektált elmesélésén túl mélyebbre hatolni. Pedig lenne rá lehetőség, Petr Zelenka darabja igazi tükör, mert mindenki egy picit őrült benne – és hát valljuk be, ez nagyban hasonlít a mi megfigyeléseinkhez, mert persze mi abszolút normálisak vagyunk, nem úgy, mint a többiek. A szegedi előadás azonban határozottan tartózkodik a tükörtéma erőltetésétől, inkább csodabogarak ezek az emberek, semmint tényleg hétköznapi figurák. Hogy ez mégsem föltűnő, az nagyrészt Horesnyi Balázs kifejezetten ötletes díszletének köszönhető, aki egy kietlen gyárcsarnokba helyezi a játékot, így kialakítva egy laboratórium jellegű közeget, ahol ezek a furcsa, ám kedves alakok élnek. A csarnok egyszerre otthona a szereplőknek (több szereplő több otthona), de itt van az utca is vagy egy színházterem is, ha éppen arra van szükség.

A tér kiválóan szervezi és tagolja a produkciót, s innen már csak arra van szükség, hogy a figurák jól ki legyenek találva. A darab felkínálja a lehetőségeket, a színészek pedig le is csapják a labdákat. Hiszen emlékezetes figura az egy alkalommal altestileg vérben tocsogó Mokka (Borovics Tamás), aki a nőhiányt különböző háztartási eszközökkel próbálja pótolni, vagy az okoskodó lúzer Aleš (Barnák László), aki húsz férfi közül egyetlenként hisz a véletlenben, vagy a szocialista filmhíradóinak acélos baritonhangjaként nyugdíjba vonult flúgos Apa (Ádám Tamás), akit valóban a véletlen sodor össze a szintén magára maradt kortárs képzőművész Sylvie-vel (Erdélyi Tímea), hogy így egyértelművé váljon számára, nem is ismeri feleségét (Fekete Gizi), akinek mániája, hogy vért adjon Csecsenföld rászorultjai számára. Vagy a liftek "zenéjét" komponáló zeneszerző (Kárász Zénó) – elhivatottságánál csak harsánysága fokozottabb –, akinek csaja (Kéner Gabriella) csak akkor izgul be, ha valaki nézi őket _közben_.

Hétköznapi őrületek - Erdélyi Tímea, Ádám Tamás Apró titkok, pici perverziók, kicsiny furcsaságok, többek között egy életre kelő próbababa, egy félresikerült feketemágia-kísérlet, valamint a befejezetlen múlttal harcoló jelen atmoszférájában játszódik ez az előadás, középpontjában azzal a figurával, aki a fentieket összeköti – ő Petr, akit nemrég hagyott el a nője, egy matracon alszik, az élete papírdobozokba rakosgatva hever körülötte. Pindroch Csaba pedig remekül ismeri ezt a fiút, akinek anyu szerint már meg kellett volna állapodnia valahol, felelősséget vállalva magáért, na de ki tudna felelősséget vállalni itt bármiért? Itt, ahol minden átmeneti, nincs egy stabil pont, a nők jönnek-mennek, szomszédok váltják egymást, mindenki önmagát hajszolja, egy világ, amelyben nincs sikerélmény, ahol katarzist jelent, amikor visszaemlékezünk a hetvenes évek nyugodt és stabil világára, amikor egynyolcvan volt a kenyér és ötven fillér egy gombóc fagyi, amikor megbízhatóan semmitmondó híreket mondott a filmhíradó, amikor nem kellett foglalkozni az életünkkel, mert megoldották mások. Ma már nem így van – és ideje lenne megtanulnunk kezelni ezt a helyzetet. Mert lehet, hogy _akkor_ minden szép és egyszerű volt, csak épp az emberek nem lehettek maguk. Hát itt az ideje, hogy felvállaljuk _hétköznapi őrületeinket_, és ne feleljünk meg a felső elvárásoknak, na de ehhez semmi, de semmi kulcsot nem kapunk. Az élet meg elhúz mellettünk. Kisebbfajta csoda kell ahhoz, hogy megtaláljuk magunkat, de ezek a csodák bekövetkezhetnek. Persze ha egy kirakatbábu életre kel, az is egyfajta csoda – de mégis jobb lenne, ha ez a csoda, annak az igénye, hogy ne legyünk egyedül, hogy elfogadjuk egymás hétköznapi őrületeit, a hús-vér emberekben menne végbe.

Hétköznapi őrületek - Fekete Gizi, Ádám Tamás

Ugyan az előadás stilárisan nem egységes – mert egyszerűen nincs közös nevezője a Republic Ennyi nem elég és a Quimby Most múlik pontosan című számának –, időben katyvaszos – mert enyhén időzavar a hetvenes évekbeli párthírekre rávágni a rendszerváltáskori magyar tévéhíradó főcímanimációját –, színészileg pedig egyenetlen – Danis Lídia bizonyosan nem egy kortárs darabban, hanem egy romantikus vérdrámában játssza a femme fatale kliséfiguráját –, mégsem unalmas, mégsem érdektelen, mert – finoman, egyáltalán nem bántón – rólunk szól. Még ha ezt csak titkon vallja be vagy valljuk be magunknak, akkor is.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr908005233

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.