7óra7

Mint a gyerekek
7óra7: (9/10)
Közösség: (8/10)

Mint a gyerekek

2011. 12. 25. | 7óra7

Vajon mi készteti a szünetben a jelentősebb tömegű embert arra, hogy kivegye a kabátját és szigorú nézések, komoly dohogás közepette távozzon, s mi készteti arra az ottmaradtakat, hogy sokszoros nevetéssel, nyíltszíni tapssal fejezzék ki tetszésüket? Mi csaphatja ki a biztosítékot ebben a könnyed limonádéban, amely ugyan felettébb valószínűtlen, de mégis jelentős pontosságú játékot igényel a színre lépőktől? Csak nem az, hogy az Egy olasz szalmakalap veszi magának a bátorságot - és nem hazudik? Talán ezért oly nagy a siker a végén. Ennek örülünk, hogy van ilyen.

Mert az előadás nem hazudik. Zsótér Sándornak esze ágában sincs eltitkolni, hogy micsoda blődli van leírva a példányban. Nem titkolja el, hogy színházban vagyunk, azt sem, hogy mindez csupán egy játék. Sőt folyamatosan és előre megfontolt szándékkal leleplezi azt. Nem hajlandó a történetről azt állítani, hogy „veled is megtörténhet egyszer” meg hasonló badarságok. Mert a bohózat nem történhetik meg. Soha, semmilyen körülmények között. Ekképpen mondanivalója sincs, nincs a végén örökéletű bölcseleti tanulságlevonó effekt, hiába tömködik bele a bohózatokba mindenféle színielőadásokban, hogy azt higgyük, ez a konkrét mondat volt az értelme annak a két és fél órának, és az így rólunk szólt. Az Egy olasz szalmakalap nem rólunk szól – legfeljebb azt mutatja meg, milyenek vagyunk. Vagy tudunk lenni. A jég hátán is megélő emberről beszél. A szegény ember legkisebb gyermekéről, akinek még az ág is húzza. De küzd. Aztán szól még a körbeérő hazugságról. A látszatokban való hitről. Arról, hogy a bonyolultat választjuk az egyszerű helyett. A hosszabb utat a rövidebb helyett. És – miközben fogalmunk sincs a körülményekről – rém okosnak gondoljuk magunkat. Ezen nevetünk. A lehetetlen szituációkon és félreértéseken, amikbe belekerülünk, és ahelyett, hogy átvágva a gordiuszi csomót megoldanánk őket, hagyjuk, hogy bonyolítsák az életünket, sodródunk velük, körbe-körbe, karikába, lánc-lánc, eszterlánc, eszterlánci cérna, tutáliber-máliber, az erdőbe.

Egy olasz szalmakalap - Blaskó Borbála, Ömböli Pál, Kádas József, Krisztik Csaba, Dányi Krisztián

Egy olasz szalmakalap - Szabó Éva, Adorjáni Bálint Az erdőben, ahol egy lovacska (ő lesz előadásunk legaranyosabb szereplője) megeszi egy szerelmi légyotton tartózkodó hölgy kalapját, s a ló tulajdonosán kéri számon az elfogyasztott szalmából készült fejfedőt. A tulaj pedig – bár éppen ma zajlik az esküvője, így nyomában egy komplett násznéppel – felkutatja az egyetlen lehetséges szalmakalapot, de eközben eltelik sok felvonás, sok vita és félreértés, hogy kiderüljön, a megoldás az első perctől a színen volt, csak a dolgoknak a maguk rendes útján kellett volna menniök, de miért menne a maga útján bármi, ahol „a magas rangú vezetőknek derogál vezetni minket”, szól az egyik mondóka az egyik vonatozás alkalmával.

A hazugságnélküliségnek egyik velejárója, hogy különböző kuplészerűségeket hallunk, ami gyakrabban tetszik kortárs operának, mint három hangot variáló egyszerű nótáknak – Tallér Zsófia szerzeményei sokszor poénosak, jó pár azonban lifeg a számára kirótt dramaturgiai helyzet közepén, megint máshol pedig szinte odaképzelünk valamiféle zenei aláfestést, ami nincs ott. Mindenesetre koreográfiák sem zavarják a befogadást: a szereplők egyszerűen megállnak és eléneklik az oda rendelt számot. Ezzel az a gond csupán, hogy a színészek jórészt nem tudják elénekelni a bonyolultnak bizonyuló dalokat, ami a közönség szemében főbenjáró bűn. (Valamiért magyar színpadon az az érdem, ha jól tud a színész énekelni, ennek fejében a néző eltekint az érvényes rendezés és a hiteles játék feltételétől. Hát itt fordítva vagyon, talán ez is motiválja a tüntetőleg távozó nézőket.)

No de amit cserébe adnak, az bizony párját ritkítja: ezeket a teljesen valószínűtlen jeleneteket és tökéletesen középszerű alakokat pazar kiállításban, elképesztő komolysággal adják. A szteppbetéttel külön tapsot bezsebelő Krisztik Csaba mint spanyolosan hirtelen haragú, szigorú nézésű, szorító cipőben (spanyolcsizma, hehe) járó após, Kádas József mint a legreménytelenebb helyzetben is továbblépő vőlegény, aki számára esküvője csupán egy mellékszál, Blaskó Borbála mint a gombostűt a ruhából hihetetlen mozgáskoordinációval kirázó, amúgy tehetetlen, irányított menyasszony, Fila Balázs mint anyakönyv-vezetőnek hitt rémült és értetlen könyvelő, Vándor Éva mint harmincas reménykedő kalaposnő, Andrássy Máté mint groteszkségében bizalmat keltő süket mamlasz, Gieler Csaba mint féltékeny, de kényelmességét fel nem adó férj, Herczeg Adrienn mint kétségbeesésében is határozott feleség, Csórics Balázs mint pontosan célzó szerető, Adorjáni Bálint mint magabiztos divatfi, aki állandóan társaságot keres, Dányi Krisztián mint hivatalnokian pontos inas, Márkó Eszter mint öntudatosan közvetlen szobalány, Ömböli Pál pedig mint üresfejű, kuzinja iránt meglepő érdeklődést tanúsító rokon, illetve Blazsovszky Ákos és Jakus Szilvia – remek összjátékkal, minden pillanatban koncentráltan, és komolyan véve ezeket a paródiafigurákat vannak jelen, egyébként többen több szerepben is. Szabó Éva bárónője valamiért „hagyományosabb” bárónő, nála kevésbé érvényesül a kettősfenekű paródiajelleg, talán ennek is köszönhető, hogy a köré szerveződő harmadik felvonás (az első rész utolsó jelenete) nincs a helyén: nem találja sem a hangütést, sem a ritmust, úgyhogy éppen időben érkezik akkor a szünet.

Egy olasz szalmakalap - Krisztik Csaba

De időben van a vége is, az előadás ritka arányosan építi föl magát (Ungár Júlia dramaturg vélhetően igen nagy - és sikeres - munkát ölt abba, hogy a darab megfeleljen az előadás követelményeinek), éppen akkor jutunk a zárlathoz, amikor már nem lehet többet kihozni a dologból. De azért még egyet sikerül: az utolsó képben Ambrus Mária kihajthatós gyerekkönyveket idéző kétdimenziós díszletébe bejönnek a szereplők, és – élővé teszik azt. Utólagos gesztus a játék ajánlatára: mi lelket tettünk a papírba, felfújtuk magunkkal a két dimenziót. Játszottunk. Nem oldottuk meg az életed, nem váltottuk meg a világot. „Csak” játszottunk. De azt őszintén tettük. Ahogy a színházban kell. Valahogy úgy, ahogy a gyerekek.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr368002709

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.