7óra7

(1)személyes
7óra7: (7/10)
Közösség: (10/10)

(1)személyes

2012. 03. 12. | 7óra7

Már-már zavarba ejtően személyes, és néhol nyersen didaktikus a világvége.hu című előadás. Az alapszituáció egy amerikai akciófilm klasszikus kihallgatási jelenetére emlékeztet, amelyben a (viszonylag) Jófiú kihallgatja a székhez kötözött Rosszfiút egy katonai sátorban, szemtanúk nélkül, kiszedendő belőle, hogy az ellenség hova rejtette az Amerika ellen fordított atombombáit. Ám itt szó sincs bombáról, a pusztítás már megtörtént, csak épp nem Amerika pusztult el, hanem a Jófiú élete ment gajra.

Mindennek az oka a Rosszfiú, aki elvette a Jófiú éltető elemét, a Munkát, amelyből következően a Jófiú Énképe megdőlt, Létbiztonsága a nullával lett egyenlő, Egzisztenciája ezzel megszűnt, s Társa is nehezen viseli az ebből adódó bizonytalanságokat, olyannyira, hogy immár ő is a veszteséglajstromot gazdagítja. Ha összeolvassuk az utóbbi négy nagy kezdőbetűt, kijön belőle az ÉLET. A Jófiú ezt kéri számon a Rosszfiútól.

Hozzá kell tenni, hogy a Rosszfiú széke üres. Hogy kit képzelünk oda, rajtunk múlik. A Jófiú öt stáción keresztül jut el a végső megoldáshoz, ami nem más, mint a halál – a világ vége, vagyis világvége –, amely az É, az L, az E és a T felszámolásával már el is jött, csak a pontot kell odatenni a végére. A Jófiú kérdései – miért?, hogyan lehetne változtatni ezen? stb. – megválaszolatlanok maradnak.

vilagvege.hu (gyilkosság öt lépésben) - Janik László

Az előadás természetesen maga a válasz. A színész válasza arra a helyzetre, hogy nincs munkája. Az egyetlen lehetséges válasza megmutatni önmagát, megmutatni, mire képes, hogy a színház nyelvére fordítja állapotát és helyzetét. Janik László – 2010-ben bocsátották el a Szegedi Nemzeti Színháztól, 18 ott töltött év után – pontosan ezt teszi. Egy órában számot vet a múlttal, a jelennel – és a lehetséges jövővel, éppen azért, hogy a jövő ne az legyen, mint ami logikusan következne a helyzetből.

vilagvege.hu (gyilkosság öt lépésben) - Janik László Persze leegyszerűsítenénk a helyzetet, ha csak a munka elvesztését vennénk észre a darab apropójaként – a megfeleléskényszer, a karrier utáni vágy és még mennyi minden más irányítja az embert, s időnként észre sem veszi, mik tetteinek mozgatórugói. Janik László önreflexív terápiája afféle létfilozófiai gondolatfolyammá bővül, a színész hangsúlyválasztása jól érzi, mi az, ami általánosan jellemző mindabból, amit ő maga át- és megél.

A végére a hét főbűnhöz való eljutás ugyan vizuálisan feldobja az előadást, a szöveg logikája azonban mintha megcsavarodna, erőszakossá válna, mintha a cél alárendelődne a jól megtalált eszköznek. Ahogyan egy-egy gesztus helyenkénti jócskán túlzó intenzitása, ez is a produkció egyszemélyes voltának köszönhető. A szöveghez és az előadáshoz is elkelne egy külső szem, egy dramaturg, esetleg egy rendező, akik segítségével az egyenetlenségek elsimíthatóak lennének.

Mindazonáltal érthető és vállalható a "mono" jelleg formává emelése, már csak azért is, mert ugyan a játék vége pesszimista és erőteljesen lezárt, azzal, hogy a színész felkel és meghajol, rögtön vitathatóvá is teszi azt. Kilép az általunk vélt azonosságból (amit egyébként az előadás szintjén nem vállal fel, csupán egyértelműen éreztet), s ezzel az elválással máris elemel a személyhez kötöttségtől, alkalmat adva arra, hogy általánosságban értelmezzük a látottakat. S mivel az előadás olyan helyzettel szembesít, amit bárki, bárhol, bármikor átélhet – nem kell sem 45 évesnek, sem színésznek lenni hozzá –, akár beszélhetnénk is arról amit láttunk. A világról, a világunkról és a végéről is.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr988005291

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.