7óra7

Múltidéző jelen
7óra7: (6/10)
Közösség: (8/10)

Múltidéző jelen

2012. 03. 16. | 7óra7

Garai Judit alkalmazta színpadra a novellát, s meggyőzi a nézőt arról, hogy színpadra való a történet, hiszen a szöveg önmagán jócskán túlmutat, ráadásul mostanában talán aktualitása is lenne a félmúlt emlékeibe veszett asszonyok időnként derűs szomorújátékának. Azonban Hídvégi Nóra rendező, aki amúgy a múltidéző, vodkába fojtott, s tripla hányingerbe forduló estét jó érzékkel, ritmusosan vezényli le, megmarad csupán a történetnél. A három orosz asszony – és a képkeretből kilógó, az eleven múltat reprezentáló, mindössze egyetlen alkalommal megmozduló férfi-kép – története azonban nem teljesedik ki az előadásban.

A három női szereplő – a szikár, tartózkodó Margót Horváth Erika, a hedonista Emmát Bartsch Kata, a legkihívóbb, legexplicitebb, abszolút érzelemvezérelt, carpe diemet hirdető Verát az ezúttal elsősorban komikai képességeit csillogtató, belépőjével zseniális figurát teremtő Györgyi Anna játssza – mindent megtesz azért, hogy a figurák élni kezdjenek. Levetik a magukat egyértelműnek mutató karakterek álarcát – hiszen ennek az estének ez a tétje, s feltárulnak a múlt egy-egy meghatározó férfijai okozta sebek. Mit feltárulnak: tágra nyílnak és tovább tépődnek az elfogyasztott alkoholneműk, illetve a többiek történetei és a saját maguk állapotával való szembesülés hatására. Mintha ez a tépés, méghozzá a tudatosan fájdalmas, önkínzó tépés az egyetlen lehetséges módszer lenne a sebek kezelésére, amely sebek amúgy is vannak, csak a mindennapok során elfedik őket, nem vesznek tudomást róluk – pedig a sebek fájnak akkor is.

Rövid - Bartsch Kata, Bognár Bence, Horváth Erika, Györgyi Anna

Mindeközben a sokat emlegetett Miska – az egyik az emlegetett férfiak közül – ott ül a sarokban, abban a képkeretben. Színházi gesztus, ami működhetne, ha a jelenléten kívül lenne bármi szerepe. Azonban Bognár Bence – mindössze egyetlen mozdulatot kivéve – csak ül a képben. Ül a történetek előtt, alatt, és ül akkor is, amikor az átizzadt éjszakát követően az orvosként dolgozó Margó kitapint Emma mellében egy csomót, és a két nő elindul a kórházba.

A tényleg rövid történetnek itt a vége, a színházi előadás azonban függőben marad: a végéről a rendezői jelzés hiányzik, ami mutatna valamit abból, mi itt és most ennek az előadásnak az oka. Ahogy várnánk, hogy lesz _jelentése_ a férfinek a keretben, úgy várnánk a beavatást abba, hogy ezek a megmutatott, valóban érdekes és talán jellemző női sorsok ma, nekünk, a Thália Új Stúdiójában miért kell, hogy jelentsenek önmaguknál többet. Azonban ilyen jelzés vagy jelentés nincs: meg kell elégednünk a hosszú asztal alatt rommá tört üvegekkel és poharakkal, a jobb sorsra érdemes asszonyok derékba tört, és immár soha ki nem javítható életével, az alkohol hatásával időlegesen orvosolható elkeseredettséggel, a ki nem mondás, az akut élethazugság egy példázatával.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr708005295

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.