7óra7

Oda-vissza játék
7óra7: (7/10)
Közösség: (8/10)

Oda-vissza játék

2012. 03. 21. | 7óra7

A Trilógia Maraton egyes trilógiáin belül Gergye Krisztián remek ívszerűséget talált, és ahogy az előző három rész esetében, úgy ezúttal is a személyestől haladtunk, egy aktuális kórképen keresztül a szigorúan itt és most játszódó, a jelenre folyamatosan reflektáló happening-szerűség felé. És mindenféle összegzéskényszer és görcsös kontextusteremtés nélkül azt is meg lehet állapítani, hogy az egyes trilógiák is fokozatosan egymással is kialakítanak valamiféle viszonyt. A frissen lezárult trilógia formailag, és a formákat nagyon is tudatosan használó rendezésnek köszönhetően tartalmilag is mindenképpen az előző fölé licitál eggyel: hiszen a szabad tér "itt és most" érzetét egy, sokszor már-már zavarbaejtően intim és néző-közeli helyzet váltja fel. Egyébként a második trilógiában a nézőkkel kialakított viszonyt illetően is erős változás ment végbe, hiszen míg a Studies of the Human Bodynak csak szemlélői, a Meztelen portrénak megszólított részesei, addig az Abszurd estéjének olykor már kifejezetten aktív résztvevői a mit sem sejtő jegytulajdonosok.

Abszurd (Trilógia maraton II/3) - Bakos Éva

Egyébként a második trilógia harmadik stációjának valóban leginkább a szabadon kezelt kerete, illetve egyes improvizációból született pillanatai idézik Lynchet. Meg persze Katonka Zoltán világításának, Gergye Krisztián látványának és a Károlyi Balázs által rajzolt-festett sminkeknek köszönhetően születik meg az olykor szürreális és abszurd világ. Károlyi markánsan rajzolt arcfestései hangulatukban is visszaadják Lynch filmjeinek női karaktereit, Katonka fény által teremtett képkivágásai pedig furcsa sziluettjátékokat teremtenek a MU Színház nagy fehér falán. Ám a hatalmas vörös függöny mellett se lehet szó nélkül elhaladni – még akkor sem, ha egyébként semmi "vörös szoba" jelleget nem öltenek az ott születő jelenetek (a vörös szoba visszatérő motívum a filmrendező alkotásaiban). Ahogy az előző alkalomkor, úgy ezúttal is folyamatosan zongorán kíséri az eseményeket Philipp György. A Meztelen portré alkalmával még nem tűnt biztosnak, hogy futamait tovább lehet fokozni, de a két zongorán való játék, az egyszerre többféle hang, egy ötletes technika általi megszólaltatásának köszönhetően ehhez kétség sem fér. Ahogyan a szereplők, ugyanúgy Philipp is része az improvizációknak – csak a zenész annyival nehezebb helyzetben van, hogy tényleg mindig és mindenkire figyelnie kell.

Abszurd (Trilógia maraton II/3) - Gergye Krisztián Ez egy oda-vissza játék közte és a szereplők között, akik érezhetően sokszor egymást is meglepik. De ez vállaltan improvizációból született előadás, amelyben ugyan a szereplők valószínűsíthetően eltervezték, hogy mivel fognak előrukkolni abban a pár percben, vagy rengeteg percben, amit a színpadon töltenek, de hogy ezek milyen kapcsolatba kerülnek egymással, egyáltalán, hogy az egész kiad-e valami egészet, vagy hogy a kiadás közben mi történik körülöttünk – hiszen mi nézők, a színpadon állva, ülve, forogva szemlélhetjük, hol közelről, hol távolról a fokozatosan egymásra csúszó, körben ténykedő szereplőket, akik néha beállnak közénk egymást nézni –, az kellemesen pillanatnyi jelleget ölt. Ezt nagyban meghatározzák a szereplők által létrehozott kis jelenetek, amik minőségileg meglehetősen széles skálán mozognak a nagyon személyestől a kifejezetten közérthetőig, a közhelyestől az egyediig. Egyedül a felolvasások működnek kevéssé ebben a nagyon is vizuális és fizikai hatások alapján épülő előadásban; ha sikerül is egy-egy mese vagy történet elejét elkapni, az állandóan változó közegben szinte lehetetlen azt végig figyelemmel követni, ez igaz a táncosok által bemutatott apró koreográfiákra, vagy Bánfalvi Eszter, Tárnok Marica jeleneteire is, de ezek – mivel alapvetően mozgásra és látványra épülnek – jól tűrik a fél-figyelmet.

Lehetne az Abszurdot olyan érvekkel támadni, hogy esetleges, de ez az esetlegesség vállaltan és láthatóan része az előadásnak. Ahogy a szereplők is nagyon koncentráltan vannak jelen, sokszor mégis érezhetően meglepik egymást – és egy ilyen alkalom esetén ez így is van jól. Mindehhez ugyanakkor remek keretet teremtenek a nézőtéren készülődő, festékbe vagy fél-meztelenségbe öltözködő, aztán közénk, a küzdőtérre beszabaduló előadók, az állandóan kísérő zongora, a rajta pihenő műfej, Gergye Krisztián arcával – ami egyébként meglehetősen frusztrált közeget teremt a színpadi eseményekhez –, továbbá egy üres szék, "David Lynch" felirattal.

Abszurd (Trilógia maraton II/3)

A hol sűrűbb, hol hígabb pillanatokkal tarkított előadásban az egyik legizgalmasabb, hogy egyedi, és hogy véletlenszerűségében egy pillanatig sem akar többnek tűnni, mint amennyi. Gergye nem próbálja meg valami erőteljes formai eszköz által általános értelmezéssel felruházni a produkciót, hanem zárásként szimplán összerántja a szereplőket egy képpé. Egy különleges, intim, egyedi és nagyon közeli happening ez, amiben jó és fontos is néha részesülni. Hogy tudjuk: a színház nem csak függönyből, színpadból és sötét nézőtérből áll. Hanem ilyen alkalmakból is – jó, hogy még lehetnek.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr918005301

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.