7óra7

Egy pillanattal a beteljesülés előtt
7óra7: (8/10)
Közösség: (0/10)

Egy pillanattal a beteljesülés előtt

2012. 04. 01. | 7óra7

Pedig elvileg mindennek olyan szépnek kéne lennie. Hiszen egy esküvőn vagyunk. A tér gyakorlatilag csupasz, mindössze egyetlen nagy gumimedence van a közepén, a medence amúgy üres, mégis hol beleesnek, hol kijönnek belőle az előadás szereplői. Belezuhannak és kitépik magukat, átesnek, átszaladnak, aztán egymást kergetik, aztán egymásra találnak, aztán elszakadnak. Aztán levetik a zakójukat, vagy csak le akarják vetni, de visszakerül rájuk, aztán a bakancsot viselő menyasszony melle kibukik az elegáns ruhából, a férfiak is menyasszonyi ancúgot öltenek magukra, aztán levetik azt, eközben sötét és világos váltakozik...

Szóval itt valami nagyon szépnek kellene történnie. Azonban Gilles Gauvin soundtrackje már az első pillanattól kezdve vészjóslóan morajlik, a zene szinte mindvégig vibrál, nem igazán dönthető el, hogy hétköznapi zajok kapnak gellert vagy ipari muzsika montázsát halljuk. Gyanús. Gyanús a kerekesszékben ülő, magát csak vokálisan kifejezni képes fiú (Holoda Péter) tehetetlensége, aki többször fejezi ki, hogy akar, de nem tud, ám van benne erő, hogy kiszabaduljon – ekkor azonban visszakényszerítik a székbe. Gyanús a menyasszony (Jantner Emese) – akinek emberi számítás szerint boldognak kellene lennie, de ő is szabadulna, s nem csupán mozgásával, de arcával, kiáltásával, magányos táncával is az eleve elrendelt csalódás érzetét közvetíti. Gyanús, hogy boldognak kellene lennie a vőlegénynek (Feicht Zoltán) is, azonban az erőltetett mosolygás, a durva mozdulatok, a szexuális vágy kétségtelen kifejezése elmossa mindezt. (Nelson Reguera és Vasas Erika jelenik még meg a színpadon, ezúttal mindketten az atmoszférát kiegészítő mellékszereplőként a nász ünnepén.) Gyanús, hogy végtére is semmi nem az, aminek látszik – vagy éppen láttatni akarja magát.

Hymen

A fekete és a fehér kontrasztja ez, a látszat diadala és az _ünnep_ beárnyékolása, hiszen ezekkel az érzésekkel, benyomásokkal, feldemhedő képekkel és megfelelési szándékokkal nem lehet új lapot nyitni. Amikor nem vagyunk biztosak önmagunkban, amikor csak halvány kontúrjait érezzük annak, amit valójában szeretnénk, nem vagyunk képesek átadni magunkat az örömnek. Vannak olyan pillanatok, amikor így _kell_ csinálni: árulkodó jelenet, egyben az előadás tetőpontja a Brahms _V. Magyar táncok_ című művére előadott abszurdra járatott koreográfia – abban a _mulatságban_ minden benne van, ami az életünk önellentmondás-halmazát jelenti.

Hymen Frenák Pál előadásában bajosan lehetne az egyes jeleneteket, mozgásokat, betéteket valami valóságosnak megfeleltetni, az ő színházában nincsenek szimbólumok, a rendszer mégis egyértelmű, valahogy összeadódnak a jelzések, a táncok, a játék, a zene, a tér, a fény és a többi. Az egyes elemek nem cserélhetők fel, és következnek egymásból, de egyértelműen a mozgás, nem a sztori diktálja a dramaturgiát, vagyis a művész nem egy történetet fordít le a mozgás nyelvére, hanem a koreográfia adja ki magát egésszé. Az azonban bizonyos, hogy a Hymen hihetetlenül jelenidejű, hiszen valami elemi zavart, kommunikációs és viszonyulási problémát jár körül, amit nap mint nap a bőrünkön érezhetünk. Miközben nézem, egyszer csak valamiért nyilvánvalóvá válik, hogy az előadás a művész helyzetéről is szól, aztán egyértelművé lesz, hogy a közönséges hétköznapokról szól, aztán felmerül, hogy a társadalomról is beszél, miközben intim és személyes. A legvalószínűbb azonban, hogy erről mindről egyszerre szól, méghozzá elementáris erővel, a maga konkrétságában mégis nehezen megfoghatóan (dramaturg: Varga Mátyás).

Az előadás gyengéje érdekes módon a két legkonkrétabb elem – a gumimedence, amelynek nincs valódi szerepe, sokszor csupán térhatároló eszközként alkalmazzák, illetve amikor a menyasszony az egyik viszonylagos sötétséget kihasználva az első sorban cicázni kezd néhány férfinézővel, és a nyakukba akaszt egy-egy számot, majd a kiválasztottak a színpadra kerülnek, és egy meghökkentő megoldással egy-egy üres menyasszonyi ruhával kellene meghitt táncot folytatniuk. Ám a bevont nézők ugyanolyan bábbá válnak, mint az üres ruha. A gesztus, amely összekötné a nézőteret az előadás terével, idézőjelessé válik, kiesik az előadásból, amely így nem tud összeérni. Legalábbis a premieren így volt – de talán ez is hozzátartozik az ártatlanság elvesztéséhez: a csalódás, hogy nem jutunk el a beteljesülésig. Épp az előtte való pillanatban kell abbahagynunk.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr198005309

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.