7óra7

Mucsó és a posztmodern
7óra7: (2/10)
Közösség: (0/10)

Mucsó és a posztmodern

2012. 04. 30. | 7óra7

Hogy miért épp Bornemisza? Igazából nem derül ki, hogy miért is szükséges visszanyúlni a XVI. századig, ha láthatóan egy pillanatig sem szerettek volna az alkotók semmi olyannal foglalkozni, ami ennek az írásnak az apropója lenne. Ahhoz ugyanis, hogy a szabadságról, a szexualitás szabadságáról és a társadalomról megfogalmazzanak valamit, nem szükséges Bornemisza, ha pedig nem szükséges, hát felesleges használni. Itt ugyanis minden a merészségről szól, semmi másról. De mi is ez a merészség?

Merész-e kimondani a színpadon sokszor, hogy _baszás_? Merész-e szexuális aktust mímelni a színpadon? Merész-e klasszikust egy fekete dobozba belerakni, és abban eljátszani? Merész-e a klasszikust magassarkúban, digitális fényképezőgéppel és egyéb kortárs kellékkel megjeleníteni? Merész-e magáért a merészségért színházat csinálni? Nem. És nem azért nem, mert ezek ne lehetnének modern vagy provokatív eszközök, hanem azért, mert ezek _önmagukban_ nem modernek és nem provokatívak.

A töménytelen mennyiségű formai ötlet, amelyből az előadás minden másodpercére jut legalább egy tucat, azt jelzi, hogy nem nagyon bíztak az alkotók sem a szövegben, sem a színészekben, sem a történetben, sem semmiben. Ennyi formai elem egyszerűen agyonnyomja egymást, megroskad alatta minden és mindenki, elsősorban persze a befogadó, aki azt látja, hogy bármilyen nagy elánnal folyik is a tabudöntögetés az agyonmagyarázott szituációk által, ezt a didakszist hirtelen a teljes elvontság váltja fel, a kettő között pedig hiába keressük a kapcsolatot. Csak egy példa. A fekete ruhás embereket sokszor körberajzolják krétával a fekete falon, és amikor vége egy jelenetnek, akkor valamilyen popslágerből fabrikált átkötőzenével eljutunk egy újabb helyszínre, amely átkötőzenék messzemenőkig legemblematiksabb darabja a Besame Muchóból átköltött „Basszál meg, mucsó” című dal, amely már tényleg annyira rossz, hogy jó.

Magyar Electra

Az előadás igazából egy jó brahi, aminek különösebb színházi vonatkozásai a színház közösségteremtő és kommunikációs fórumként való értelmezését alapul véve nincsenek. Itt ugyanis minden befelé történik, a játszók vélhetően mindent értenek, és teszik mindezt komoly váteszi hajlammal, mi pedig várnánk, hogy megtudjuk az igazságot a világról, de már azt sem nagyon tudjuk, hogy éppen merre járunk a történetben, pláne nem azt, hogy milyen igazságra kellene ráeszmélnünk magunkkal kapcsolatban - pedig nagyon kéne, az biztos. De igazából mindegy is. Ez egy gyakorlat, egy workshop, egy vizsga, tehát a befelé fordulás végül is nem róható fel. Hogy mindeközben nem nagyon akadt közhasznú pillanat, és sem a Bornemisza-művet, sem a hallgatók színházcsinálási motivációit nem ismerjük meg, az csak szimplán bosszantó.

_(III. SZÍN-TÁR Fesztivál, Kecskemét, 2012. március 31.)_

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr488002291

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása