7óra7

Nem játszik igazán
7óra7: (5/10)
Közösség: (0/10)

Nem játszik igazán

2012. 06. 09. | 7óra7

Egyébként Monteverdi munkásságában vannak még érdekességek. Például, hogy pontosan ellenkező sors járt ki neki, mint mondjuk a 20. századi nagy magyar költőknek: életében hazájának egyik legnépszerűbb zeneszerzője volt, egész Itália szerte játszották és szerették műveit, halála után viszont egyik pillanatról a másikra kiment a divatból – majd 200 évvel később kezdtek el újra foglalkozni alkotásaival. Ekkor viszont olyannyira, hogy végre külföldön is megszólaltak művei, sőt a mai napig az opera egyik legnagyobb hatású szerzőjének tartják. Ezt a történeti gyorstalpalót szerencsésen mellőzi a Bartók Kamaraopera előadása a Katonában, és sokkal inkább a zenére koncentrálnak.

Nagyon intim és szolid formában. A fél nézőtér lezárva, a zenészek az első pár sorban foglalnak helyet, közvetlenül előttünk, a karmester a sor közepéből végzi szokásos vezénylő mozdulatait, valahogy a megszólaló kórus is sokkal közelibbnek tűnik. Van ennek a kamarajellegnek egy utánozhatatlan hangulata – pláne amikor az ember körül, közvetlen közelében egyszer csak felcsendülnek a hangszerek. Ez a közelség pedig nagyon is jól állhatna ennek az alkalomnak.

Igazából még az is belefér, hogy van hegedű, ami kellemes elhangoltsággal költi át a kottát. Belefér, mert amúgy pontosan és együtt játszanak, és Németh Pál finoman eggyé vezényli a hangszereket. A Budapesti Tomkins Énekegyüttes pedig külön élményt nyújt, amikor Dobra János apró mozdulatokkal hangolgatja az énekeseket, és igyekszik minél többféleképpen és a lehető legizgalmasabban megszólaltatni a madrigálokat. Ennek ellenére valami nagyon hiányzik ahhoz, hogy ez az alkalom valóban olyan élménnyé váljon, amilyenné kétségtelenül tudna.

Bár változatosan vannak egymás után szerkesztve a megszólaló művek és változatosan követik egymást a zenekari és a kórusművek, az valahogy mégiscsak hiányzik, hogy hozzánk szóljon – pedig ha valamilyen reflex kialakult az emberben a Katona nézőterén, az az, hogy elvárja, hogy hozzá szóljanak – és itt most nem a művek ördöngős és látványos aktualizálásáról van szó, hanem egy egyszerű gesztusról, ami érthetővé teszi a számunkra, hogy _miért kell_ Monteverdit hallgatnunk – és ezen egyáltalán nem segít a barokk jelmez, sőt. Már csak azért is lenne szükség valami hasonlóra, mert az eredeti nyelven megszólaló madrigálok mellé senki nem mellékel feliratot, így minden nézőnek marad az absztrakt zenehallgatás, ami önmagában nem túl érdekes – persze néha el lehet csodálkozni a karmesterek szemléletes mozdulatain, de egy bizonyos koron felül ezen talán már mindenki túl van.

Az egyetlen színházilag értékelhető jelenet a Tankréd és Klorinda párviadala lenne, hiszen ekkor történik valami akció is a színen. De ez igazából hasonlóan kevéssé értékelhető színházilag, mint az Arianna panasza – González Mónika bármily szépen énekli is a szólót, minden hang csak hang marad. Ahogy Pataki Potyók Dániel és Sáfár Orsolya által megszólaltatott harcos kettősnél is így van. Nagyon élvezetes az előadásuk – bár Klorinda utolsó, egy soros lehelete, Tankréd szorító karjai között, nem egészen a megfelelő magasságokban szuszogja a szerelmes búcsút –, de érthetetlen, miért kell a két énekesnek nettó negyed órán keresztül live vívóshow-t tartania. Teljesen mindegy ezeknek a mozdulatoknak a minősége, hiszen az énekesek pontosan azt keltik életre, amiről Testo énekel. Illetve nem pontosan azt, ugyanis Megyesi Zoltán mértani artikulációja, játékos hangképzése és finom mimikája egy éteri csatáról mesél nekünk, egy ősi, férfi és nő közötti küzdelemről – ehhez képest a tompa kardokkal vívott koreográfia-leképezés kifejezetten illúzióromboló. Megyesi egyébként is egész estére szóló élményt képes nyújtani, ahogy titokzatos konkrétsággal formálja a hangokat.

És akadnak ilyen kellemes pillanatok, csak érthetetlen, hogy miért került mindez egy archív és korhű keretbe, aminek semmi, de semmi jelentősége nincs – hiszen ez ellen megy az előttünk, közvetlenül megszólaló kamarazenekar. Pedig kifejezetten kellemes este lehetett volna, csak a játékos hangok valahogy nem mindig akartak igazán játszani nekünk.

_(Katona József Színház, Budapest, 2012. május 20.)_

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr598005383

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.