7óra7

Nyolc dollár, egy cent, mindegy
7óra7: (9/10)
Közösség: (8/10)

Nyolc dollár, egy cent, mindegy

2012. 06. 10. | 7óra7

Szégyen

Pedig még a zavarba ejtés el sem kezdődött. A megerőszakolt Lucy, véresen, meztelenül feláll, és behívja a többieket – azokat, akik megerőszakolták. Pontosítás: nem Lucy, hanem az őt játszó Láng Annamária, és nem azokat hívja be, akik megerőszakolták, hanem azokat, akikkel eljátszották ezt. Be is jönnek. Néznek bennünket. Kicsit méregetőn, furcsán. Nem vádlón, hanem kissé hitetlenkedve. Mintha reklamálnának valamit, talán azt, hogyan bírtuk ezt szó nélkül végignézni. De miért ne néztük volna, ha erre fizettünk be? Mégis: hogy lehet megállni, hogy ne emeljen szót az ember amiatt a megaláztatás miatt, amit a színpadon lévő nőnek el kell szenvednie? Talán furcsa, de itt a helyzetünk könnyített olyan értelemben, hogy színészek eljátszanak valamit, s mi ennek tudatában nézzük, hogy lesz ennek valami _felsőbb értelme_ – ezért nézünk színházat végül is. De mennyire vagyunk színháznézők a saját életünkben? Hol az a határ, ahol az ember nem bírja tovább és felemeli a szavát az ellen, ami már embertelen és elviselhetetlen?

Szégyen - Láng Annamária

A Szégyen című előadás erre keresi a választ, mintha felkiáltójelet tenne minden cselekvés után, és azt mondaná: nem úszhatod meg, hogy erről gondolj valamit. Egyes pontokon a színészek kifordulnak a nézőtér felé, és olyan, mintha valódi válaszokat várnának. Kérdés, mi lenne, ha valaki licitálna Miskára, a kutyára, és azt mondaná: nekem megér nyolc dollárt az élete. Mert ebben az esetben elég faramuci lenne arra hivatkozni, hogy de nincs is dollárod... hiszen ezek a kérdések itt hangzanak el, a felajánlásokat is itt és most kell megtenni.

Adott egy ember, tanár egy egyetemen egy nagyvárosban, tanítani szeretne, de már nem nagyon van kapcsolata sem a diákokkal, sem mással. Ő David Lurie, aki viszonyt kezd egyik tanítványával, amely végtére is féloldalasra sikeredik (legalábbis a második alkalommal egyértelműen), és az ennek folyományaként érkező fegyelmi tárgyalás (mintha a jogi aktus jelentősége amúgy totálisan képletes lenne) során úgy érzi, felelősséget kell vállalnia azért, amit tett. Viszonylag szokatlan dolog ez, de David mégis tartja magát vállalásához, és gyakorlatilag önkéntes száműzetésbe vonul vidéken élő leszbikus lányához, aki szintén elmenekült a nagyvárosi életvitel elől. Ő Lucy, akinek a megerőszakolása még egyszer (majdnem) lejátszódik, hiszen egy flashback-sztorit látunk, helyesebben töredékeket, amiből kirakható a történet. Az egyik megerőszakolóról kiderül, hogy a helyi kiskirály, Petrus rokonságába fogadta, Petrus pedig szeretné elvenni feleségül Lucyt. Immorális happy end: Lucy elfogadja a lánykérést, reménykedve abban, hogy Petrus így megvédi majd őt, csak azt szabja feltételül, hogy ne lépjen engedély nélkül többé senki a házába. Úgy dönt: a gyereket is megtartja. Hogy mennyiben immorális, mennyiben boldog és mennyiben vég ez, fontos és vitatható kérdés. Ahogyan az is: valódi megoldást jelent az alkalmazkodás? Mundruczó egy új jövő képét festi fel, amely mentes mindentől, amit európai kultúrának gondolunk – hiszen az európai kultúra sok mindenre nem ad megoldást, és fene nagy gőgjében elfelejtett viszonyt kialakítani azokkal, akik átörökíthetnék, tehát szükségszerű és egyértelmű a háború elvesztése. Így foszlik szerte mindaz, amit David Lurie képviselt egész életében, és így válik érvényessé a mindentől megfosztatott animális ösztönlét.

Szégyen - Zsótér Sándor, Wéber Kata

Hosszú időn át jegelem ezt az írást, tulajdonképpen nem nagyon akaródzik befejezni. Mert igazság szerint azt kellene írnom, hogy ez az előadás szörnyű. Úgy rossz, ahogy van. A színházban tessék engem kikapcsolni meg szórakoztatni – írnám, de persze ez jó nagy hazugság, kapaszkodás annak az illúziójába, hogy _nekem nincs dolgom_ ezzel, miközben – persze – jól tudom, hogy nagyon is van. Amit látunk, lélektelen és taszító világ, amelyhez azonban kérdés nélkül, simán alkalmazkodunk. Úgy tűnik, a civilizáció szabályait mi alakítjuk ki, és hogy az erő vagy a józan ész a szervezőereje a társadalomnak, az korántsem egyértelmű, ebben a felfuvalkodottan felvilágosult világban sem.

Szégyen - Rába Roland, Derzsi János, Láng Annamária, Bánki Gergely, Szemenyei János, Zsótér Sándor

Az ész azt mondta a bécsi előadás után, hogy hiányzik ebből az előadásból valami, valami líra, valami elementárisan szép, hogy teljes legyen. A szív azonban most, hetekkel az előadás után sem tud szabadulni a Szégyen felvetett kérdéseitől. A szívet annyira megragadta Miska kutya (milyen paradox, hogy tulajdonképpen maga az emberi lényeg, a civilizáció), az utat kereső Lurie (Zsótér Sándor) és a világot józanul szemlélő, de lényegében kívülálló Bev Shaw (Monori Lili) viszonya és története, szembeállítva az emésztő gyűlölet racionális világában élő Petrus (Rába Roland) és pribékjei, valamint az illúzióját elvesztett Lucy (Láng Annamária) világával, hogy az nehezen felejthető.

Mindaz, amit látunk, az úgy szörnyű, ahogy van. Még akkor is, ha a közönségtől elvárt cselekvés a színpadon nem történhet meg: nem menthetjük meg sem Lucyt, sem Miskát, hiszen még ha fel is tennénk a kezünket, _tényleg nincs nálunk sem 8 ausztrál dollár, sem 1 cent_. És ez a lényeg: a cselekvésre a magunk közegében van szükség.

Szégyen - Zsótér Sándor

Tény, hogy az előadás túlhalmozza az erőszakot, ami egy bizonyos pont után már kioltja saját magát. Lehet ezt arányvesztettségnek tekinteni – mert az előadás bármennyire is ki akar szakadni a színházi keretből, nem tud, mert színház –, csakhogy érdemes észrevenni, hogy ez mennyire párhuzamos azzal, ahogyan az utóbbi húsz évben társadalmunk is elvesztette érzékenységét és érdeklődését – és az előadás erre reflektál. Egy pont után már nem vesszük észre az erőszakot, az embertelenséget, az inkorrektséget, mert megszoktuk: ez lett a _norma_. Az is igaz, hogy a naturalizmus a didakszissal keveredve szélsőséges hatást eredményezhet – de megint azt kell mondanom, hogy semmivel sem szélsőségesebbet, mint amit nap mint nap akár a médián keresztül megélünk. Leegyszerűsítve a túlhalmozott erőszak tulajdonképpen maga a jövő és a hatalom, amely átveszi az európai - keresztény-zsidó - kultúra helyét, és David ebben nem találja magát, noha - eléggé el nem ítélhető módon - a magáévá teszi a kiüresedett, impulzusok nélküli közeg sajátosságait. Lucy és Bev azok, akik megértik ennek a szebb jövőnek a fényes logikáját, ahol csak balta, hús és vér árán lehet elérni valamit. Ilyen értelemben a didakszis a közeg elidegeníthetetlen része, és mint ilyen, önmagán jócskán túlmutat.

Az is igaz, hogy az előadás durva és nyers, hogy kevés az annyira teljes jelenet, mint amikor Lurie filmen vetített álmában a Nessun dorma hangzik el (Szemenyei János, az előadás zeneszerzőjének avatott előadásában – milyen jó, egyben mennyire groteszk is az európai kultúra álmát látni néhány percig ebben a közegben) –, mégis a színészek (az eddig említetteken kívül Wéber Kata, Bánki Gergely, Katona László, Székely B. Miklós) ki-be járkálása az előadás szintjei között Ágh Márton ugyancsak többszintes képeiben, a töredezett szerkesztést egyben tartó zenei háttér egyértelműen rávesz arra, hogy végig kitartsunk. Az előadás valódi tartalmát pedig mi magunk adjuk, azzal, mennyire fogadjuk el a felvetett kérdések érvényességét. Sajnos nincs olyan érv, ami amellett szólna, hogy ne fogadjuk el.

_(Wiener Festwochen, Bécs, Ausztria, 2012. május 19.)_

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr438002247

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.