7óra7

Jó, hogy vége a nyolcvanas éveknek
7óra7: (3/10)
Közösség: (10/10)

Jó, hogy vége a nyolcvanas éveknek

2012. 07. 28. | 7óra7

Nincs kétség, művészetet látunk. Alanyi művészetet. A szubjektum kiteljesedését a színházi univerzum végtelen terében, magát az önmegvalósítást, l'art pour l'art-t: a művészet művészetét. A közösség váteszi szónokának éteri szféráiba kaphatunk betekintést, mi, megvezetettek, hazugságban tengődő eltévedtek. De persze mindezt nem pacekba, hanem Weöres Sándoron és főként fejhangon vinnyogó fehérre mázolt bohócokon keresztül, hogy igazából ne kelljen állítani semmit. Például azt, hogy egy látomásnak mi köze van a valósághoz – mert hogy van, az azért nem kétséges, hiszen belőlünk jön –, mert a költészet maga nem fogalmaz meg semmilyen igazságot. Sőt, a puszta költészet önmagában maga a megtestesült hazugság, a jelentésesség hazugsága, lufi.

Mert egy vécépapírt kinevezni zászlónak - nem líra. Operai hangokat mímelve vijjogni filozofikus vagy obszcén szövegeket - nem líra. Szép díszletet csinálni és azt a közönségtől eltakarni, majd két kósza pillanatban megmutatni - nem líra. Akkor sem, ha komolyzene szól mellé, és akkor sem, ha Weöres Sándort lehet a semmi közepén hallgatni. A színházi semmi közepén ugyanis a színházi semmi szól, Weöres Sándor nem fogja megtölteni az alkotók helyett tartalommal a csöndet, csak velük együtt. Ha. De oké, legyen látomás, mondjuk azt, hogy ilyen giccses rémképei vannak másnak is, és az előadás egy szimpla felkiáltójel: gyertek ti is, akik ismeritek eme képeket. Na de 1 óra 30 percben?

Köszönöm, jól! – van benne valami nyugtalanító Mert akinek ezek a démonok nem kísértenek, azok a tíz percnyi jelentéses áloperai hangutánzást meglehetősen nehezen fogják elviselni. Egyébként is: az egy helyben totyorgó előadás egyetlen érthető gondolatot fogalmaz meg, mégpedig, hogy ne hagyjuk, hogy megvezessenek minket, mi pedig olyan szívesen nem hagynánk, de valaki beült az ajtóba.

Baromira nem stimmel, hogy a hoppmester az időközben kissé önálló életet élő függönnyel bajlódik, miközben az előadás papíron még tart, és láthatóan azzal sem elégedett, hogy az egyik díszletelem nem úgy áll, ahogy kéne, és nem rest a színészekkel ezeket ott helyben - takarás ugye nincsen - megbeszélni. Mert bizony, ha a tudás villanykörtéje - nevezzük ennek, bár lehetne bármi más is, mondjuk az emberiség hajnalának derengése, az öntudat pislákoló lángjának posztmodern szimbóluma, vagy a szomorú sorsú bohócok kimúlásának apokaliptikus toposza - nem olyan megaherzen villódzik, akkor megette a fene a művészi mondanivalót. Meg akkor is nyilván lehet a sutba dobni az egész előadást, ha nem fehér leplen keresztül látjuk a vizuálisan egyébként kifejezetten izgalmas és hangulatos kacathalomból és kis makettekből meg még kitudjamiből összerakott installációt, hanem úgy, ahogy van, látnánk őket. Hát persze hogy nem, hiszen akkor az igazság és vakság megmutatásának egyszerű gesztusáról lehull a lepel, és kiderül, hogy tényleg semmi nincs mögötte, csak színészek, akik végrehajtják tisztességgel, amit kell.

Talán volt idő, amikor ez a forma _valami_ lehetett, de vége a '80-as éveknek, és kis szerencsével nem jön soha újra el. De most még egy kicsit mégis itt van.

_(THEALTER Feszt, 2012. július 25.)_

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr548002199

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.