7óra7

Kaméleon?
7óra7: (7/10)
Közösség: (0/10)

Kaméleon?

2012. 07. 30. | 7óra7

A szereplők nagyon finoman bánnak ezzel a közvetlen helyzettel, és bár színészt iskolapadban képezni nem lehet (bár nem csodálkozna az ember, ha lenne ilyen), itt sokkal inkább a színház címszó alatt ma elkövetett sületlenséghalmazé a hangsúly, amit a kaposvári egyetemisták alkotta társulat félelmektől mentesen, bátran és energikusan tipor végig. Interakció azért akad: kérdést nem tűrve teremtenek velünk kontaktust, de ettől az egyértelműségtől az emberben automatikusan megszületik, hogy intelligens keretek között szabadon létezzen szerepében, akárcsak egy szabályos egyetemi hallgató. Persze néző mivoltunkat egy pillanatig sem kell feladnunk, bár azon túl, hogy tanulók vagyunk, nincs további megfogalmazott szerepünk az előadásban.

Eközben számos színházhoz kapcsolódó dologból kapunk némi kóstolót. Színháztörténeti gyorstalpaló – nagyjából másfél perces szintidő alatt jutunk el Szophoklésztól napjainkig – után színjátszási útbaigazítás következik: két vezényszó, a HMR (Hírös Magyar Realizmus – ha már Szeged vagyunk, akkor nem maradhat el az 'ö'-zés) és a JAÍK (Játszd Ami Írva Vagyon, amelyben a „vagyon” kifejezés archaizmusa finoman utal a szerzői instrukciókat preferáló, ám önmagában ellentmondásos álstílusra: lehetetlen és abszurd egyetemes értelmezést és olvasatot megállapítani egy darab esetében) határozza ezt meg. A Horváth Szabolcs által megformált tanár pedig mindezt átélt, ál-művészi és elvont tudálékossággal prezentálja – még némi illusztrációt is társít mindehhez: igen komikus például, amikor valaki a JAÍK szellemében a „melléül” instrukciót komolyan veszi. Kapunk „hogyan helyezkedjünk el a szakmában” címmel használhatatlan jó tanácsokat Pallagi Melitta önmarcangoló, kudarcélményekkel teli, depressziós tanárától – szép, ahogyan egy végtelenül önbizalomhiányos ember avat be abba, hogyan adjuk el magunkat. Pár másodperces beszédtechnikai oktatás után színházi etikettképzésben részesít minket a Sodró Eliza játszotta vélhetően rendkívül alázatos, kedves és gerincét képességesen hajlítgató előadó, újabb illusztrációk kíséretében pedig láthatjuk, hogyan kell ugyanúgy lenézni egy „kossuthdíjas” és egy „nemkossuthdíjas” rendezőt, hogyan kell semmibe venni egy súgót, hogyan kell benyalni egy igazgatónak, és persze az utánozhatatlan színésztalálkozás sem maradhat el: mindegy, hogy ismerik-e egyáltalán egymást vagy sem, biztos, hogy egy pillanaton belül országos cimborák lesznek.

azt a csöndet nem tudjuk eljátszani

Rózsa Krisztián energikusan elszánt rektora a totális abszurdra vállalkozik, amikor megpróbál elkalauzolni a színház és politika szorosan, szerencsétlenül és teljesen összegubancolódott viszonyába, Teátrumi és Színházi Társaságostul, POSZT-ostul, függetlenestül. Sőt, a komplett produkció a lehetetlenre vállalkozott, amikor kitűzte, hogy valamiféle ironikus, de mégis realisztikus képet fest a színházi életről. Nem lehet ugyanis teljes részleteiben mindent feltárni, egy esetleges szűrés pedig mindenképpen önkényes lesz, arról nem is beszélve, hogy nagyon könnyű hülyeséget mondani vagy pontatlannak lenni. Előbbit az előadás könnyedén elkerüli azáltal, hogy mellőz mindennemű kontextust, így az események önmagukban állnak a szegedi bölcsészkar Auditorium Maximumában – bár a helyszín nagyon otthonos, izgalmas és jól passzol a produkcióhoz –, és felmerül a kérdés, hogy az egyszeri, a színházi életben egyáltalán nem otthonosan mozgó nézőnek képes-e eleget mondani az előadás – azon túl, hogy a közismert közhelyeket remek humorérzékkel forgatják ki a szereplők. Akik pedig a háttérrel tisztában vannak - azoknak nem biztos, hogy elég izgalmas és előremutató a produkció.

azt a csöndet nem tudjuk eljátszani

Ugyanis bármennyire bátran találnak a K2 Társulat tagjai egy alternatívát arra, hogyan zajlik egy POSZT-válogatás, a dolog nincs belehelyezve egy nagyobb, egészebb értelmezési tartományba, amin keresztül szemlélhetnénk a happingbe burkolt politikai ingoványost. Így nem könnyű viszonyulni az előadás _egészéhez_ – amiben a politikamentes pillanatok remekül működnek (például az, ahogy Fábián Péter és Benkó Bence, az előadás rendezői kvázi hülyét csinálva magukból feldobják az előadás közepét).

Van ugyan kontextusjellege az előadást megtörő személyes, civilre hangolt önvallomásoknak – leginkább, amikor az iskolai körülményekről beszélnek a színészhallgatók, arról, hogyan folyik bele tanulmányaikba a politika és az érdekharc (sokkal érdekesebbnek és izgalmasabbnak hat, amikor saját kérdéseikről mesélnek, hogy mit keresnek és mitől tartanak). Ez a "kontextus" azért visszás, mert nem biztos, hogy a szakmájukat éppen tanuló színészeknek az lenne a feladata, hogy elmerülve ezekben a viszályokban véleményt formálva az állásfoglalásig jussanak – nem is lehet, hiszen mint mondják a négy fal közé vannak zárva. Közben mégis úgy érzik, hogy a THEALTER Feszt helyszínspecifikus előadásokra kiírt pályázata kapcsán erről kell beszélniük. Vagyis a szakma így hat rájuk, ezt váltja ki belőlük, ennyire meghatározza őket ez a káosz. S ha hosszútávon ezt sikerül beleplántálni a diákokba – márpedig ez nem az egyetem, hanem a közeg kérdése –, akkor nem biztos, hogy a szakmájukhoz értő, bátran fogalmazó színészek kerülnek ki az iskolából – viszont megvan az esélye, hogy előbb-utóbb szövegmondó politikai radarokká váljanak.

azt a csöndet nem tudjuk eljátszani

Búcsúként egy jó tanácsot kapunk: „legyetek kaméleonok” – vagyis alkalmazkodjunk. Reméljük, ők soha nem fogadják meg saját tanácsukat.

_(THEALTER Feszt, 2012. július 26.)_

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr838005425

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.