7óra7

Testek és traumák
7óra7: (8/10)
Közösség: (0/10)

Testek és traumák

2012. 08. 01. | Turbuly Lilla

Mindjárt úgy kezdődik, hogy egy fiatal lány a színpad széléről bedobálja a ruhadarabjait a színpad közepére, majd, miután valamennyitől megszabadult, leveles ágakkal-gallyakkal takargatja magát, miközben arról beszél, hogy kint él(t) valahol a természetben, állatok között, boldogan, zavarba csak egy, őt gyakran megbámuló szarvas tekintete hozta. Az önkéntes nimfa története mellé kapunk még néhányat: egy cirkuszi artistanőét, aki a gyermeket vállalni vagy nem vállalni dilemmájával küzd, egy lányét, akit gyermekkorában elhagyott az anyja (aki egyébként pont az előadás napján tűnt el, és pont itt, a szegedi Kisszínházban), és akinek a családtörténetében nem is egy sötét titok lappang, pedofil nagypapával és a saját lányát feleségül vevő dédapával. Van még többek között egy célba érésért küzdő ondósejt és egy éppen erre vágyó, a célba juttatásra vállalkozó férfiút kereső magányos nő. Természetesen nem találkoznak. Az önmagukban sem teljes történetek egymást váltogatva, töredékesen hangzanak el. Ha nagyon keresünk, találhatunk kapcsolatot köztük, de az is lehet, hogy teljesen függetlenek egymástól. Azon kívül persze, hogy valamennyi mögött ott lappang valami szégyellni és rejtegetni való trauma. És ezeket a traumákat úgy rejtegetik, hogy helyette a testüket teszik kirakatba. Mintha ez a bátornak és szabadnak tűnő gesztus azt demonstrálná, hogy nincs itt semmi takargatnivaló, éppen ezzel fedve el az igazán mélyen rejtegetett titkokat.

Szégyen

A hat színész (Anita Wach, Darko Japelj, Grega Zorc, Katarina Stegnar, Magdalena Tuka és Marie-Louise Stentebjerg) között nem csak számarányban vannak többségben a nők. Nőközpontú előadás a Szégyen, jóval erősebbek, hangsúlyosabbak benne a női történetek és a női traumák, és szinte valamennyi a szexualitás, a női szerepek környékéről származik, holott – nyilván és sajnos – másfajta, nemhez kevésbé kötődő szégyenekből sincs hiány. Ennek a hangsúlyeltolódásnak éppen a munkamódszer lehet az oka, hiszen, ahogy azt a rendező, Bojan Jablanovec elmondta, a művészek (adott esetben túlnyomórészt nők) által hozott történetekből dolgoztak.

Szégyen

A történetek személyességét azzal is hangsúlyozzák, hogy a színészek saját – az előadás alatt többször megismételt – nevükön szerepelnek. Van, aki a nemzetiségét is fontosnak tartja többször elmondani. A szlovén művészek mellett ugyanis több nemzet is képviselteti magát a társulatban, és ez nem csak a nevekből, de az előadás nyelvéből is kihallatszik: van, aki szlovénul, és van, aki angolul beszél (magyar feliratozással). A megszólalások nyelvi szintje, minősége is igen változatos, a nimfa költői képeitől Zorc, az ondósejt másként képes beszédén keresztül a lengyel Magdalena száraz mondatai mögé bújtatott, kétségbeesett társtalálási kísérletéig. Amit szó szerint teljes testi kitárulkozás kísér. A jelenet abszurditása, ahogy előbb egy nézőhöz intézett pár szóval, majd kézfogással, később meztelenre vetkőzve, combjait széttárva, száraz, hivatalos hangon beszél arról, hogy ez a pár percbe sűrített „kísérlet” teljesen természetes módja a cél(személy) bevonzásának, jellemző példája annak, ahogy az előadás megközelíti a test és lélek, kitárulkozás és szégyenkezés kérdéskört.

Ha nem is teljesen egyenletes intenzitású, de erőteljes, bátor és – saját szégyeneinkről, rejtegetnivalóinkról, testünkhöz való viszonyunkról is – elgondolkodtató kísérlet a Via Negativa nehezen behatárolható műfajú előadása.

_(THEALTER Feszt, 2012. július 26.)_

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr608005429

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.