7óra7

Magával ragadó változatlan
7óra7: (7/10)
Közösség: (0/10)

Magával ragadó változatlan

2012. 08. 13. | 7óra7

A színlapon ugyanis olvashatóak az érthetőségre vonatkozó ígéretek: „eredeti, olasz nyelven - magyar felirattal!”. Lehet, hogy ez a címke is olyasmi, mint a látvány-opera műfajmegjelölés: az is ki van írva, de végül semmi nem valósul meg belőle. Legalábbis a ledes "szuperkivetítőkön" mozgolódó animációk és képek váltakozása sok mindent kivált az emberből, de semmiképpen sem kelti látványos opera benyomását. Sőt, amikor találkozik rajta egy forgó, barna kör mint köszörű, illetve egy, a 386-os számítógépek korából ismerős számítógépes játék, a Prince of Persia grafikájával vetekedő kard, vagy épp fröcsög a vér, akkor inkább röhejes a kivetítő, mint alkalmas arra, hogy produkálja az üzemszerű látványorgiát. E két precedensen kívül egyébként az alkotók mértékletesen és következetesen, funkciójának megfelelően – feszültségfokozásra – használták a vetítőt –, amibe csak a technika és a technikusok ördöge szól bele: néha csakazértsem akar a megfelelő kép beugrani, ilyenkor a nézők szeme láttára végiglapozzák az összes lehetséges vizuális hátteret, hogy kiválasszák a megfelelőt.

Alkalmanként hasonló precizitással járják célpontkereső balettjüket a fejgépek is – ha mindez egy rossz előadásban történne, akkor könnyen tréfahalommá változna az egész este. De nem így van. Az ilyen apró bakikat egy-egy intéssel könnyedén ellensúlyozza Kesselyák Gergely karmesteri pálcája. Vezényletében Puccini zenéje egyszerre monumentális és aprólékos, minden egyes hangszer tisztán, precízen és erőteljesen szólal meg, a pontos hangulatváltások pedig könnyedén rávesznek minket arra, hogy ússzunk a dallamok tengerében anélkül, hogy egyetlen hatásvadász fordulat vagy gesztus is megszólalna ezt elősegítve. Vitán felüli – ez érződik a közönség reakciójából is – az, amit Kesselyák és a zenekar művel a kottával, ez még akkor is így van, ha verseny-zenélniük kell a szomszédban zajló péntek esti party gépzenéjével, ahol a kortárs popzene ikonikus darabjai gondoskodnak arról, hogy az ottani közönség is jól érezze magát. Az opera idejére természetesen mindez extra hangerővel történik – vélhetően nem tetszett az ügyeletes dj-nek, hogy Puccini ellágyítja a basszust, nekünk viszont az, ahogyan a gépi dob rádupláz egy-egy kórusműre. Mindenesetre mindkét közönség bizarr akusztikus élményben részesülhetett ez alkalommal: egy klasszikus motívumokra épülő, dance-pop ütemekkel kiegészített techno-ária performanszban. (Zárójelben jegyzem meg: lehet, hogy nem ártana erre valami megoldást találni, mert nem először hallható ez az ízléstelen hangorgia a Margitszigeten.)

Turandot

Az énekeseket ez egyáltalán nem zökkenti ki, azonban munkájuk megítélése felirat hiányában kizárólag benyomásokra alapozható – nem tudni ugyanis, hogy milyen viszonyban állnak a karakterek a szöveggel. Rubens Pelizzari érezhetően céltudatos, a szenvedélyes kitöréseket is önmaga részévé tevő Kalafot alakít, hangja végig tisztán és lendületesen szólaltatja meg a vélhetően döntésekről szóló áriáit. A leginkább fület és szívet gyönyörködtető élményt Létay Kiss Gabriella Liú szerepében pontosan, átgondolt érzelmességgel megszólaló szopránja nyújtja – giccsmentesen magával ragadó élmény, amikor gazdáját, Timurt siratja, akinek szerepét Alexandru Agache szintén kottapontosan énekli, egy elesett uralkodót formálva meg. Albert Miklós megtörten rezegteti a hangokat Altoum császárként. Üdítő, ahogyan Gaál Csaba, Hajdú András és Kóbor Tamás triója mint Ping, Pang és Pong, könnyedén, kifogyhatatlannak tűnő hangkelléktárral játszik a komolyzenébe bújtatott kínai népi hangszerek adta sajátos zenei világgal – egy pillanatra minden Turandot által képviselt kegyetlenség (a hercegnő ugyanis kivégzi kérőit, ha azok nem jól válaszolnak a kegyeit jelentő három kérdésre) könnyedségbe csap át. Lukács Gyöngyi Turandotként előadott első áriája annyira erőteljes, hogy túlfeszíti az ember fülét – lehetetlen eldönteni, hogy mindez a hangosításnak, vagy az operaénekes vehemens belépőjének köszönhető, mindenesetre a második felvonásban már finomabban szól a szoprán, és kapunk valami érzékit a hercegnő elsőre meglehetősen véresnek tűnő szívéből.

Turandot

Minden jelenet kidolgozottan áll a színpadon, Anger Ferenc rendezése érezhetően az emberi viszonyokra helyezi a hangsúlyt (amihez egyértelmű, primér útmutatást nyújtanak Olekszandr Bilozub jelmezei), fölöslegesen nem mozgatva a szereplőket, de minden cselekvést határozottá téve. Érdekes módon ez a kidolgozott, koncentrált, de mindvégig minimalista forma képes életre kelni úgy, hogy még a huszadik sor környékére is bőven jut az intimitásból – ebben komoly segítség, hogy Szendrényi Éva díszlete a végletekig ragaszkodik a fekete lépcsőkből és emelvényekből álló, tulajdonképpen nem létező díszlethez, amihez kifejezetten passzol, amikor hirtelen megvilágításba kerülnek a színpad hátulját szegélyező fák.

Turandot

Turandot vélhetően hozzánk szól, érzéketlenségbe bújtatott érzelmessége, hatalmi fölénye, ahogy Kalaf visszaadja neki a próbatételt, vagy az egész szerelembe bújtatott önzősége még így szöveg nélkül is adhat nekünk valami pluszt – legalább egy kis érzelmi dózist. Ennél azonban itt jóval többről lehet szó, de hogy miről azt nem pótolja, ha az ember kiolvassa a cselekményleiratból Az élmény bennünk van, csak valaki nem adott kulcsot, hogy hozzáférhessünk – bár ez az érzés eddig is bennünk volt, és eddig se akartuk kinyitni.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr338002183

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása