7óra7

...és egyszer csak jöttek a nácik
7óra7: (3/10)
Közösség: (4/10)

...és egyszer csak jöttek a nácik

2012. 09. 15. | 7óra7

A legszembeötlőbb összeomlást maguk a szereplők produkálják. Hiszen közeg nélkül nincs világ, világ nélkül nincsenek emberek, emberek nélkül nincsenek viszonyok, viszonyok nélkül pedig nincs történet – és vice versa. Mindezek nélkül pedig nincs színház. Szereplők azonban mégis vannak a színen, nagyjából percenként váltakozó tulajdonságokkal. Vasvári Csaba például soronként ad másfajta karaktert Cliffordnak, hol cinikus, hol erélyes, hol vágyakozó – de semmiképpen sem kíváncsi, érdeklődő és nyitott, amitől az amerikai író akár egy percre is meg tudna szólalni a színpadon. Lapis Erika bár hanghelyesen, sőt sokszor kifejezetten hatásosan énekli Sally Bowles egyszerűsített kottájú dalait, a bárénekesnő sejtelmességét és misztikumát, vagyis mindent, amitől olyan elemien _nő_ lehetne, amitől képes egy tekintetből a kisujjának a legkisebb perce köré csavarni a férfiakat, mellőzi érzékeltetni a színésznő – noha akadnak olyan reakciói, amelyek felidézik Liza Minnelli legendás, filmbeli alakítását, és ennek köszönhetően olykor eszünkbe juthat, hogy a Kabarét nézzük. Mindezeken túl a kémia iszonyatosan hiányzik a két főszereplő közötti viszonyból – ennél jobban már csak maga a viszony, ami már a legelső találkozásukkor gellert kap azáltal, hogy Sally kapásból szétteszi a lábát Cliffnek, aki minderre úgy reagál, mint afféle gentleman of night clubs: nem kérdezi meg, mennyi, csak asztalhoz viszi. Gulyás Attila technikásan próbálja leképezni Joel Grey ugyancsak a kultikus filmben produkált alakítását, ami a mozdulatokra nézvést még sikerül is, de ennek a Konferansziénak nincs semmi köze se a szórakoztatóiparhoz, se a hatalomhoz: puszta pózolás mindaz, amit csinál. Egy lehetséges technikai vázlat a szerephez – egyébként kifejezetten energikusan és lendületesen énekelve. Bartus Gyula határozottan mondja fel Ernst Ludwig szövegeit, Katkó Ferenc a naivitás és a tisztaság felé kacsingat Herr Schultz szerepében, Kara Tünde eltökélten és csáberőt színlelve hajtja a matrózokat a szobájába Fraulein Kostot alakítva, Kovács Edit pedig rendszerint arról ad számot Fräulein Schneiderként állva a színen, hogy milyen ravaszul és cselesen kerülte el Sági Balázs korrepetícióját – kétségtelenül, és a közönség által is felismerten hallható (vagyis szinte hallgathatatlan) eredménnyel.

Kabaré - Lapis Erika

Persze nehéz a színészeknek kibélelniük azt, ami elemien hiányzik az előadásból: az _okot_, hogy miért jött létre. Ugyan néhol érezhető törekvés arra vonatkozólag, hogy legalább formailag legyen kerete a két függönyhúzás között eltelt időnek. Eszerint elvileg a történetet a kabaré tagjai játsszák el, de ez nagyjából meg is szűnik, amikor az első prózai jelenet kezdetekor a zenekart – akik meglehetős ritmusvesztésekkel, de összességében korrektül játsszák John Kander dallammentesre hangszerelt zenéjét (zenei vezető: Zádori László) – körültekintő gondossággal eltakarják, és az így üressé váló színpadra leengednek pár ajtót (díszlet: Libor Katalin). Mindez azért is érdekes, mert a színlap kifejezetten ígéretet tesz arra vonatkozólag, hogy ez a belső színházi keret meg fog születni. Nem születik meg. Hacsak az nem számít annak, hogy Clifford újonnan bérelt lakásában táncoslányok jelképezik a bútorokat, kéjesnek szánt antiszexuális nyögdécselés közepette. Ez viszont már csak azért sem számít annak, mert a következő jelenetben már szépen be van rendezve a szoba, az ezután következőkben pedig mindig annyi bútor kerül be, amire éppen szüksége volt az alkotóknak – nyilván ez a színházi játék: minél kevesebb díszletet kelljen tologatni.

Kabaré - Vasvári Csaba és Kovács Edit (a háttérben: Gulyás Attila)

Apropó antiszexualitás: nem tudom, ki gondolta úgy, hogy a lábukat a másodperc tört része alatt többször is széttevő táncoslányok képesek kifejezni valamiféle erotikumot. El kell, hogy szomorítsam: ez tévedés. Ez nem a táncoslányok hibája. Kováts Gergely Csanád koreográfiái és Szűcs Gábor rendezése erről a bizonyos erotikáról egyszerűen nem gondol többet annál, mint hogy lányok kéjesen nyögnek és négykézláb kúsznak. Ez a legalábbis furcsa ízlés egyébként egészen odáig merészkedik, hogy az eredetileg Two Ladies címmel közismert számban nem két nő és a konferanszié művel valami jópofán szexit – ami következik a szám dallamából – hanem két férfi és egy nő tevékenykedik olyan mozdulatok kíséretében, hogy abba valószínűleg még maga De Sade márki is belepirulna.

Kabaré - Katkó Ferenc Azért is nehéz eldönteni, hogy mi ez az előadás, mert az első felvonásban többször is hatalmas show-elemeknek lehetünk szemtanúi (például a lassan a békéscsabai színház védjegyévé váló pirotechnikai elemek ismét kísérletet tesznek a gyönyörködtetésre pár horogkeresztre aggatva) – mintha ez a kabaré egy show-színház lenne, ami kifejezetten önazonos gondolatfelvetésnek látszik, elnézve az előadást – bő másfél órában. A második felvonásra azonban mindez eltűnik a színről: sehol egy koreográfia, egy látványelem, csak pörögnek a jelenetek. Azok a jelenetek, amik dupla annyi és feleannyi idő alatt is ugyanúgy értelmezhetetlenül lógnak a levegőben, és megértésüket az sem segíti elő, hogy Cliff és a Konferanszié egy és ugyanazon személynek tűnnek (ezt váltja ki, hogy Gulyás Vasvári helyett énekel, hogy Cliff egyszer csak szájtátva és pislogva megjelenik egy kabaré-számban, mintha álmodna stb.), ami azért furcsa, mert a színpadon Cliff visszaemlékezését láthatjuk, de visszaemlékezésében ő nem lehet önmaga _és_ még valaki más – hacsak nem skizofrén...

Rengeteg hasonló, önmagának ellentmondó ötlet akad a színpadon (egyedül Győri Gabriella illusztratív jelmezei működnek következetesen), amik azt a hatást kelthetik, hogy a darab első olvasása és színpadra állítása szorosan egymás mellett történt – és a második felvonás azért ennyire pörgős, mert arra már nem maradt elég idő. És akkor még nem szóltunk olyanról, hogy a nácik felbukkanása olyan váratlanul történik, mint ahogy a minap a terrorelhárító központ váratlanul lecsapott egy BME-s diákra. Egy olyan darab esetében, aminek szerves része - már-már lényege - a nácik felemelkedése, ez több, mint hiba.

Akármennyire is jól szólnak néha a dalok, sőt a második felvonásban Gulyás is és Lapis is kifejezetten energikusan, hatásosan énekelnek el egy-egy számot, azt a kérdést azért érdemes megrágni, hogy minek is néztük ezt a Kabarét? Szórakoztatónak egyáltalán nem szórakoztató, nem is úgy van színpadra téve, szólni pedig egyáltalán nem szól semmiről, mert úgy kerül mindenféle politikai és társadalmi közeget, amiben a történet működhetne, mint ahogy vélhetően a TEK fogja majd a jövőben a látványos kivonulásokat, nehogy megint mém legyen belőle.

_(Vidéki Színházak Fesztiválja, Thália Színház, Budapest, 2012. szeptember 11.)_

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr718005477

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.