Menczel Róbert díszlettervező tökéletesen összhangban volt Alföldi Róberttel: egy lecsupaszított, üres teret hozott létre a Tartuffe helyszínéül, amelynek közepén csak egy asztal van. Ez tökéletesen elég minden jelenethez, sőt még némi extrával is rendelkezik: Tartuffe és Elmira szexjeleneténél a közepe szinte az égig emelkedik. De ez már Alföldi szimbolikáját is dicséri, ahogyan az asztal alatt ugató kiskutyák, melyek végig idegesítették a szereplőket folyamatos ugatásukkal. A kutya ösztöneihez híven mindig a bajban szólal meg, ám ezt a vészt nem érezhetik. Az előadás végén, amikorra az emberek is elkezdtek hozzájuk kötődni, már Tartuffe-éi lettek. A ruhák stílusa egyezik, sokkal inkább egy jelképes kort idéznek, mint jellemeket: régi típusú öltözékek mai divattal.
Az előadás egész: mindenki egy irányba tart, összhangban egymással – ezért nincs szükség nagyon erős Tartuffe-re sem. Alföldi pedig a Nemzeti színészei segítségével erős kritikát fogalmaz meg: loholunk, mint a kutyák a kis lehetőségek után, mindig más és más van, majd mire képesek vagyunk körbenézni, rájövünk, hogy rég elhaladtunk felette és már régen a miénk, de közben el is vesztettük. Az ösztöneink jeleznének, de senki nem foglalkozik velük. Mindig csak a bajban értékelünk, de csak holnapig, addig pedig vakon követjük az eszméket, amiket különböző „vezető” emberek néha elénk tálalnak. Pusztán az a kérdés, hogy ez jó-e így? Mert Orgonék ezúttal belebuktak.