7óra7

Antigoné kerestetik
7óra7: (7/10)
Közösség: (8/10)

Antigoné kerestetik

2012. 11. 04. | 7óra7

Leginkább az előadás maga nehezíti a megértést, talán azért, mert igen rétegzett, rendkívül bonyolult, egymásra épülő elemekből táplálkozik a produkció, olyan, mint egy hatalmas koncepció-háló. Egyszerre látunk életképeket, fotókat Athén leginkább forrongó negyedéből, Exarchiából, jeleneteket az Antigonéból, jeleneteket arról, ahogy az Antigoné-jelenetek elkészültek, ahogy az alkotók feltettek bizonyos kérdéseket, további képeket a görögországi események kutatásáról, miközben mindezt meg-megtöri a színház tudatosítása, a szereplők ugyanis folyamatosan reflexióra késztetnek minket, egy-egy kérdéssel, gesztussal igyekeznek bevonni bennünket a játékba. Társul mindehhez még egy mobil projektor, visszafogott és elemien anarchikus muzsika, folyamatosan hömpölygő háttérzajok, füst, fények, mozgás – totális színház játszódik előttünk, miközben sokszor az is kérdéses, hogy egyáltalán színházat nézünk-e, olyan sűrűn váltakoznak a különböző síkok, megtörve az addig felépített kereteket és olyan természetes egyszerűséggel léteznek a színészek a színpadon.

Alexis. Egy görög tragédia / Una Tragedia Greca - Silvia Calderoni

A legemlékezetesebb Silvia Calderoni színpadi jelenléte: a színésznő minden mozdulatából, hangsúlyából valami eredendően lázadó attitűd sugárzik, ami képtelen eltűrni bármiféle elnyomást – és ez nemcsak jól áll az általa megjelenített Antigonénak, de figyelemfelkeltő akkor is, amikor a görög eseményekben ad nekünk útmutatást, értelmezi a graffitiket, vagy a mára teljesen kihalt Thébáról mesél. Minden mozdulata egyszerű és zsigeri, így van ez Vladimir Aleksic, Massimiliano Rassu és Alexandra Sarantopoulou esetében is. Ez pedig csak tovább erősíti azt az érzést, hogy nem "csak" színházat nézünk, hanem annál valami többet. Azáltal, hogy a szereplők úgy léteznek a színpadon, hogy határozottan gondolnak is valamit arról, amiről beszélnek, mi is állandó reflexióra vagyunk késztetve.

De az Enrico Casagrande és Daniela Nicoló által rendezett előadásra sokszor nagyon nehéz reflektálni. Hiába az egyértelmű hasonlóság a görög és a magyar helyzet között, hiába hívják fel a figyelmünket arra, hogy az eset nem egyedi, mégsem válik minden lokálisan is közérdekűvé. Ez talán annak is betudható, hogy feliraton keresztül nagyon nehéz követni az előadás rétegzettségét – annak is külön funkciója van, hogy éppen angolul vagy olaszul beszélnek a szereplők, sőt a különböző nyelvi regiszterek is más-más funkciót töltenek be, miközben egy reális, velünk kommunikáló szituáció bármikor átfolyhat egy Antigoné-jelenetbe. Azért is nehéz az előadással tartani, mert az egyedi görög eset – miszerint Alexist, egy görög fiút szíven lőtt egy rendőr, és ebből elsöprő, brutális demonstráció-sorozat kerekedett – színházilag nincs felépítve (értsd: nincs értelmezve, nincsenek levonva belőle a színpadi következtetések), sokkal inkább a dokumentumszerű feltárás a hangsúlyos.

Alexis. Egy görög tragédia / Una Tragedia Greca

Az előadás mégis őszinte és egyenes – nem mutogatja a katasztrófát, hanem igyekszik a színházon keresztül reflektálni rá. Csak nincs hozzá egyértelmű eszköz és forma. Az előadás egyik legtisztább pillanata, amikor a szereplők eljutnak odáig, hogy az erről való beszédhez képest a művészet csak mismásolás, de meg kell próbálni megtalálni azt a nyelvet, azt a kontextust, amin keresztül ez eljuttatható az emberekhez, ami által lehetőséget lehet adni az embereknek arra, hogy megvizsgálva a helyzetet tanuljanak belőle. Az Antigoné beemelésével az előadás egyébként talál egy utat: Polüneikészt – ő Antigoné testvére, akit Kreón tiltására nem temethettek el tisztességesen – Alexisszel azonosítják, amiből rögtön következik, hogy a színpadon látható Antigonénak tulajdonképpen mi a feladata: megváltani minket.

Alexis. Egy görög tragédia / Una Tragedia Greca

Azonban az előadás mégse áll meg itt: Antigonékat keresnek. Olyan embereket, akik hajlandóak kiállni magukért, az országukért az elnyomás ellen. Bár ez a keresés láthatóan nem üti meg a Trafó közönségének ingerküszöbét (alig megy fel valaki a színpadra, ami nagyrészt annak köszönhető, hogy sokszor inkább pusztán lázadónak hat a forma, mintsem valóban gondolkodásra késztetne), a gesztus azért megfejthető. Sok Antigoné kell a változáshoz, az előrelépéshez, hogy ne süppedjünk bele abba, amiben most vagyunk, hogy ne történjen meg velünk is az, mint a történelmi Thébával – a Szophoklész drámáiból ismert város már csak önmaga emléke. De ehhez nem elég a lázadó Antigoné, az önmagában nem vezet sehová. Antigonénak azt is tudnia kell, hogy mi ellen és miért lázad – ez az előadásból néha hiányzik. De ez is őszinte.

_(2012. november 3.)_

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr428005519

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.