7óra7

Kiveri a biztosítékot
7óra7: (10/10)
Közösség: (8/10)

Kiveri a biztosítékot

2012. 11. 12. | 7óra7

Ám ha föltételezzük, hogy ez egy létező szituáció, akkor onnan afféle példabeszédként, tandrámaként értelmeződik Tasnádi István Ron Jones tanulmánya alapján írt darabja, amely Vidovszky György rendezésében elkerül minden konkrét utalást (például a díszlet – Heike Vollmer tervezése – egy masszív, sötét, többemeletes tribün, az előadás valódi terét elsősorban a fény, illetve a mozgáskoreográfia, a sokféle és az egyen váltakozása, a szabálytalan és szabályos geometriai formák vizuális megidézése – Gyevi-Bíró Eszter munkája – érzékeny viszonya, valamint Monori András kortárszene- és zajkollázsa teremti meg), ugyanakkor a végletekig egyenes, nyílt és logikus rendszer. A feltételezett szituációból indulva a darab azt vizsgálja meg, hogy egy tetszés szerinti, egyébként átlagos közösségben (az átlagos úgy jön ki, hogy az osztály tagjai Szabó Gergely típusteremtő jelmezeiből és a szereplők beszédstílusából következtethetően más-más szubkultúrát, attitűdöt, társadalmi és vagyoni osztályt képviselnek) hogyan lehet nyílt diktatúrát bevezetni – olyan módon, hogy annak a tagjai még akarják és élvezzék is az önnön szabadságuktól megfosztatást.

A folyamat egyértelmű, és nem csak arról árulkodik, ami a színpadon látható, hanem arról a teljes gyökértelenségről, az értelmes időtöltés lehetetlenségéről, a közösség teljes fejletlenségéről, a normális kapcsolatok hiányáról, ami ide vezet. És ami a legrémisztőbb, hogy tételes mondatok köszönnek vissza a közéletből, a sajtóból, és hogy ez nem biztos, hogy csupán diákközösségekre érvényes.

A harmadik hullám

Mert a szereplők azt mondják: ilyen ma már nem lehetséges. A darab és az előadás tétje, hogy hitelesen lehet-e bizonyítani, hogy de igen. Tasnádi és Vidovszky azonban elkerülik a demagógiát, az egyszerűsítést, annak ellenére, hogy tudatosan vállalják: nem az egyes karakterek lelkének mélyében keresik az okokat, hanem a közösség tekintetében és annak függvényében vizsgálják a helyzetet. Aminek megint van egy tétje: el tudjuk-e hinni, hogy ez valóban közösség? Ami csak akkor sikerülhet, ha a színpadon szereplők valóban képesek egységet mutatni.

A harmadik hullám Képesek. Mi több, Vidovszky György most már sokadszorra bizonyítja be, hogy a kollektív munka kollektív felelőssége összetartó csapatot eredményez. Paradox módon itt a kérdések egymásba fordulnak: ha ez a társaság egy célért képes egy irányba húzni, a rendező pedig képes motiválni a társulatot az értelmes végeredmény reményében, vajon hol van a határa a csapatszellemnek? Hol vált át öncélúságba ez az egész? Az előadás és a darab ilyen értelemben közel sem csupán ifjúsági, hanem társadalmi és pedagógiai kérdéseket boncolgat.

Mindenképpen kiemelendő a kivételes erővel teljesítő csapatból - tagjai: Szorcsik Kriszta, Dévai Balázs, Kardos Róbert, Varga Anikó, Horváth Zoltán, Kőszegi Mária, Tóth János Gergely, Jerger Balázs e.h., Marofka Mátyás e.h., Kulcsár Balázs, Sipos Viktória, Herman Flóra, Árvai Péter, Császár Réka, Tolnai Klári, Kovács Márton Koppány, Bordi Gábor, Király Krisztina, Nagy Bianka, Somogyi Anna, Szendi Flóra Dóra - Dévai Balázs munkája, akin a legnagyobb teher fekszik. Végig ébren tartja a kérdést jellemének változásával kapcsolatban, ami azért indokolt, mert ebbe a szerepbe, amit a darabbeli Kristóf vállal, az ember vagy teljesen beleképzeli magát, vagy sehogy. A produkció érdeme, hogy Kristóf nem válik cinikussá, és motivált minden egyes megmozdulása, ám ennek morális, erkölcsi (és megint csak pedagógiai) vetülete erősen megkérdőjelezhető. Ráadásul az előadás befejezése olyan felelősséget vet fel, amely mellett nem lehet szó nélkül elmenni, annak terhe egy egész életre maradandó. Kifejezetten jó megoldás, hogy az utolsó pillanat _nem történik meg_, inkább csak egy lehetséges, ám tökéletesen logikus tragikus befejezésre utal.

Érzem én is, hogy nehéz anélkül, hogy az ember leírja a konkrét történéseket vagy a befejezést. Ám ez esetben – a transzparens jelleg miatt – elengedhetetlen, hogy az ember _átélje_ az egészet, és az előadás befogadásához a közben felmerülő kétségeknek és bizonyosságoknak – vagy amiket annak vélünk – kiemelkedő szerepe van. Annyi biztos: az egész, úgy, ahogy van, szinte minden egyes elemében vitatható. Ezt most értsük a lehető legjobb értelemben: úgy érzi az ember, hogy van hozzáfűznivalója, kérdése, kiegészítése, lábjegyzete, ellenvetése vagy egyetértése. A prók és a kontrák vívnak csatát tulajdonképpen valahol belül, miközben nézzük önnön keresztre feszítésünket (a képi metaforát Horváth Zoltán adja elő a produkció közben többször is).

A harmadik hullám

Azt írtam az elején, hogy lesz, akinél kiveri a biztosítékot. Tulajdonképpen mindenki találhat benne ilyesmit. Ez egy elegáns és pontos, ám felforgató előadás, intellektuális értelemben, vagyis éppen valami olyasmi, amit érdemes kapni (a nézőnek a színháztól, a diáknak a tanártól). Az pedig csak fájdalmas, hogy végtelenül időszerű.

Viseljenek önök is valami kéket az előadáson! Aztán ha hazamennek és leveszik, keressék, van-e még valahol magukon belőle.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr468002091

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.