7óra7

Kártyatrükk
7óra7: (4/10)
Közösség: (8/10)

Kártyatrükk

2012. 12. 12. | TörökÁkos

Hamvai Kornél az első világháború előtti századelő néhány mára elfeledett, de annál jellegzetesebb pesti figurájából állított össze majd egy paklira valót, kever és oszt. Egy kisstílű szélhámos beleszeret egy nőegyletben aktív grófkisasszonyba, miközben a hazánkba érkező egyiptomi alkirály számára – busás haszon reményében - feleségnek kommendálja őt. A helyzetet súlyosbítja egy sorozatgyilkos hotelportás, aki sorozatos kísérleteket tesz ugyanezt a hölgyet mint elszalasztott áldozatot és mint tanút is meggyilkolni, valamint egy erkölcseire érzéketlen varieté-királynő jelentős alvilági holdudvarral, aki némi vérrel színezett féltékenységi affért szeretne beügyeskedni magáról valamelyik lapba. Ehhez a leosztáshoz jön még egy elvesztett szerencséjét szuicid hedonizmussal kergető bulvárújságíró, egy ügyefogyottan ügyeskedő fehérvári polgármester a sleppjével, egy ellopott estélyi ruha, egy lemondáskörnyéki miniszterelnök, más politikusok, egyéb csavargók, örömlányok és utcanép. Keverés közben többször feltűnik az a bizonyos zöld kilences is, ami nem csupán gyökeres fordulatot, afféle újjászületést jelent, de egyben 130 koronát az újságírónak, és perdöntő bizonyítékot a gyilkos portással szemben.

Az előadás végén, miután a zöld kilencessel oneászvisszaász, minden világossá válik… csupán az nem, hogy miért mondanak eközben rekontra sakkot fedáksárival.

A zöld kilences - Járó Zsuzsa, Mészáros Máté

A zöld kilences érezhetően más, mint zenés pályatársai.

Darvas Benedek, zeneszerző a megidézett korhoz illő, izgalmasan színes műdalai Varró Dániel gyermetegségében graciőz dalszövegeivel vitathatatlanul A zöld kilences húzóereje. Mindez egy zenés darabnál – legyen bármennyire is cécó – általában nem meglepő, ami viszont eltér a megszokottól, az előadás sajátos ritmikája. Néhány jelenetben elkezdődik egy-egy fülbe- (és lábba) mászó dal, majd amikor már úgy igazából belemelegednénk, egyszer csak abbamarad, változik a jelenet, változik a szín. Olyan ez, mint egyfajta folyamatos várakozás valamire, mint egy igazán soha be nem induló mulatság. A színtéri mozgalmasságot néhány taktuson át tartó, szellemes táncbetétek növelik, miközben történet szerint legalább egyvalaki szinte mindig rohan, kerget és/vagy menekül. Mindez a hullámokban érkező, zablára fogott energia voltaképpen mondandót is hordozhat, és akár izgalmas is lehetne, azonban az előadás ereje nem követi a színpadi történések amplitúdóját. A lassacskán induló első felvonás zárójelenete a maga szellemesen elrajzolt ihaj-csuhájával minden addig be nem teljesedő várakozást kielégít, majd egy reményteli szünet után voltaképpen az egész második felvonást végigunatkozzuk.

A zöld kilences - elöl: Csőre Gábor, Fesztbaum Béla A szcenika néhány hol robosztus, hol égbeszökő kulisszával érzékletes tereket teremt, legyen az egy belvárosi exteriőr, egy kisstílű győztesekre és nagystílű vesztesekre egyaránt nyitott vendéglátóegység, vagy akár a Parlament mindig szűkös tágassága. A színi terek – egy korabeli plakátokkal falikárpitszerűen díszített háttérfüggönnyel - csupán az első képben utalnak egy bizonyos korra, egyébként voltaképpen ma is látszódhatna mindez. Egy-egy svájci sapkával, csíkos pincérmellénnyel és ehhez hasonló szövetevidenciákkal Tihanyi Ildikó jelmezei is tesznek némi hangsúlyt a századelőre, azonban ezt az időbeli nyitottságot nem zárják le. Hamvai Kornél szövege sem horgonyozza le magát 1908-ban, elsősorban a különféle szintű és színvonalú ügyeskedések örök érvénye miatt nem. Ám olyan finom sziporkák is segítik a továbbolvasást, mint a fehérvári polgármester szájába adott közigazgatási örökzöld, miszerint arra költik az összes pénzt, hogy eltitkolják, honnan szerezték, vagy olyan jóval brutálisabb poénok, mint hogy mi, magyarok (túllépve a Nyugat felé botló finnugor elméleten) 1908-ban immár Egyiptomra tartunk igényt, lévén az egyiptomi hieroglifák számunkra faliújság. Az előadás igeideje tehát minden elemében és egészében is az időtlen múlt.

A figurák a gyakran monumentális díszletek és az általában szórványos kellékek között eleve, minden szüzsé szerinti keverés-kavarástól függetlenül kicsik és jelentéktelenek. Ez önmagában megint csak érdekes és gondolatébresztő idea, ami egyféle darabolvasattól sem áll távol, azonban az előadás nem tud mit kezdeni ezzel a vizuális jelentéktelenséggel. Életre nem tudja kelteni ezeket a térben elvesző alakokat, és összeterelni sem képes őket (a pillanatok alatt váltó, az előadás egy pontján egyenesen kavalkádszerűen mozgatott szcenikával való érezhető összecsiszoltság ellenére).

A színészek, noha általában tisztességgel hozzák a figurákat, legfeljebb egy-egy jobban sikerült poén erejéig jutnak el a nézőtérig. (Az egyetlen pozitív kivétel ez alól Mészáros Máté, aki elnyűttségében is állandóan zaklatott újságíróként úgy képes jelenteni valamit, hogy eközben minden pillanatában minimum az erkélyig érződik). Nem mindig könnyű kívülről eldönteni (tegyük hozzá, ez kívülről nem is nagyon érdekel senkit sem), de általában előbb történik meg, hogy fejben nem áll össze egy előadás, és ennek ilyenkor csak folyományai a színészi alakítások hiányosságai. A zöld kilences mindenesetre nem áll össze: olyan, mintha előadás helyett csak kidolgozott jelenetei lennének. Nem mintha maga a történet ne lenne jól követhető. Az utolsó színben minden elrendeződik, vagy éppen marad a maga rendje szerint elrendezetlen: a kormányfő lemond, a gyilkos szabadon kószál, az újságíró megkapja az élettől a nagy sztorit, a szerelmeseknek látszók egymásra találnak. A zenés fináléban aztán - tartson az illető akár Grúziába, vagy hajózzon már réges-rég a Fekete-tengeren – mindenki megjelenik, és egy Monty Python-os slusszpoénnal az 1914-es újjászületés reményéről énekel.

A zöld kilences - Réti Adrienn, Csőre Gábor, Gyuriska János

Az előadás végén eszembe jutott egy fura pesti forma az 1980-as évek végéről, aki két-három társával rendszeresen tűnt fel kiskocsmákban, mindig máshol. Leültek egy asztalhoz, elővettek egy pakli magyar kártyát, és szépen egymásután rakva a lapokat, de egyébként mindenféle szabály nélkül, zajos vidámsággal elkezdték verni a blattot. Néha ez vitte, néha az, miközben akik kibicként odacsapódtak, próbálták kitalálni a nem létező szabályokat. Általában hamar lebaszdmegozták őket, de voltak, akik 10-15 leosztásig bírták elmélettel és cérnával. Ezt valamiféle anarchikus polgárpukkasztásnak szánták, miközben a pukkasztáshoz társult némi maliciózus pofátlanság. A zöld kilences azonban nem pukkasztja a polgárt, hanem egyszerűen untatja. Az talán nem baj, hogy mindvégig marad némi kétely a tekintetben, hogy az a bizonyos Hamrák János, nemzeti szélhámos mennyire szélhámos, és hogy a szerelme mennyire szerelem. Az a baj, hogy mindez végül senkit nem érdekel a nézőtéren, ahogy más sem. A láthatóan sok belefektetett energia ellenére néhány verbális élcen, és egy-két dallamon kívül semmit nem viszünk haza az előadásból. Valószínű, hogy azért, mert ebben a jól szervezett kavargásban az irónia léte és iránya bár világos, a miértje teljes homályban marad.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr248002055

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.