7óra7

A szaktudás teteje
7óra7: (7/10)
Közösség: (0/10)

A szaktudás teteje

2013. 01. 10. | 7óra7

Mert a produkció a monoton, szürke mindennapokat állítja szembe az emberi test, a mozgás szabadságával, könnyen felfejthető szimbólumrendszer mentén. Az előadás tulajdonképpen egy szkeccsfüzér, amelyen egy Ashley névre hallgató, szürke öltönyös irodai dolgozó és három nőmunkatársa vonul végig, hogy valamiféle hátteret biztosítsanak a cirkuszi előadásnak. Szóval a narráció inkább csak sallang, a látványtól, a hangtól és a koreográfiától eltekintve ez bizony egy hamisítatlan cirkuszi előadás, vagyis csak formájában újcirkusz. Jeannot Painchaud művészeti rendező és Dave St-Pierre koreográfus a realitás és a fantázia egybemosását, a vágy és a valóság ütköztetését viszik a színpadra, de ez összességében tulajdonképpen "öncélú" marad – az előadás pusztán ezt akarja megmutatni, ebben viszont teljesen önazonos.

Az viszont lenyűgöző, amire a Cirque Éloize művészei képesek. Valóban csak szuperlatívuszokban lehetne bemutatni az egyébként önmagáért beszélő előadást, amely sokszor eleven cáfolata mindannak, amit a mozgásról, az anatómiáról tudunk. Mintha az emberi csontváz gumiból lenne, mintha a hús tapadna a húsra, mintha a gravitáció befolyásolható lenne, s mindezt könnyeden, elegánsan – valóban magával ragadó az a finomság, az a precizitás, az a kimunkáltság, ami működteti és összjátékká teszi a színpadon látottakat. Ha a figurák színházi értelemben nem csupán kartonpapír-apropók lennének, hanem valakik, akik átélik ezt a fantáziavilágot, ha ennek a közegnek és a közegek egymásra vágásának lenne tétje, akkor a Cirkopolis színházi értelemben is valami egészen kivételest tudna mutatni, így azonban "csak" egy vérprofi cirkusz, ami azonban közel sem kevés.

Mert ami a színpadon van, az a szaktudás teteje. Akár a világítást, a látványt, a hangot, a koreográfiát vagy az előadást magát nézzük: a Cirkopolis alkotói magas szinten művelik szakmájukat, a kisujjukban van minden, amit a hatásról tudni kell. De talán ezért kevés a váratlan pillanat, és kevés a humor, sok viszont a kockázat, és van még egy nagy előnye a társulatnak: tud hibázni, ha az egyik artista leejt egy buzogányt, akkor a másik ugyanígy tesz, és nevetnek egyet egymásra, és minden megy tovább. És még az is elképzelhető, hogy ez a kotta, hogy ne legyen minden zavaróan tökéletes. Mindezt tizenkét ember csinálja, pedig meg voltam győződve arról, hogy legalább negyvenen vannak a színpadon.

Cirkopolis

Maude Arseneault, Angelica Bongiovonni, Dominique Bouchard, Mikaël Bruyère-L’Abbé, Ashley Carr, Samuel Charlton, Myriam Deraîche. Lauren Herley, Reuben Hosler, Ugo Laffolay, Yann Leblanc, Frédéric Lemieux-Cormier teljesítménye a másfél órás előadás során legalábbis nagyszerű, a vastaps megérdemelt és jogos. Azonban az újcirkusz műfaj bevezetése a köztudatba hagy még kívánnivalókat maga után, többen hoztak magukkal gyereket is, gondolom, a lovakat, az oroszlánokat meg a bohócokat várva. Egyiküket hallottam, amint azt mondja: "Anyu, ez jó előadás volt, de cirkusznak nem volt jó." Én éppen fordítva gondolom: ez cirkusznak több mint remek volt, színházi előadásnak vagy újcirkusznak azonban nem az igazi.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr468005565

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.