7óra7

Nagy formai válság
7óra7: (3/10)
Közösség: (8/10)

Nagy formai válság

2013. 01. 13. | 7óra7

Nem mintha könnyű helyzetben lennének a színházak, mert van durván egy tucat _nagy_ zenés darab, amiből évről évre szemezgetnek, és ami nagyjából a János vitéztől a Csárdáskirálynőn keresztül a Chicagóig tart, és amibe tényleg könnyű belefásulni, de mintha nem is nagyon tennének azért a színházak, hogy ebből a béklyóból kitörjenek. Dale Wassermann La Mancha lovagja című műve ugyanúgy azon zenés előadások egyike, amelyek végigsöpörnek Magyarországon: az elmúlt két évben hét (!) vidéki kőszínház mutatta be. Mindezt csak azért érdemes megemlíteni, mert a szegedi előadás belső motivációval nem nagyon rendelkezik, így talán a külső tényezőkkel mégis lehet valami apropót találni arra, hogy miért is van műsoron az előadás a Szegedi Nemzeti Színházban.

Pedig az első néhány pillanatban még úgy tűnik, hogy Keresztes Attila rendezőnek igen erős igénye lehet arra, hogy a Don Quijote-történetet itt és most értelmezze: Fodor Viola díszlete tartózkodó, alapvetően fekete, és ódzkodik az illusztrációtól, minden elemében azt hangsúlyozza a közeg, hogy itt csak és kizárólag az emberre, a színészre, a tartalomra fog minden fókusz szegeződni. De csak nem szegeződik. Olyannyira nem, hogy az első felvonás tulajdonképpen minden különösebb hozzáadott érték nélkül, mint egy formailag giccstelenített képeskönyvben, csak úgy lezajlik. Egyedül a minimalizmusra való törekvés üt át a játszókon – főleg Fejes Kitty koreográfiája visszafogott és meglehetősen árulkodó atekintetben, hogy olykor annyiban kimerül, hogy a szöveget képaláfesti (értsd: amikor lovaglás van, akkor lovagolnak, amikor viszont madárkák, akkor meg diszkréten repkedést mutat a koreográfia) –, de ehhez nagyon a helyén kéne lenni az _embernek_ a színpadon, enélkül ugyanis minden kitöltetlen színpadi négyzetcentiméter csak felerősíti az üresen kongó koncepció minden pillanatát.

La Mancha lovagja - Vajda Júlia, Pálfi Zoltán, Szilágyi Annamária, Somló Gábor

Cervantes klasszikusa persze nem véletlen lett klasszikus. Don Quijote minden korban az értéktelen, felszínes világ elleni makacs és reménytelen erkölcsi tisztaságot hordozza a felsőbbrendűségi tudat teljes hiányával, Dale Wassermann musicalje pedig ezt a metaforát fejeli meg egy művészetallegóriával, amiben az inkvizícióra váró Cervantes játssza el a raboknak a búsképű lovag történetét. Rácz Tibor tulajdonképpen csak abban a jelenetben fogalmazza meg ezt, amikor szöveg szerint ez következik (ez az előadás vége előtt nem sokkal van), és abban a rövid időben meg is szólal valami a darabból, de egészen addig csupán egy tétova bolond lírizálását látjuk, akit bohózati figurák vesznek körül: Gömöri Krisztián borvirágos arcú Sanchója a Stan és Pan filmek köpcösét idézi, és talán a színház a színházban szerkezet miatt (ti. a rabok játsszák a különböző szerepeket) mindenki más is szándékoltan elnagyolt és csak kontúrjaiban létezik. Közös eredőjük, hogy így vagy úgy, de roppantul sajnálják La Mancha lovagját. Ezzel persze nem lenne semmi baj, ha formává nemesülne ez az ötlet, de nem válik azzá, sőt, az előadás végig akut formai válsággal küzd, amivel a színészek láthatóan és főleg hallhatóan nem igazán tudnak semmit kezdeni. Igazából csak ennek, meg a korrepetitor fájó hiányának tudható be, hogy a színészek alig hajlandóak eltalálni a megfelelő hangokat. Ebben a közegben nincs is esélye Szilágyi Annamáriának a drámai középpontot eljátszania Aldonza (alias Dulcinea) szerepében.

Igazából Kardos Gábor vezényletével a zenekar tud csak jól muzsikálni, a pontosan felépített és olykor még fülbemászó dallamokkal is operáló zene segítségével, de mivel nem látni, hogy Keresztes Attila rendező mire is akarja kifuttatni ezt az egészet, ők is inkább trackeket játszanak, mint színpadi zenét.

La Mancha lovagja - középen: Szilágyi Annamária

A produkció második felvonása kissé jobban felpörög, és elviszi a fáradt, alaktalan koncepciót a végére, ahol kicsit meg lehet hatódni, és a nagy zenére lendületből lehet egy nagyot tapsolni is. A lendület nem tart sokáig, a nézők is elfáradtak, és talán szívesebben néztek volna valamit, amiben akad némi belső motiváció is.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr608002015

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.