7óra7

Remény a reménytelenségben
7óra7: (8/10)
Közösség: (6/10)

Remény a reménytelenségben

2013. 01. 17. | 7óra7

Nem rosszindulat, hanem a tapasztalat beszél belőlem. Most nem sorolok címeket, meg szoktuk írni az ilyesmit, de most nem lenne e lapra méltó, amikor a Ballada a két sebzett hattyúról című előadásról kell írni, amely szöges ellentétben áll mindazzal, amit a fentebbi bekezdésben megfogalmaztam. Vidnyánszky Attila rendező ugyanis olyan ívet húz 1972 és 2013 között, amely a visszatekintést érvényessé teszi – az, hogy ma, itt, most így, az bizony onnan való: amikor meg kellett gondolni minden kimondott, sőt kigondolt szót, amikor Vjacseszlav Tyihonov volt a főműsor a tévében, amikor személyes egzisztenciák mentek tönkre nagy-nagy (nagy)politikai okokból.

Akkor volt egy színész, egy költő, egy énekes (kevéssé modern szóval afféle bárd), aki valamiféle szabadságélményt tudott adni hallgatóságának. Vlad Viszockij nem énekelt semmiféle rendszerellenes dolgot, emberi helyzetekről, ügyekről, állapotokról, mindennapokról énekelt dalokat. Hogy mégis mitől vált ikonná, megismételhetetlen és egyszeri előadóvá, érvényes művésszé? Na, pontosan ez az, amit a Ballada a két sebzett hattyúról megpróbál felfejteni.

Ballada a két sebzett hattyúról - Szűcs Nelli

Pedig ehhez még csak Viszockij sem kell. Egy telefonoskisasszony lakásában és munkahelyén vagyunk (a két helyszín egybeolvad Ondraschek Péter egyszerre reális és stilizált terében), akinek az a munkája, hogy magnetofonra rögzítsen telefonbeszélgetéseket, magyarán a felek tudta nélkül (bár ki hinné, hogy valaki azt gondolta: nem kémkednek utána) lehallgasson, naplózzon és jelentéseket készítsen. Így találkozik, a telefonközponton keresztül Viszockijjal és Marina Vladyvel, akik életét – amelybe pozíciója által az átlagnál nagyobb betekintéssel bír – szorosan követi. És azonosul velük: el- és továbbjátssza történetüket, át- és megéli az ő sorsukat. Az ő Vologyája a férje, az egykori bokszoló, aki egy leszart Brezsnyev-kép miatt (erős Švejk-áthallás a számos Bulgakov-idézet mellett) nem mehetett az olimpiára. Úgy tűnik, mindegy, hogy lakótelepi szobakonyha, mindennapi robot vagy fényes hírnév, utazások és gazdagság – az emberi lényeg valahol egész máshol érhető tetten.

Ballada a két sebzett hattyúról - Szűcs Nelli

És valóban: ebben a reménytelen (bizony) kis szobában – benne a lehallgató telefonközpont, egy Zsiguli, egy Brezsnyev-, egy Viszockij- és egy Vlady-portré, és sok-sok üres üveg – az emberi lényegről esik szó 2 óra 15 percben, szünet nélkül: egymásba folyó történetek az élet megélése iránti olthatatlan vágyról, amely ugyanúgy megvan Viszockijban és Vladyben, Ludmillában és az ő férjében, illetve Hobóban és Szűcs Nelliben, akik játsszák ezt a darabot, és éneklik a dalokat. A kiváló Szűcs Nelli mosolygós, egyszerű asszonyból indítja Ludmillát, hogy aztán a határozott Vladyvá, majd jelenidejű önmagává váljon. A másik fél nem válik semmivé: Hobó Hobó, akármit is csinál, és az előadás alapvetően nem is akarja mássá változtatni. Amikor helyenként mégis, akkor érdekes dolog történik: a kimondott szöveg ugyan hamisan hangzik, a szituáció mégis működőképes. Hobó ugyanis nem színész, nem is tud és talán nem is akar így feltűnni – de ez nincs is elvárva tőle. A mikrofonba dünnyögött-mormolt-énekelt daloknak viszont remek – és közegteremtő képességgel rendelkező – médiuma.

Ballada a két sebzett hattyúról - Földes László (Hobo), Szűcs Nelli

Az egész pedig nem szól másról, mint az el nem fogadott, nem kanonizált, ám tehetséges művész hatásáról. Az előadás személyes elkötelezettsége itt ragadható meg, amint erről Hobó-Viszockij számot ad egy monológban. A visszajelzés pedig megvan: a közönség hálás sikerrel igazolja vissza a produkciót, amely nem vár el különösebb megerőltetést, de szükséges a folytonos figyelem, ám az előadás – már csak a konzervről szóló, ám remekül hangszerelt muzsika által is – ebben segít. A helyzet átélhető, akár történelmi szemlélettel, akár a nosztalgia irányából, de nem válik sem szájbarágóssá, sem búsongóvá. Ami egy kis hiányérzetet teremt, az a vége, mert egyrészt Viszockij meghal, másrészt "hazatérünk" 2013-ba, Debrecenbe (úgy, hogy valójában ki sem léptünk innen), ám a darabnak sem egészében, sem a végén nincs olyan súlya, ami hosszan kísérne bennünket.

Ballada a két sebzett hattyúról - Földes László (Hobo)

Ha valaki úgy nézné, hogy hátha kiderül, milyen lesz "a remény és öröm kultúrájának színháza", hát jócskán csalódni fog. A remény és a reménytelenség, az öröm és az örömtelenség egymás nélkül nem létezik, nem létezhet igazul, és ez ebben az előadásban is így van. Viszockij életműve is bizonyíték erre. Ha úgy tetszik, lehet ez programadás.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr318005571

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.