7óra7

Szájberszörny
7óra7: (10/10)
Közösség: (0/10)

Szájberszörny

2013. 01. 31. | 7óra7

Mikor belépünk a terembe, a Trafó színpadának két oldalán négy-négy szimmetrikusan felállított, világító neoncsövet látunk. Kétoldalt, középen egy-egy laptop képernyője világít. A játéktér közepén egy óriási kartonlap-szőnyeg. A hangfalakból sutyorgás, mormolás, recsegés hallatszik. Ahogy lemegy a fény a nézőtéren, a karton-szőnyeg óriási karton-szörnnyé változik, megelevenedik, életre kel, kis paralelogrammákban törik és hajlik meg, így alkalmazkodva a mozgáshoz. Előbújik alóla egy nő és egy férfi. Bekapcsolják a két laptopot, aminek képe a színpad hátsó falán elhelyezett nagyméretű kivetítőre vetül. Osztott képernyőt látunk, mindegyik más módon torzítja el a valóságot: az egyik tükröz, a másik 180 fokban lát, a harmadik összenyom és így tovább, mindössze csak egy kis kocka mutatja a valós képet.

A férfi és a nő elkezdenek kommunikálni egymással, a szövegek ismétlődnek, a szituációk változnak. Stephanie Cunning és Luke Baio hangja is, teste is el van torzítva a technikai eszközök által. A két előadó azonban a színpadon önnön testi valójában van jelen. A néző így egyfelől emberi léptékű, arányos, szép, fiatal testüket, másfelől a kamerák által közvetített formában a kivetítőn a két test, a két arc emberietlenné, aránytalanná torzított mását látja. A két alak e kettősség által hihetetlenül groteszkké és egyben viccessé, nevetségessé is válik. Gesztusaik fokozatosan táncmozdulatokká, majd koreográfiává alakulnak. Ugyanez a folyamat megy végbe a beszédükben is: a gyors szövegmondás, a hadarás ritmussá alakul, ami illeszkedik a zenéhez, gyakorlatilag „dalszöveggé” válik. Az átmenetek nagyon finomak, nincsenek élesen határok, nem tudjuk elkülöníteni, meddig tart az egyszerű gesztus vagy a szövegmondás, és hol kezdődik a tánc vagy a „dalszöveg”.

p{font-size:11px}.

A nő és a férfi az egész előadás során szinte alig néznek egymásra, alig érnek egymáshoz, nincs közöttük testi kontaktus, nincs személyes érintkezés, csakis a különböző médiumok által közvetítve jelennek meg, válnak érzékelhetővé egymás számára. Ahogy halad előre az előadás, fokozatosan végbemegy a metamorfózis: egyre gépiesebb a beszéd, egyre gépiesebbek a hangok és a mozdulatok is. A színpadi világ egyre jobban kezd hasonlítani a karton mintájához. A mozdulatok robotszerűek, egyenes vonalak mentén szerveződnek. Végül lerántják a vetítőfelületet, amelyről ezáltal kiderül, hogy egy pontosan ugyanolyan karton, mint amit addig mozgattak. A nő az egyik, a férfi a másik alá bújik, így az előadás úgy ér véget, hogy a néző nem lát a színpadon emberi alakokat, csak két, az érzelmek kifejezésére képtelen, fenyegető kartonrobotot.

Chris Haring ötvözi a szöveg- és a mozgásszínházat, ezzel izgalmas egyveleget hozva létre. Mindezzel a színészi és táncos eszközök tárházát nyitja meg a két előadó előtt, akik élnek is a lehetőséggel. Mértani precízséggel kidolgozott mimikájuk és pontosan végrehajtott mozdulataik végig lekötik a néző figyelmét. Az előadás egyszerre humoros, látványos, és elgondolkodtató. És félelmetes is. Már szájberszörnyek vagyunk, vagy van még rá esetleg esély, hogy emberek maradjunk?

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr68005585

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása