7óra7

Veréb és pacsirta
7óra7: (9/10)
Közösség: (8/10)

Veréb és pacsirta

2013. 02. 26. | Turbuly Lilla

Az előadás Piaf Nem bánok semmit sem! című önéletrajzának alapján követi végig az énekesnő sikerekkel és tragédiákkal zsúfolt életét, a végéről visszanézve. „Megöregedtem” – mondja vagy inkább kérdezi a legelején Vári Éva, és ebben az első mondatban még van valami – szándékolt – művésznős allűr és kiszámítottság (Piaf egyébként mindössze 48 éves volt, amikor meghalt), hogy aztán elvessen minden pózt, hiszen egy életet, egy sorsot szeretne elmesélni, elsősorban egy emberét és csak másodsorban egy művészét. Ezért kapnak hangsúlyt a hétköznapi, mindenki számára átélhető életpillanatok: a szülőkhöz való viszony, a nélkülözés, a szerelmek és csalódások, a kudarcok és újrakezdések. Egy életrajz természetesen mindig szubjektív. Hitelesnek akkor tűnik, ha a megmutatkozás vágya mellett az önmagunkkal való szembenézés szándéka is ott érződik benne. Vári Éva előadásában ez pontosan így van. Egyszerűen és sallangmentesen mondja el azokat az apró történeteket, találkozásokat, emlékeket, amikből egy ember élete összeáll. A hangsúly a találkozásokon van, az énekesnő életszakaszait ugyanis egy-egy, az életében meghatározó szerepet játszó férfi köré építve idézik fel. A vándormutatványos apa, aztán felfedezője és névadója, Louis Leplée, majd Raymond Asso, akinek számos dalát köszönhette, aztán nagy szerelme, a repülőgép-balesetben elhunyt bokszoló, Marcel Cerdan, végül 20 évvel fiatalabb férje, Théo Sarapo következik.

Edith Piaf - Vári Éva

Jól eltalálták a monológok és a dalok arányát, szó sincs arról, hogy egy zenés estet spékelnének meg némi összekötő szöveggel, zene és szöveg itt egyaránt fontos, a kettő egymást erősíti. A színpadon ott ülnek Gyenes Béla és zenésztársai, a pianínó mögött Axmann Péter, és a maguk módján ők is játszanak, nem „csak” zenélnek. Vári Éva odakönyököl a zongorára, és máris ott érezzük magunkat egy párizsi bárban.

És ha már helyszín. A thonet szék a színpad közepén és előtte az avarszőnyeg bőven elég lenne, felesleges és zavaró kiegészítők az álantik szobrok és oszlopok. (A körülöttem ülők például meg voltak győződve róla, hogy egy másik előadásból maradtak ott, annyira nem illenek sem Párizshoz, sem Piafhoz.) Szerencsére azonban minderről pillanatok alatt megfeledkezünk, mert úgyis csak Vári Évát látjuk.

Edith Piaf - Vári Éva

Ez a Piaf lelkiismeret-furdalás nélkül lenyúlja kolléganője elől azt a dalt, amiről érzi, hogy igazából neki írták, harcol, küzd a magánéleti tragédiákkal, a betegséggel, a függőségeivel, de akármilyen erős, és akármilyen híres lesz, közben megmarad annak a kislánynak, annak a verébnek, akit annak idején Leplée felfedezett. (A piaf magyarul verebet jelent.) Mindehhez jön még az a finom humor és irónia, ami annyira jellemző a színésznőre, és persze a dalok, a Piaf-dalok, amelyekkel Vári Éva most már évtizedek óta együtt él, és amelyek most már az ő dalai is.

„Megöregedtem” – így kezdte. Aztán két óra elteltével frissen és fiatalon kitáncol a színpadról, miközben hetykén búcsút int nekünk. Na, így kéne megöregedni.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr518005609

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.