7óra7

Mire fel a világvége?
7óra7: (6/10)
Közösség: (0/10)

Mire fel a világvége?

2013. 03. 20. | 7óra7

A színlapon az áll műfajmegjelölésként, hogy "zenés függetlenségi nyilatkozat". Nem akarom boncolgatni, hogy ez mit jelent. Egyrészt mert nem tudom – elképzeléseink persze lehetnek, hogy valami politikával meg ellehetetlenítéssel meg hasonlóakkal kapcsolatos (tekintettel a színházak és legfőképpen a független színházak mostoha helyzetére) –, másrészt mert az előadás vagy koncert nem értelmezi ezt a kifejezést. Amivel egyébként nincsen semmi baj: kit érdekel, mi van a színlapra írva, ha egy élvezetes vagy önmagáért beszélő produkcióban részesül – ezzel csak az a gond, hogy a Kottavető egyáltalán nem beszél önmagáért.

A hangszereket és mikrofont egymás között adogató színészek – amúgy mindenkinek megfordul szinte minden hangszer a kezében – néha egy-egy kiszólással, a másik letolásával vagy partnerkereséssel, esetleg egymás fölé licitálással törik meg a számokat, amelyek közül a legnagyobb sikert egyértelműen Koblicska Lőte mikrofonokat begerjesztő fellépése váltja ki –, és a színpadra vitt trackeket is mindig kíséri valamilyen ötlet. Hol a társulatok férfitagjai részéről egy hatalmas, utolsó csók utáni könnyhullatás, miközben hölgytársaik épp tartják nekik a mikrofont, hol egy kellemes, lírai kettős – már nem emlékszem pontosan, hogy Koblicska és Jankovics Péter milyen számot énekelt, de szép is volt és vicces is volt egyszerre –, hol mindenki '70-es, '80-as évek rockzenészének öltözve adja át a rock hőskorának szabadságfílingjét (a fene se gondolta volna amúgy, hogy a Pink Floyd The Wall című számának alapjára ennyi hasonló stílusú slágert rá lehet húzni – többek között a Guns n' Roses Paradise Cityjét, de szólt még Queen is meg sok más zenekar száma is e blokkban).

Kottavető, avagy fejjel a hangfalnak

Amúgy kétségtelenül széles a két társulat repertoárja: Kyle Minouge Can't Get You Out of My Head című számától (kellemes lágysággal szól a Kurta Niké által előadott, rövidített verzió) Lou Reed Take Walk on the Wild Side-jáig (Keresztény Tamás éles angolsággal énekli jó mélyen, amitől a zene varázsa sajna elillan), afrikai népzeneszerűségen (Lajos András, majd a becsatlakozó társak valahogy csak nem tudják közösségi élménnyé tenni az amúgy valószínűleg annak szánt számot) át a végtelenségig sorolhatóan minden megszólal – és ezek azért stílusban nem kicsit esnek távol egymástól. Matkó Tamás zenei vezető jól tartja egyben a sokféleséget, az Izsák Lili és Szlávik Juli tervezte díszlet és jelmez pedig kifejezetten hangulatos is lehetne, ha itt pusztán hangulatról lenne szó.

Kottavető, avagy fejjel a hangfalnak

Bár leginkább hangulatos pillanatként lehet tekinteni a Superman-jelmezbe öltöztetett hegedűsre, a péniszsapkában, állatjelmezekben, bőrrucikban és mindenféle bizarr és furcsa öltözékekben flangáló színészekre, a társulatok női tagjai, Kiss Diána Magdolna, Koblicska Lőte, Kurta Niké és Szilágyi Katalin által nagyon tökösen és vagányan előadott punkos zenei betétre – Kiss Diána német nyelven produkált szólója kifejezetten magával ragadó –, de valahogy a produkció nem akar se sodró happeninggé, se kis blokkokból álló stílusbörzévé összeállni. Vannak mindkettőre utaló jelek, amire a szegényes, de technikásan ütemezett világítás is az éppen játszott műfajhoz hűen segít rá.

Kottavető, avagy fejjel a hangfalnak

De szervezőerő híján aligha tud működni a Kottavető – a színészek pedig érezhetően nincsenek annyira profi énekesek vagy zenészek, hogy valódi koncertet teremtsenek, bár erre nincs is szükség: a zenéket tökéletesen el tudja adni egy-egy szellemes ötlet, találó gesztus (gondoljunk csak a HOPPart saját acapella koncertjére, a HOPPart Klubra ami dúskált a kreatív energiában), amiből viszont kevés van, ami pedig van, azok közül néhány olyan érzetet vált ki, mintha valójában valami nagyon komoly dologról lenne itt szó. Minden bizonnyal erre utal a produkció közepe tájékán elhangzó, a milyen szegény egy színész tartalmú monológ, valamint az estet keretbe helyező, annak kifejezetten apokaliptikus felütést kölcsönző Faust együttestől kölcsönvett és ütősen áthangszerelt It's a Rainy Day (Sunshine Girl) című szám. Lehet, hogy a számoknak vagy a szerkesztésnek kéne valamiféle kontextust teremteniük – és a rockos blokknál fel is merül a lehetősége, hogy ez valami totális szabadság és agyeldobás lenne, csak épp ez nem történik meg. Így nem világos, hogy mire fel a világvége, ahogy az sem – bármennyire is érdekes néha a Kottavető –, hogy mire fel ez az egész.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr778005627

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.