7óra7

A szomorú rieliti
7óra7: (3/10)
Közösség: (0/10)

A szomorú rieliti

2013. 03. 29. | 7óra7

Sirály

A scripted reality lényege, hogy amatőr szereplők játsszák el kamera előtt egy adott történet csomópontjait, az átkötéseket és a bonyolultabb összefüggéseket pedig nem mutatják meg a már teljesen agyhalottnak feltételezett nézőknek, hanem egy narrátor elmondja ezeket. A többnyire banális bulvártörténeteket egyszerű narratívákkal és tökéletesen simává beretvált karakterekkel ábrázolják, és máris kész a siker.

Dömötör Tamás rendező ezt a televíziós műfajt próbálta (a) a színházra, (b) a Sirályra átültetni, dramatic reality néven, mondván, a középiskolások korosztályát célzó produkció elkészítésére kapott megbízást. Márpedig a tinik közismerten hülyék, egész nap csak a tévé előtt lógnak, rajonganak a scripted (vagy bármilyen) realityért, és nyilván nem értenének az igazi Csehovból egy szót sem, ezért kell lebutítani a sztorit a tévés műfajra. Valami ilyesmi lehetett az alkotói gondolatmenet. Hamis premisszákból pedig csak hamis előadás születhet. Íme.

A tinédzserek ugyanis nem hülyék, és képesek észrevenni, ha valaki hülyének nézi őket – ennek az árát drágán fizeti meg a produkció. Ugyanis a gyerekek végigdumálják az előadást, szándékosan leejtik a fémből készült ruhatári tikettet (mert nem szándékosan nem lehet nyolcszor leejteni a hangosan földet érő bilétát), és sokszor nevetnek a színpadi megoldásokon akkor, amikor annak helye nem lenne.

Sirály

Nem, nem neveletlen fiatalokról van szó, vagy legyünk szigorúak: nem ennyire neveletlenekről. A diákok reakciója sajnos teljesen jogos arra a következetlen, sokszor ostoba és gyakran ciki dologra, amit látunk. A stúdiótér kukucskaszínházi térré van alakítva, a színpadot egy gigantikus tévékészülék doboza öleli körbe. Az előadás ennek bekapcsolásával indul. Míg a színen egy Kosztya nevű szereplő simföli a három oldalról körbevett térben játszódó, a nézővel nem törődő klasszikus előadásokat, mi egy három oldalról körbevett térben játszódó, a nézővel nem törődő klasszikus előadást látunk, ami nem is előadás, hanem egy tévéműsor, az a címe, hogy A Csehov árnyékában. A lényeg, hogy jelenet közben a szereplők megállnak, míg a háttérvetítésre szolgáló vásznon a szereplők kommentálják és lábjegyzetelik színpadi tevékenységüket, a scripted reality műsorok stílusában, illetve helyenként egy külső narrátor (_külső_ oka van, hogy épp Szorin hangján: az őt játszó színész valóban narrál egy ilyen tévében futó műsort) mondja el, mi történt az egyes jelenetekben, illetve azok között.

Gondolom, ez akár lehetne jó is, de ez nem az. Ugyanis a dramaturgiai és stiláris katyvaszban elvész maga a történet, amely eldöntetlenségek és félreértések okozta sebek százait hordja magán. Hol itt és most vagyunk, hol Oroszországban, hol forinttal fizetnek, hol rubelben, hol egy tévéműsorban, hol színházban, hol egy eldöntetlen közegű párjelenetben. A figurák tökéletesen gyökértelenek. Vasvári Emese például merő affektálásból és kimódolt mozdulatokból rajzolja meg Arkagyinát, és ezzel (meg azzal, hogy képes egy összetettebb karakter lehetőségét éreztetni) az övé a legjobb teljesítmény. Hajmási Dávid e. h. Kosztyája – akiről nem tudom, dacból, okból, érzelemből akar-e színházat csinálni – számomra tökéletesen tehetségtelennek tűnik, legalábbis abból a korszerű műfajokat tartalom nélkül összekutyuló performanszból, amit előadásként a család számára megmutat, Sodró Eliza e. h. Nyinája pedig már hamvas bakfisként idős színésznőktől megszokott manírokat halmoz a színpadon. Nem tudom, az volt-e a koncepció, hogy a hülyegyerekek sírnak, hogy a felnőttek nem adnak nekik helyet, miközben a felnőttek is vélhetően teljesen tehetségtelenek (legalábbis Trigorin extragiccses könyvhirdetéséből kiindulva, amely reklámként szakítja meg a produkciót, nota bene Csadi Zoltán alakításából annyit lehet Trigorinról megtudni, hogy képességesen egyensúlyoz be egy pohár vizet a színpadra), így a tehetségtelenek tehetségtelenekkel csatáznak hosszú dialógokban, és mindenki szomorú, aminek nagyjából semmi értelme.

Sirály

Csehovnak hívni meg aztán kifejezetten túlzás. Ez valami szerzői nemtudommi, Csehov nyomán, valóban. Azt azért sejtem, hogy nem egészen az lehet a koncepció, amit le tudtam szűrni, mert Kosztya nagyon markánsan hitet tesz a filmet beemelő színház mellett, ami némileg az előadás öndefiníciójára rímel, aztán hoznak neki egy folyóiratot, amiben megjelent az írása (és konkrétan egy Ellenfényt ad át Trigorin Kosztyának), és ez, gondolom, siker, de Kosztya ekkor már nem vidámodik meg. A többi karakterrel azonban még csehebbül bánik a rendező: Mása jellemábrázolása a szüntelen cigarettázásban merül ki (a nagyon büdös kellékcigi, a Magyar Teátrumi Társaság ajánlásával), Dorn doktor pedig a telefonját buzerálja folyton (Kiss Attila csöndes kívülállásából akár szerep is lehetne, ha törődne vele valaki). Szorin (Jakab Csaba) nyersen beteg, az meg, gondolom, bónusz _rieliti_, hogy végignézhetjük, ahogy az orvos kiszedi a lába közül a teli kacsát meg alóla a bebarnított lepedőt. Medvegyenko meg ideges valamiért (vélhetően azért, mert Samrajev, az intéző szövegeit is megkapta, rázza össze, de ne keverje alapon). De hogy kik ezek az emberek? Miért mondják, amit mondanak? Arról annyit tudunk meg körülbelül, mint egy scripted reality szereplőiről – e tekintetben az előadás betartja, amit ígér.

Persze, A Csehov árnyékában – ez a műsorcím is jogos, tényleg ott vagyunk, vagy ott sem. A birtokra visszatérve a család a Szerencsekereket nézi, miközben Kosztya agyonlövi magát, de ők csak nézik, és mi nézzük, hogy nézik. A Szerencsekerék talán húsz éve volt műsoron, egy nyolcvanas évekbeli Videoton tévét bámulnak, és hogy ebben mi az összefüggés, arról fogalmam sincs. Talán az, hogy mondjuk húsz évvel ezelőtt egy ilyen formavilágú előadás lehetett volna eredeti, ma már nem az, a mai gyerekek nem tévét néznek, hanem számítógépet, és össze tudnak rakni bonyolult narratívákat is, de ebből a szimplifikált, viszont mélynek látszani akaró katyvaszból egy szót sem értenek, ahogy a szünetben ezt meg is beszélik egymással. Ez a szomorú _rieliti_.

Sirály

Miután Kosztya agyonlövi magát, Dorn doktor éppen engem kér meg – végre kapcsolatot teremtve a nézőtérrel –, hogy nyomjam meg a kikapcsológombot, ha már leült. Megnyomom, és vége az előadásnak. Szólhatott volna korábban is.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr968001937

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.