7óra7

Családi katyvasz
7óra7: (6/10)
Közösség: (6/10)

Családi katyvasz

2013. 04. 07. | 7óra7

A sztori amúgy egyszerre látszik izgalmasnak, szórakoztatónak, kalandosnak és tartalmasnak, miközben amilyen egyszerű, ugyanolyan bonyolult is – hasonlóképpen tele van hangzatos szófordulatokkal, mint ez a mondat, csak ezek sokszor inkább vicceskedőek és konstruáltak, nem válnak az előadás szerves részévé. A lényeg: a frissen alapított Stein családnál (hamarosan jön a gyerek) este buli volt, a buli alkalmával pedig valahogy, valamiért lekerült a nagymamát ábrázoló festmény, hatalmas fehér űrt hagyva maga után a falon. Fejfájós másnaposság kíséretében a kép helyén kísértetként visszatérő, családi relikviák után kajtató nagypapa segítségével megnyílik a tér-idő kontinuum, és lepörög a Stein család által megélt 20. század. Ahogyan a nagypapa Tolnay Klárinak tette a szépet, gróf Almásy Lászlóval rivalizálva, Stein Márton ekkor még Goldstein Emánuel volt (nem tudom, van-e bármi köze Orwell 1984 című regényének főszereplőjéhez, vagy csak véletlenül hívják őket ugyanúgy, mindenesetre az előadás erre nem reflektál), de a zsidótörvények miatt magyarosította nevét – és magyarosodott felesége is: Estellából Eszterre –, a náci megszállás alatt bujkáltak, gyermeküket és a nőt elvitték a németek, a háború után viszont a nagyapa hithű kommunistává vált, olyannyira, hogy fiának nem engedte, hogy karmester legyen, sőt megfenyegette: miniszteri keze oly távolra ért, hogy rákényszerítette utódját a jogi pályára – mondván: egyedül ez nyújt biztos megélhetést. Mondani sem kell, hogy ezek után milyen apa lett a fiúból – amúgy az ő életében is sorjáztak a nők, kapásból három felesége is volt –, és milyen frusztrált lett az ő fia, akinek most éppen a nappalijában járunk, és aki nem mellesleg zeneszerző lett.

Vasárnapi gyerekek - Hegedűs Zoltán, Porogi Ádám, Trokán Nóra

A végtelenségig sorolhatnám a fordulatokat, az évszámokat és az utalásokat, a darab szerzője, Réczei Tamás igen szövevényes és impozáns családfát rajzolt a szövegkönyvbe, amiről azonban nem igen lehet eldönteni, hogy realista vagy absztrakt színpadi mű – a történet tele van létező, megtörtént eseményekkel, azonban ezek rendszerint át vannak formálva, hol humorosra, hol furcsára –, miközben az alaphelyzet irreális: egy fiú saját apjának szellemével beszélget. Nehezen ragadható ez meg, de olyan, mintha a szövegkönyv egyszerre szeretne minden lenni: komédia és tragédia szimbolista és realista stílusban, egyszerre grandiózus és intim drámai íven vezetve. Nekem nem sikerült rendet vágni az egyes elemek között, ötletem sincs, hogy mi mi után következik, miért pont ezek a dolgok jutnak a visszaemlékezők eszébe – az se koherens, hogy éppen ki tekint vissza: hol Márton, hol András, hol meg csak megelevenednek az emlékképek –, márpedig a dialógusokból úgy tűnik, hogy ezek egymásra épülnének – arról nem is beszélve, hogy a múltnak hatása van a jelenre (pont ezt követjük végig), és néha úgy tűnik, mintha az éppen veszekedő házaspárra hatással lennének a látott emlékek – András például ugyanolyan figyelmetlen Annával, mint László volt a nőivel (dramaturg: Németh Virág).

Persze kit érdekelnek egy darab hiányosságai, ha az előadás süvít. De kontextus hiányában az előadás egyáltalán nem süvít: bármennyire is kisrealista szituációból indul a produkció attól, mert a színészek személyes hangvételben fogalmaznak (legalábbis ezt váltja ki majdnem civil jelenlétük), még nem lesz közünk az eseményekhez – bármennyire is közelinek hat ez a gesztus, mégse hatja át a színpadot, hogy ez itt és most miért olyan fontos (és ezt Debreczeni Borbála praktikus, könnyedén használható, de steril szobabelsője nem képes pótolni). Igény van rá, hogy az legyen: Anna és János sokszor maguk is velünk nézik a jeleneteket, néha ki-kiszólnak a színészek, sőt a második felvonás kezdetén Márton András egyszerű és egyszerűségében megható, személyesnek eladott történetével kezdődik (amúgy ez egy létező sztori: Láng Gyula jegyezte fel Koritschoner Kató elbeszélése nyomán de a személyes hirtelen roppant távolságtartó lesz azáltal, hogy a többi színész átformálja.

Vasárnapi gyerekek - középen: Magyar Éva

Kontextust talán a zene teremthetne, ami fontos eleme a történetnek: Stein László gyermekként arról álmodott, hogy karmester lesz, azonban az apai tiltás következtében nem lett az, ellenben fiával, aki egy pianino és a zene segítségével dolgozza fel a családi emlékeket, mindenhez dallamokat keresve. De ez kizárólag a történet szintjén működik: Szemenyei János bármennyire is változatos hangzatossággal állította össze a produkció sound design-ját és hiába kezdődik és zárul zenei felütéssel a Vasárnapi gyerekek, a zene nem válik kontextusteremtő erejűvé, ötletszerűsége miatt pedig nem lesz szerves része sem László, sem János életének, sem az előadásnak, hiszen nem is hangsúlyos. Mert semmi sem az: a szerző rendezése nem használ fontos gócpontokat, aminek mentén fölépülhetne a többgenerációs visszaemlékezés, és aminek a mentén mi is megérthetnénk a szereplőket.

Ez még akkor sincs így, ha a színészek láthatóan nagyon dolgoznak, hol egy-egy gesztusból teremtenek figurákat, hol nagyon egyszerűen próbálnak megmutatni komplett személyiségeket. Szemenyei János lelkes, energikus, kicsit megtört, kicsit frusztrált és mindvégig követhető Stein András. Márton András kedves, kissé akaratos, de mindvégig jóindulatúnak tűnő, kalandokra vágyó Stein Márton (a színész nem is tudja elfedni azt az indokolatlan fordulatot, amikor karaktere fésztufész közli fiával: ha kimegy Bécsbe a Zeneakadémiára, akkor lelöveti). Réti Erika megértő, alkalomadtán kétségbeesett Stein Eszter, Trokán Nóra figyelmes, együttérző, ugyanakkor egyenességében néha faragatlan Stein-Horváth Anna. A rengeteg karaktert játszó színészek közül is mindenkinek van legalább egy-egy emlékezetesebb pillanata: Hegedűs Zoltán magába zuhant Stein László és nagyvilági Almásy László, Magyar Éva magányos Stein Ráhel és hatásos Vadász Mária (impozáns az elvtársi érdekeket hangsúlyozó és azt a kultúrpolitikán számon kérő monológ, ami akár ma is elhangozhatna, de valahogy mégsem válik maivá), Decsi Edit archetipikus, föld felett élő színésznőt formáz Tolnay Kláriból és visszahúzódó, kiszolgáltatott feleséget Goldstein Juditból, Porogi Ádám pár félmosolyból és kedvességből rajzol komplett sorsot Goldstein Emánuelnek, Goldstein Laciként pedig minden felnőttkori személyiségzavart indokol – arról nem is beszélve, hogy nagyon hatásos a gyerekként előadott monológja, amiben a kis László nyári tábornak véli a német lágert.

Vasárnapi gyerekek - Márton András, Szemenyei János, Hegedűs Zoltán

Hiába ötletesek a színészek (akiket hatásosan támogatnak Kiss Borbála, a kort és az alapvető karakterjegyeket könnyedén ábrázoló jelmezei), árnyalt és sorsokat tartalmazó alakításra az előadás tördeltsége miatt nem igen van lehetőségük (valahogy az sem válik a produkció szerves részévé, hogy hol egyszerű, szinte civil módon, hol hangsúlyosan karaktert játszva, hol pedig komplett sorsokat képviselve kell jelen lenniük), ráadásul nem tudják feledtetni azt a zavart, amit a percenként váltakozó karakterek okoznak, arról nem is beszélve, hogy lehetetlen értelmezni, hogy mi alapján cserélődnek közöttük a főbb szereplők (nyilván kor alapján, de van, hogy idősebb játszik fiatalt, fiatal meg időset).

Szóval fontos előadás lehetne a Vasárnapi gyerekek, leginkább témafelvetése okán, mert a családi katyvasz leginkább színházi katyvasszá válik a konstruáltság hatására – egyenletből pedig csak a legritkább esetben válik színház.

_(2013. március 27.)_

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr768001923

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása