7óra7

Döntést kell hozni
7óra7: (9/10)
Közösség: (10/10)

Döntést kell hozni

2013. 04. 11. | 7óra7

A Dohány utcai seriff

Bár nehéz volt elhinni, a színlap komolyan beszélt: az előadás tényleg az első perctől az utolsóig vaksötétben játszódik. Mindössze egy halványan foszforeszkáló kis hold dereng a falon, egyébként tényleg nem lehet látni semmit. Ennek megfelelően az előadás előtt annak rendje és módja szerint elmondják, hogy ha valaki rosszul lenne, akkor jelezze, és az előadás megáll. És az előadás megállt: tíz perc sem telik el, és egy zseblámpával kikísérnek a színészek két embert. A többiek talán ekkor nyugodnak meg igazán: tényleg biztonságban vagyunk, tényleg van kiút. Innen van.

A történet szereplőinek jellemzően nincsen, pusztán azért, mert zsidók. Mert csak úgy tudtak túlélni és visszaemlékezni, hogy közben belehaltak. És ezzel gyorsan elejét veszem a további holokausztos kliséknek: úgyse lehet leírni, hogy mi volt. Elmondani sem. Átérezni pláne nem. Megérteni sem nagyon. Kicsit belepiszkálni viszont lehet, sőt, kell. És ha lehet, akkor ilyen biztos kezű vezetéssel, mint ahogy az alkalmi társulat teszi a Jurányiban, a Mohácsi testvérek irányításával.

A téma történelminek tűnhet, de sokkal inkább közéleti. Már olyan mélyen hétköznapian szalonzsidózik az ország és cigánybűnözőzik, akinek kedve tartja, hogy már _tényleg_ alig vesszük észre: mert a rá adott válaszaink ugyanolyan unalmasak, mint amilyen vállalhatatlan ez az egész. A Dohány utcai seriff dühös, kérlelhetetlen színházi gesztussal löki bele a nézőt a témába, de végig szorítja is a kezét, és egy percig sem fordul el tőle. Menekvés nincs és hatásvadászat sem. Zsidó van, magyar van, magyar zsidó van és humor és ritmus és szégyen és Magyarország és egy stop: jó lenne megérteni, miről beszélünk, amikor kedélyesen listázgatnánk embereket: lámpaburákról, szappanról, drótkerítésről, bűnről és bűnhődésről. A cinkosság bűnösségéről, amivel a mai napig nem tudunk dűlőre jutni: nem kértünk bocsánatot semmiért, sem a kredencekért, sem a családi ezüstért, sem a marhavagonokért, sem azért, hogy nem vártuk haza őket, magyarokat. De nem az önostorozás a téma ma, az előadás tétje, hogy megérzünk-e valamit az egész kérdés valódi súlyából, és ehhez talán baj is, hogy az előadás végig megmarad a zsidó holokauszton belül.

Már a sötétbe is a társulat tagjai vezetnek be minket, zenére – Kovács Márton muzsikája az előadás szövetének elengedhetetlen alkotóeleme – halványulnak el a fények, és mint egy jó showman, Kohn-Grün viccekkel és egyéb disznóhúsos-kereskedős poénokkal oldják a hangulatot, amik egyre kevésbé mulatságos, morbid náci „viccekbe” csapnak át, először csak úgy, mintha egy kis elszólás lenne, majd kőkeményen belemerül a legaljasabb „poénokba”, de nincs nagyon esélyünk álszentnek lenni: ezeket pont olyan jól ismerjük, mint a kedélyes zsidóvicceket, és vajon honnan? Az elkövetkezendő másfél órában ezekbe a viccekbe megyünk bele, és Mohácsi István író parádés dramaturgiával visszhangoztatja a túlélők szövegei között az emblematikus poénok részleteit, érzékenyen játszva kontextus(át)értelmezési készségével, remekül ritmizálva magát az előadást is. A színészek pedig elképesztő fegyelemmel léteznek ebben a lehetetlen helyzetben, nem akarják átérezni vagy átéreztetni a mondatokat, egyszerűen _elmondják_ a szövegeket, különösebb teátralitás nélkül, úgy, ahogyan vannak, és ezt a nyelvet mindannyian kivétel nélkül értik: Bánfalvi Eszter, Béli Ádám, Boros Anna, Deák Péter, Keresztény Tamás, Lakatos Máté, Némedi Árpád, Rainer Micsinyei Nóra, Takács Nóra Diána, Tolnai Hella.

Az elképesztő történetek nagyon hétköznapi viszonyokat takarnak, nincs kitett, schindlerlistájás drámázás, nincs tragikus hangú múltba révedés: a valódi megélés soha nem olyan drámai, mint az elképzelt, és Mohácsi János rendező nem is akarja magasabb regiszterben kezelni ezt az egészet, a szövegek egymás mellett úgyis jóval túlmutatnak saját magukon, és érti, hogy ebben a környezetben már semmit nem kell ráerőltetni a közönségre, mert akik ott vannak, azokat ezerszázalékos koncentráláson tartja a puha félelem, az elképzelhetetlen történetek ereje, és az, hogy a témát nem bénítja a távolságtartást és feloldást engedő patetikum. Lehet, hogy a történetekben beáll némi monotonitás (könnyen alkalmazkodik az ember az ilyenhez, talán túl könnyen is), de az előadás után nem lehet megúszni a kérdést: hol kezdődik a mi személyes felelősségünk abban, hogy az ezekhez a történetekhez vezető utat szabadon hagyjuk? Mert ebben a kérdésben, és egyáltalán: a múlt emlékezetében ma már döntést kell hoznia annak is, aki benne volt, és annak is, aki nem volt benne, de még benne lehet.

Mert emberi számítás szerint sajnos benne lehet, hiába mondják és gondolják sokan, hogy ugyan már.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr928005553

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.