7óra7

Kié itt a tér?

Kié itt a tér?

2013. 04. 13. | TörökÁkos

egy meg egy az egy

Az Artus Stúdió produkcióinál nem ritka, hogy az alkotók közül egyvalaki kiáll, és mond néhány kereset(t/len) mondatot arról, amit látunk. Ez az igazsághangulatú néhány perc sosem puszta önleleplezés, sem nem előretolt summája a summárumnak: ez az előadás valós eredetéhez való invitálás gesztusa, és egyben ajánlat egy ebből induló közös gondolkodásra. Most Goda Gábor beszél egy könyvről (Csicsáky Jenő: „MU” az emberiség szülőföldje), amelyet Leszták Tibortól, a MU Színház alapítójától kapott megfontolásra, hovatovább megvalósításra. Ez akkor olvasatlanul elkeveredett, eltűnt, majd Tibor halála után három nappal előkerült. A könyv egy később víz mélyére merült egykori civilizációt ír le. Goda Gábor felvezetése szerint az előadás inkább a könyv történetéről szól: az elvesztéséről, a megtalálásáról, a térről mint űrről, a térről mint egy épület teréről, és persze az egyről, ami eggyel bővítve egyet tesz ki.

egy meg egy az egy

8 óra 8 perc magasságában hárman az előadók közül a Trafó kávézójának székein, asztalain, majd a lámpatesteken kezdenek el dobolni, a közös ritmus egy pontján egy több emberhossznyi gerenda is előkerül, alatta érkezünk meg a teázóvá alakított játéktérre. A robosztus teáskannákkal, a középen felállított hosszúkás pódiummal, a felszolgált itallal és a körbekínált történésekkel az este egy középkori lakomára emlékeztet. Egy olyan kilenckeres vigalomra, amelynek nem a gyomor áll a fókuszában. Előttem egy régen felélt kapcsolat igaz pillanatait celebrálják ünnepélyes szalagátvágásokkal, mögöttem egy épület-makettet operálnak előbb a jó szakorvos óvatosságával bemetszve, megnyitva, belsőségeit finoman kiemelve, majd egyre elnagyoltabb mozdulatokkal feltépve, szétszórva. Az utóbbiból az előadás végére talán egy négyszögletes kerekerdő marad, és néhány kérdés színházakról, otthonról, természetről és természetellenességről, az előbbiből a szeretetteljes irónia, és a megtalálás lehetősége az elvesztésben. Távolabb ketten zsinegelt egyenszögekkel sakkoznak, és egyre veszettebb ritmusban püfölik a sakkórát, balra origamizott kutacskába ereszt valaki poharat, és a felhúzott vizet - miközben a kutat koronaként helyezi a búbjára - saját fejére önti. A helyenként szimultán, általában egymás utáni jeleneteket megvilágítás, zenei hangsúly és néha kézikamera hozza helyzetbe. Az önmagukban telt, egymásra és a befogadóra nyitott jelenetbonbonokat egy, a zsigerek és a szellem határpontján megszólaló női énekhang, és karcosra kalibrált élő jazz cementeli. Legalábbis első körben. Mindeközben egy filmet is látunk, ahol a Trafó szilárd belső struktúráit fények és fókuszváltások teszik mozgalmas és talányos történéssé.

egy meg egy az egy

A különös helyzetnek kevéssé szerencsés következménye, hogy a vetítővászonnak háttal ülők nem sokat profitálnak a vetített képekből, de van ennek a térbe szórtságnak egy mindenekfelett értékes hozadéka is. Előfordulhat, hogy míg a lakoma egyik vendégének a Gold Bea meztelen hátára láthatatlan tintával írható önvallás és annak rituális láthatóvá tétele a legnagyobb élmény, másvalaki nem is igen érti, mi végre mászkál egy fiatal nő hasára szorított párnával, félmeztelenül az asztalok között. Ez utóbbi számára elemi ráismerés lehet, amikor egy férfi és egy nő a középen alátámasztott, több ember hossznyi gerendán egyensúlyozva közelít egymáshoz, majd távolodik egymásnak háttal, miközben a rúd végére erősített irón egy mozgó papírlapra rajzolja ki közös egyensúlykeresésük szívritmusszerű lenyomatát. Ugyanő azonban talán semmit sem tud azzal kezdeni, amikor a távolban Goda Gábor egy kinyitott könyv feletti kézi hókuszpókusz után rituálisan baltát állít a tarkójába. Egyikünknek az a fontos kérdés, amit egy jobbját bonszájhoz oltó férfi tesz fel, miszerint ennyi szubatomi űrrel egyáltalán hogyan lehetséges egymáshoz érnünk, másvalaki talán arra keresi a választ, hogy miféle sajátos köze van a Trafónak Leszták Tiborhoz.

egy meg egy az egy

Ezen az estén minden összefügg mindennel, de az, amin keresztül minden összefügg, nem a színházi akciók valamiféle közös megoldókulcsa (noha ilyen is lehetséges), hanem mi magunk, akik teánkat szürcsölve nézelődünk és hallgatózunk, vagy lámpabúrákon és lépcsőkorláton zenélünk, vagy éppen fejjel földbe ásva bokázzuk, hogy A jó lovas katonának be jól vagyon dolga. Egyenként együtt. Mert, mint az előadás után minden eddigi alkalommal, úgy ezen az estén sem széled szét a száz néző, megosztunk és kapunk, beszélgetünk, gondolkodunk - többek között a hiányról, az elmúlásról, az öröklétről, a színházról és a találkozók közötti térről. Amitől, ha az egy plusz egy nem is lesz egy, de hogy a százszor egy kevesebb lesz száznál, az tény. Márpedig ez kezdetnek nem rossz. Közben nem is az a legerősebb tapasztalat, hogy ez a bizonyos elválasztó tér folyamatosan zsugorodik, és akár még előjelet is válthat, hanem az, hogy jól érezhetően velünk lesz tele. Ezt megszokni nagyon könnyű, elérni annál nehezebb.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr358005651

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.