7óra7

Bezárt h/arcok
7óra7: (5/10)
Közösség: (0/10)

Bezárt h/arcok

2013. 06. 27. | 7óra7

Mert a kisvárdai nézőtérről nézve nekem ugyan nem állt össze ebből semmi. Helyesebben: ami összeállt, a próbatételek sora, az önmagába visszataláló cselekvések, a repetitív mozgások és mozdulatsorok, ötletszerűnek, ad hoc jellegűnek tűnnek. A Tompa Gábor rendezte, a színlap szerint Samuel Beckett szellemében létrejött előadás két nőt és egy férfit kísér végig, az ő vak és kilátás nélküli, ráadásul totálisan bezárt harcukat a (maximális véletlenszerűséggel odakerült) elemekkel – mint például: 1 db keménykalap, 1 db létra, 1 db mozgássérültszék, 1 db tüllfüggöny, meg sok minden más, van a színpad jobb elején egy díszletmakett egy múltszázadi fotóapparát előtt, erről majdnem egy óra hosszáig el is feledkezünk, azonban a befalazottságot ábrázoló szürke díszletet, vakablakokkal és vakajtókkal nem lehet elfeledni, meg a gigaméretű zsákruhákat sem, amelyek a falakból nőnek ki.

Egy óra hosszat nézzük, ahogy a három, teljesen emberszerűtlen ember, gépies mozdulatokkal, szögletesen és mereven ebben a teljesen zárt térben létezik, bár ez nem létezés, ez legfeljebb vanás, nem jelenlét, hanem kitettség. És persze, nem is feltétlenül kell összeállni semminek, vagy ha össze kell állnia valaminek, az éppen lehet maga a semmi. Csakhogy ezt az előadás nem képes izgalmasan csinálni, nem érzem, hogy tétje lenne a küzdelemnek (ami nem küzdelem, hanem tulajdonképpen tanulság nélküli találkozások sorozata tárgyakkal és/vagy egymással). Azt érzem, hogy nagyon nagy munka van a dologban, azt is érzem, hogy roppant finoman ki van találva minden mozdulatrészlet, és hogy Györgyjakab Enikő, Albert Csilla és Sinkó Ferenc tényleg százszázalékos figyelemmel és koncentrációval dolgozik. És felismerem az elidegenített jelzéseket az apáról és anyáról, a barátról és szeretőről, a vágyról és a szeretetről, a különböző szimbólumokat, a különböző személyiségreprezentációkat, de az egész olyannyira direktben vágyja közölni önmagát, és annyira nem törődik velem, aki ott vagyok és nézem, hogy a dolog téttelenné és unalmassá válik, pláne, amikor végérvényesen kiderül, hogy egyetlen állapot egyetlen képe marad mindvégig a produkció.

Romok igaz menedék

És ehhez képest okoz meglepetést a Romok igaz menedék: a végén a falon áttörő fiú (Dimény Kristóf) valami életszerűt hoz be a színpadra, amire a játszók is reagálnak. Bekéredzkedik a színpadra az erő, noha kicsi és konstruált, de mégis természetes, merőben ellentétben mindazzal, amit addig átéltünk. Ekkor kap szerepet az elfelejtett színpadmodell, amely kivetítve a valódi színpadra teljesen lefedi azt, így szín, fény, kontraszt kerül az addig seszínűen szürke falakra, alaposan megváltoztatva a hely karakterét, lehetőséget mutatva valami teljesen másra. Igazán nagy kár, hogy ez csak az előadás vége, és hogy ez is önmagában álló ötlet, aminek nincs előzménye, de következménye sem. Az esztétika azonban nem tudja legyőzni a tanulságot; megmutatni nem elég egy helyzetet, arról állításokat érdemes tenni, lehetőleg nekünk és velünk, különben önmagáért való marad az egész. Éppen úgy bezárt és magának való, mint az előadás szereplői. Igaz, e tekintetben önazonos.

_(Magyar Színházak XXV. Kisvárdai Fesztiválja, 2013. június 23.)_

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr778005705

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.