7óra7

„Harcolni kell!” – Magyar Fruzsina dramaturg

„Harcolni kell!” – Magyar Fruzsina dramaturg

2013. 07. 06. | 7óra7

Magyar Fruzsina ► A Budapesti Kamaraszínházból a Játékszínbe átvitt előadások stáblistájáról levetetted a nevedet. Miért?

*Magyar Fruzsina (MF):* Előfordult már életem során, hogy rajtam kívül álló okok miatt gellert kapott egy előadás, ami általában egybe esett azzal, hogy számomra vállalhatatlan is lett az eredmény. Ilyenkor vetetem le a nevemet. Most a Liselotte és a május volt a konkrét ügy. Pozsgai Zsolt rendezte, akinek a neve meglehetősen sok szálon fonódik össze a Játékszín sorsával. És aki számomra elfogadhatatlan.

► A Játékszín 2.0 sajtótájékoztatóját pont ennek az előadásnak a díszletében tartották.

*MF:* Az előadás jelmeztervezője Papp Janó volt, aki úgy tudta meg, hogy a produkciót a Játékszínben játszani fogják, hogy felhívták: menjen be megkeresni Dobó Kata ruháját, mert nem találják. Ez a fajta kapcsolatfelvétel eléggé sajátos módszer. Esetemben nem a szerzői jogokról van szó – ebbe nem is akarok belemenni, mert nem akarnék ilyen módon pénzt kapni. Elvi problémáim is vannak a helyzettel kapcsolatban: a Játékszín sorsának alakulása számomra elfogadhatatlan. Erkölcstelen és szakmaiatlan. Gusztustalan politikai játszma van itt a háttérben, és ez számomra elfogadhatatlan. Másrészt Pozsgai Zsolt személye miatt is tettem ezt. Február 1-jén felszólaltam az Új Színház előtti tüntetésen, az ott elmondott beszédem az én sorvezetőm. Nagyon fontos a számomra, amit ott elmondtam – már amikor írtam, éreztem, hogy valami nagyon mélyről szakadt ki belőlem. Attól a pillanattól kezdve nem vagyok és nem is vagyok hajlandó semmiféle kapcsolatban lenni azokkal az emberekkel, akik abban az ügyben részt vettek és részt vesznek.

Magyar Fruzsina beszéde az Új Színház előtti tüntetésen 2012. február 1-jén

A színházcsinálás folyamata során magánemberként nem politizálhatunk, de közemberként kötelességünk. Az előadással is és a közéletben is. Ez is lehetne egy külön téma: a színházi szakma és a politika viszonya. Avagy: a színházi szakma kiállása egyes ügyekben. Visszatérve: a látszatát is el akarom kerülni annak, hogy a Játékszínnel és Pozsgai Zsolttal bármiféle kapcsolatban vagyok. Nem vagyok. Mind Pozsgai Zsoltot, mind Németh Kristófot már tavasszal töröltem a mobilomból és nemrég a Facebook-ismerőseim közül.

► A Budapesti Kamaraszínházban is voltak konfliktusaid Szűcs Miklós igazgatóval. Tizenhárom évet töltöttél ott.

Budapesti Kamaraszínház - Tivoli *MF:* Összesen igen, de két évet kihagytam. 1998-ban szerződtem oda, bár két évvel előtte már vendégként dolgoztam ott. Akkor azért nem szerződtem le, mert a Kamaraszínház minisztériumi színház volt, a bátyám pedig kulturális miniszter – így volt tiszta a helyzet. '98-ban, a kurzusváltás után leszerződtem, majd 2002-ben egy személyes konfliktus miatt eljöttem és Márta István hívott az Új Színházba. Onnan azonban két év múlva visszamentem. A korai évek szépek voltak, de ahogy utólag derülnek ki dolgok, ezeket is egyre kevésbé látom szépnek. De legalább születtek jó előadások.

► 2006-ig sok figyelemre méltó alkotás jött létre, azonban egy idő után elkezdett gyárrá alakulni a Kamaraszínház, ahol kevés a kiemelkedő előadás, sok a középszerű produkció és akadnak egészen borzalmas dolgok is. Mi zajlott a háttérben? Annyi mindent lehetett és lehet hallani...

*MF:* Csizmadia Tibor 1996-ban eljött, mert – amennyire tudom - nem bírta elviselni Szűcs Miklós stílusát, a minisztériumi tárgyalásokon vállalhatatlan volt a viselkedése. Persze biztos volt más oka is. Szűcs borzasztóan furcsa ember, aki folyamatosan üvölt mindenkivel. De az is igaz, hogy voltak gesztusai is, segített embereknek – miközben a színház az utolsó években mállott széjjel. A fő gond az volt, hogy miközben a színház társalkodós műfaj (beszélgetések során alakul és formálódik), Szűccsel nem lehetett beszélgetni. Ha fölmentem az irodába, hogy megbeszéljük a műsortervet, akkor két perc múlva vagy sztorizott vagy politikailag provokált – emiatt jöttem el 2002-ben: egy ilyen provokáció addig fajult, hogy nem csak ő, hanem én is üvöltöttem, pedig nem szoktam. Tudtam, hogy ha idáig fajulnak a dolgok, akkor el kell jönni. Mindemellett a Budapesti Kamaraszínháznak nem volt struktúrája, nem volt képe, arculata. Bemutattunk érdekes dolgokat, voltak érdekes előadások – de közben számtalan olyan előadást is műsorra tűzött, amit nem kellett volna. Ezekről Szűcs általában nem kérte ki a véleményemet. Amikor tiltakoztam egyes bemutatók ellen – mert tuti bukásnak néztek ki –, azt felelte: nem baj, majd nyolc előadás után levesszük. Ez többször is elhangzott az évek során: "nem baj". Szerintem ha valamiben hiszünk, jónak vélünk, de megbukik – az rendben van, előfordul. De így nincs rendben, hogy ha jó előre lehet tudni! De volt olyan is, hogy egy kifejezetten érdekes lehetőségre mondott nemet. Pinczés István például hozott egy nagyon jó témát, a Garami-dossziét, ami a vietnami háborúban szolgáló magyar katonák anyagát tartalmazta – egy kukában találták meg valamikor, véletlenül. Egy vidéki tanárember írt belőle darabot – ami érdekes írás volt, és ahhoz, hogy színdarab váljék belőle, Pista és én szívesen dolgoztunk volna rajta, meggyőződésem, hogy izgalmas és különleges színház, nagy szellemi kaland született volna belőle. De Szűcs Miklós nem foglalkozott vele, nem érdekelte. Számtalan ilyen volt.

► No de olyan nincs, hogy a dramaturgnak nincs legalább rálátása vagy képe a műsortervről...

*MF:* Sajnos volt ilyen. A műsort egy nagyon érdekes dolog határozta meg: Szűcs – teljesen vállaltan – nem hozzáértő hozzátartozójával olvastatta a darabokat. Nem sértődtem meg, nem rám vetett rossz fényt, inkább mondtam neki, hogy beszéljük meg, mondja meg, neki mit küldtek, és én is mondtam, hogy én mit találtam. Szűcs ezt annyival tudta le, hogy azt mondta, ha van időm, ugorjak be "ránézni" darabokra. Ez számomra idegen volt, én mindig szerettem dolgozni. Szerettem, ha a színház szellemi műhely is. Másképp nem lehet. De hát ebből is látszik: nem volt szellemi műhely a Kamaraszínház, nem volt intellektuális közeg. Így az egyes előadások előkészítő munkájában és a próbák folyamán a rendezőkkel, színészekkel, tervezőkkel magam kialakítottam az én külön színházamat, a szellemi műhelyemet. Az egyes produkciókra való készülés sokszor igazi szellemi-művészi csemege volt, szigetecske.

Budapesti Kamaraszínház - Tivoli ► Akadtak rendezők és előadások is, amik mintha megpróbáltak volna valami szellemi közeget teremteni, de egy-egy ilyen bemutató után rögtön egy annak totálisan ellentmondó produkció következett. Mondjuk a Fekete angyal után úgy tűnt, hogy történik valami, de rögtön utána hakniszerű előadások jöttek, köztük saját és befogadott produkciók.

*MF:* Kértem, hogy a színház színvonala miatt álljunk le a befogadott előadásokkal. Azt felelte, hogy az nem számít, mert nem a színházé. De a néző ezt nem tudja – mondtam –, rontja a színház színvonalát, mert azonosítják a Kamaraszínházzal. Tulajdonképpen aki arra járt és pénzt hozott, az rendezhetett – így működött a színház. Csakhogy ez nem színházigazgatás. Édesapám, Magyar Bálint a Vígszínház legendás színházigazgatója volt egykor, tudom, hogy működik a jó színház, és sok színházigazgatóval is dolgoztam együtt – például Csiszár Imrével két helyen: a Nemzetiben és a Tháliában is. Mindegyikben megszületett szellemi közeg. Itt ilyesmi nem tudott kialakulni. Szűcs mellől eltűntek a vezető rendezőket, és egy idő után megjelentek a művészettől és a színházcsinálástól idegen szempontok. Pedig erős volt a társulat, és melléjük kellett volna hívni rendezőket, olykor vendéget. Ehelyett állandóan vendégszínészeket hívott azzal az indokkal, hogy kell a húzónév. Ezt a társulat vezetői színészei előtt is hangoztatta. Igazságtalanul és megalázva őket.

Ad hoc megoldásai voltak sok mindenre. Amikor húsz éves lett a színház, úgy volt, hogy Pozsgai Zsolt megrendezi a Kutyaszorítóban című Tarantino-film színpadi változatát, csak éppen elfelejtették elkérni a jogokat, amit az olvasópróba után közöltek. Ehelyett került sor a már említett darabra, a Liselotte és a májusra: Tarantino helyett Pozsgai Zsolt – ez a megoldás sok mindent elmond egy színházról.

► A helyzet problematikus volta belülről is érezhető volt?

*MF:* Abszolút. Nyár előtt elváltunk egy következő évre szóló évadtervvel. Aztán amit az évadnyitó társulati ülésen mondott, ahhoz képest a fele sem stimmelt. Nem konzultált velem. Ez szerintem nem rám nézve szégyen.

► A társulat nem reflektált erre?

*MF:* Volt, aki szóvá tette, voltak erről beszélgetések is, de Szűcs Miklóssal nem lehet beszélgetni. Egyszer készítettem egy Excel-táblázatot a már szóba került darabcímekkel és a színészekkel. Hogy lássuk, ki milyen feladattal van ellátva, hogy arányos legyen a foglalkoztatottság. Szűcs nem figyelt erre, pedig az évadterveket ez alapján (is) kellett volna készíteni. Az évadterv nem lehet ad hoc döntések sorozata. Ha azt akarjuk, hogy egy színház szóljon valamiről, nem lehet két nap alatt elkészülni vele. Rengeteg szakmai szempontot kell figyelembe venni. Hogy összeálljon valami, ami a mi színházunk, a mi színészeinkkel, a mi mondanivalónkkal.

► A színházban rengeteg bemutató volt. Volt ezekben valami rendszer?

*MF:* Nem, minden azon múlt, hogy ki mit harcolt ki magának.

► Nem számított, hogy a kritikusok rendre megírják a problémákat?

*MF:* Egyes kritikusokat Szűcs kitiltott a színházból. Pedig nem fajulhatnak el idáig a dolgok. Aztán nagyon csodálkozott, hogy alig ír valaki a színházról. És mindennek ki itta meg a levét? A színészek, meg mi, akik dolgoztunk.

Budapesti Kamaraszínház - Ericcson

► Mégis működött, nem is kevés ideig!

*MF:* Mert eleve nem nagy férőhelyesek a játszóhelyek: a Shure 60-as, az Ericsson 70-80-as, a Tivoli pedig 120-as nézőtérrel rendelkezett. A sikerült előadások kialakítottak egy közönséget, akiknél sokáig tartott, hogy kiábránduljanak. Nagyon vegyesen jártak ide az emberek: nagyrészt középosztálybeliek és elszórva értelmiségiek. Szűcsnek is volt baráti köre, nekünk is voltak ismerőseink, azoknak is, akik rendeztek és azoknak is, akiknek itt játszották a darabjaikat. Ha pedig bemutattunk egy Spiró-darabot – aki gyakorlatilag háziszerzőnk volt – akkor arra jöttek, akik szerették Spiró műveit.

► De maga a színház nem tudta megtalálni a közönségét.

*MF:* Ez igaz, de mindig volt annyi jó előadás, ami húzta magával a többit. Már amíg mehetett. A Dolorest például Ács Jánossal csináltuk, a kiemelkedő munkáim között tartom számon. Nagyszerű előadás volt. Úgy tudtuk meg, hogy nem játsszuk többet, hogy a színészek megkapták a műsorrendet, és nem volt benne. Megkérdeztük a titkárságon: miért? Azt felelték, hogy mert már nem lesz többet. Elképesztő kommunikációs zavar uralkodott, és jó időbe telt, mire az ember kihámozta, mi van a dolgok mögött. A Doloresről konkrétan az a szóbeszéd járta, hogy azért került le, mert Szűcs ott dolgozó hozzátartozójának nem tetszett az előadás.

► Voltak abszolút populáris előadások is, amire jöttek nézők, de biztos, hogy hatvan-nyolcvan fős nézőteret ilyen produkciókkal kell megtölteni? Nem a magasabb nézőszámú helyekre kellenének az ilyen előadások, a stúdiókba pedig a kísérletezőbb produkciók?

*MF:* Volt itt minden. Mint egy salátabárban. Eleinte voltak komoly kezdeményezések: rendezett itt Alföldi Róbert, itt volt látható Eszenyi Enikő első rendezése, és az igazsághoz hozzátartozik, hogy ők itt kezdtek rendezni. De az ilyen bevállalós, újszerű előadások idővel eltűntek. Nem mindegy, hogy az ember milyen közegben dolgozik, tehetséges embernek csak tehetséges közegben szabad alkotnia. Hiába volt itt Csiszár Imre vagy Sopsits Árpád, ők sem tudtak valóban gyökeret verni és mindig kiugrót produkálni.

► Mi a Budapesti Kamaraszínház pozitív öröksége?

Doktor Faustus - Egri Kati, Kolovratnik Krisztián *MF:* Néhány előadás, szép színészi alakítások, jó rendezések. Például, amivel 1997-ben debütáltam, Kiss Csaba Animus és Anima című darabja Tordy Géza rendezésében – nagyon szép előadás volt. Vagy még korábban szintén vendégként a Kulcskeresők Csiszár Imrével, az nagyon jó volt. Kiváló volt a már említett Dolores – sok és szép munka volt. A Mindenkit megnyúzunk is nagyon jó munka volt. Azok miatt az előadások miatt érte meg ott lennem, amiken ráadásul ott a kezem nyoma. Csiszár Imrével csináltuk Szakonyi Károly Életem, Zsóka! című darabját, és jó előadás lett. A Honderű, Spiró György darabja, Törőcsik Mari és Gera Zoltán játszottak benne. Szerettem a Doktor Faustust is, függetlenül attól, hogy milyen lett, mert szellemileg izgalmas munka volt, már maga az előkészítés is, és nagyon jó színészek voltak benne. Az utóbbi idők előadásai közül nagyon szerettem a Švejket Szegvári Menyhért rendezésében. Nagy Viktor mint Švejk nagyszerű volt, döbbenet, amit Kerekes Józseffel ketten nyújtottak a színpadon – pedig az egyik jelenetükben semmi nem volt a színen, csak ők ketten.

► Nagy Viktor eljött Kaposvárról, ahol a társulat fontos színésze volt, és amikor leszerződött, azt lehetett hinni, hogy elkezdenek rá építeni. A Švejk után így is tűnt...

*MF:* Tulajdonképpen az volt az egyik igazán színházi pillanat, amikor azt mondta Szűcs, hogy előveszem a Švejket a Nagy Viktornak. Kevés volt az ilyen mondat, hogy egy darabot egy színészért vesz elő. És bejött.

► Akadtak olyan emberek, akikre lehetett volna színházat építeni, de nem ők voltak főleg előtérben, hanem azok, akikre nem lehetett.

*MF:* Voltak "kedvencek". Néha mondtam Szűcsnek, hogy nézzük végig az egyes színészek útjait, hogy mit játszanak, milyen szerepeket kapnak. De vele arról sem lehetett beszélni, hogy miért kap valaki mindig ugyanolyan szerepet.

Švejk - trailer

► A színészek nem voltak elégedetlenek, hogy évekig ugyanazt játsszák, vagy nem kapnak semmit?

*MF:* Nem. Ha valaki erőszakosabban ment előre, akkor felé billent a mérleg. Egyébként Szűcs nem osztott rosszul szerepet. Amúgy voltak időnként gesztusai. Odavett színészt, akinek nem volt állása, engem is visszavett a kis szünet után. De ezeket mind tönkrevágta az elviselhetetlen stílusával. A vége felé egyre többet üvöltött, olyan helyzetekben is, amikor inkább össze kellett volna rántani a társaságot. Voltak jó szakmai meglátásai is, de általában ezeket is agyonvágta azzal, hogy csak üvöltve tudta elmondani. Így nem lehet színházat csinálni. Nem volt igazgatói attitűdje. Aztán mindig azt mondta: Várkonyi is kiabált... Persze, felfokozott helyzetben az emberből kitörnek dolgok, de csak úgy mondhatja, ha azzal nem sért meg másokat, ha a helyzetről szól. Színházi embernek ezt tudnia kell.

► De Szűcs nem alkotói oldalról vett részt ezekben a helyzetekben.

*MF:* Neki emiatt mindig volt egy kisebbségi érzése: sokszor mondta, hogy őt nem tekintik igazgatónak. Aztán rengeteget tett is annak érdekében, hogy ez így is legyen.

Utcai happening a Budapesti Kamaraszínház megmentéséért - 2012. február 10.

► Ennek ellenére Szűcs egészen kivételes helyzetben volt: majdnem húsz évig volt igazgató. Hogy bírta majdnem végig a társulat bizalmát? Mivel tudta őket és a kurzusváltások következtében folyamatosan változó fenntartót is meggyőzni?

*MF:* Lehet, hogy pont azért, amit mi szakmailag kifogásoltunk: mindenkivel jóban volt, illetve mindenkivel egyformán üvöltött. Majd ki fog derülni, hogy mi volt a háttérben. Amikor már teljesen feszült volt a viszony Szűcs és köztem, azt írtam neki: „Az igazságok előbb vagy utóbb ki fognak derülni.” – Ebben biztos vagyok. Azt tudom, hogy a vége felé már a minisztériumban és a vagyonkezelőnél se fogadták. Úgy kellett kapcsolatokat keresnie, hogy bejusson ezekbe a hivatalokba. De kétségtelen: a társulattal a legutóbbi megválasztásakor lobbiztunk érte. Akkor még mindez, amiről most beszélek, nem volt ennyire nyilvánvaló. Külön-külön lehetett látni problémákat, de egyben nem – sok minden azóta derült ki, sok mindent utána fogtunk fel. Hét év alatt egyszer sem volt fizetésemelés, egyszer kaptunk jutalmat, miközben ő évente kétszer elment nyaralni, és csokibarnán megjelent az évad közepén a büfében, és mesélt, azt is, hogy Krétán elolvasott egy darabot. Közben végig azt sugallta – bár ezt nem mindenki hitte el –, hogy nélküle ez a színház megszűnik. És, mert egyre több ideje volt igazgató, ez egyre hihetőbbé vált. A sok konfliktustól egyre inkább az lett világos a számomra, hogy pont miatta nincs itt színház. A leváltása megoldás lehetett volna – ha nem akarták volna ennyire erősen megszüntetni a Kamaraszínházat. Ez a különbség közte és Balázsovits Lajos között: Lajos, aki végig úriember módjára viselkedett, azt mondta, hogy tudja, hogy vele van a probléma, méghozzá politikai, hiszen gazdaságilag minden rendben volt, pénzt is hagyott hátra, szóval, Lajos azt mondta, hogy őt váltsák le, de a színházhoz ne nyúljanak. Szűcs pedig végig azt szajkózta, hogy ha ő nincs, nincs a színház sem. Egy kiélezett helyzetben ezt nagyon könnyű elhitetni. De végül összeomlott az egész. Akkor volt szakadás Szűcs és köztem, amikor az egy havi fizetésünket akarta elvenni. Ez antagonisztikus ellentétté vált köztünk – egyrészt a Munka Törvénykönyve alapján ilyesmi nem lehetséges, másrészt elkezdett fenyegetőzni: azt mondta a társulati ülésen, hogy aki nem írja alá a papírt, hogy lemond a pénzéről, az ki van rúgva. Itt családos emberek voltak... Nagyon mérges lettem. Kikértem egy neves ügyvéd szakvéleményét – és megírta nekem, hogy ilyen nem létezik. Azt hittem, hogy az ezzel való fenyegetőzés csak erkölcsi kategória, de kiderült, hogy jogi is. Ezután írtam meg a társulati ülésen elmondott beszédemet, amelyben levezettem a cselekedete jogsértő voltát. Azt a bizonyos egyhavi bért nekem odaadták, én betétettem egy borítékba, hozzá sem nyúltam, és másnap a férjemmel elvittük egy sokgyerekes családnak. Ezt megírtam Szűcsnek is és a gazdasági igazgatónak is. Engem a jogsértés leleplezése érdekelt, és az, hogy a megfélemlített társulattal ne tehesse meg, amit csak akar. Ezután először nem engedett dolgozni, majd december 6-án a gazdasági igazgató átadta a felmondó levelet nekem.

► Mégis... miért maradtál a Kamaraszínháznál mindennek ellenére annyi ideig?

Magyar Fruzsina *MF:* Hogy miért maradtam? A színház miatt, a munka miatt, a konkrét feladatok miatt. Mindig volt olyan, ami fontos volt, szigetecske, ami miatt maradni kellett. Mint a mocsárban a kövek – olyan volt egy-egy előadás. Az fenntartott minket. Meg ott tartott. Meg a színészek miatt maradtam. Meg a műszakban dolgozó emberek miatt. Nagyon szerettem őket. Szűcs pontosan tudta, hogy megszállottak vagyunk, és ezzel visszaélt. Tudta, hogy nagyon szeretek dolgozni. A próbaidőszakokat, az azt megelőző előkészítő munkát – a színházat. De összeomlott bennem ez az egész. Képtelen vagyok elmenni színházba, nem gondolok rá – csak küzdök érte. Mert ha veszélybe kerül, akkor mint a csataló… De újra fogok járni – majd, még nem tudom, mikor. Most harcolni kell a színházért, most az egész veszélyben van.

► Szükségszerű volt, hogy a Kamaraszínház véget ér?

*MF:* Igen. Elkopott, szétfeslett, szétesett, nem volt jó benne lenni. Amit így igazgatnak, az szükségszerűen szét is esik. Azt hiszem, még mindig folyik a felszámolási vizsgálódás a színházban. Hogy miért tart ilyen sokáig, az remélem, ki fog derülni. Egyébként a színház gazdasági igazgatója Szűcs Attila volt, aki most a Játékszín gazdasági igazgatója.

Szűcs Miklós bukását ugyan szükségszerűnek tartom, de a Kamaraszínház bezárása és a Játékszín átjátszása felháborító, megengedhetetlen – aljas szándékból elkövetett bűntett. Ehhez kapcsolódik az alternatív színházak meghalasztásának szándéka és a tettek, amelyek ehhez fognak vezetni. Összefüggnek ezek a dolgok. Jó kőszínház csak kiváló és élni hagyott független-alternatív közegben tud születni. Abból táplálkozik. Ahogyan megölik az alternatív színházakat, úgy fognak meghalni a nagy színházak is. És úgy hal meg az egész kulturális életünk is.

A dózerolás, amit nemcsak a gazdaság, hanem a kultúra területén végez ez a kormányzat, példátlan, felháborító és aljas. Az egészségügy, az oktatás területén végzett pusztítás, a jogállam teljes felszámolása folyik. Ha nem lép fel mindenki a maga területén, és nem fogunk össze, ha nincs szolidaritás – elpusztul ez az ország. Vegetálni még vegetálhat, de mi lesz az ahhoz képest, amilyen szellemi kinccsel rendelkezik, amilyen lehetne? Ha nem teszünk ellene külön-külön és együtt – végünk van. Európában vagyunk. Csak úgy lehetünk magyarok, ha európaiak vagyunk. A kormány által támogatott szélsőjobb, rasszista és antiszemita megmozdulások, az ideológiák mentén hozott törvények ássák a sírunkat. De abban sírban nemcsak mi, hanem ők is benne lesznek. A Nemzeti Színház pályáztatásnak csúfolt elintézése is maffia-módszerekre emlékeztet. A „szereposztásból” tudni lehet, merre megy ki a dolog, magyarul, ki lesz kikiáltva győztesnek. Súlyosbítja a helyzetet, hogy az esélyes (leendő győztes) Vidnyánszky a mostani színházában vendégszerepelteti az „Újszínházat”, Pozsgai darabjával és rendezésével. Vagyis az út a Nemzeti Színházba a szélsőséges, szélsőjobbos ideológiával van kikövezve. És Vidnyánszky végigmegy rajta, hogy belépjen a Nemzeti Színház kapuján, ami onnantól kezdve nem nevezhető a nemzet színházának, hanem csakis a szélsőjobboldal színházának. Ez a nemzet elárulása. Kormányzati szinten és egyéni szinten egyaránt.

Magyar Fruzsina beszéde a Budapesti Kamaraszínház társulati ülésén, 2011. június 2-án

|{background:#ddd; font-size:11px; padding: 5px 10px}. A színházunk életében előállt egy anyagilag nehéz helyzet: főleg külső okokból, a belső okokról azért majd egyszer beszéljünk. A felettes szervek spórolásra szólították fel a színház igazgatóját. Konkrét kívánalom ehhez 8-10 ember elbocsátása volt, amelyet a színház igazgatója még megtoldott egy lépéssel: úgy gondolta, ha mindenki egy havi bérrel kevesebbet kap, akkor egy tollvonással tetemes mennyiségű pénz megspórolható. Csakhogy hogy jut hozzá a színház a dolgozók egy havi béréhez? Itt kezdődtek a problémák.
Nemhogy szép szó nem volt, de még a jogi kanyarokat sem vették be. Nézzük a szép szó hiányát. „Azt akarjátok, hogy bezárják a színházat?” – erkölcsi nyomás, majd „Aki nem mond le egy havi béréről, az a következő évadban nem tagja a színháznak, illetve más fordításban: kirúgom!” – vagyis fenyegetés eszközével bírták rá a dolgozók többségét, hogy félhavi számlát töltsön ki, vagy hogy aláírja a szerződésmódosítást „közös megegyezéssel”. Az emberi gyarlóság, ami kiabálással jutott el a fülünkhöz, ezen a ponton jogi kategóriává változott. A fenyegetés ugyanis nemcsak a mindennapi életben csúnya dolog, hanem jogi kategória is.
Válasszuk ketté FORMAILAG a dolgozók jogi státuszát, és ily módon a kivitelezés módját is. Csak formailag.
A vállalkozókkal – népiesen szólva: számlát adókkal – nem kellett (hisz nem is lehetett) aláíratni semmit, náluk fenyegetéssel elérték, hogy félhavi összegről adjanak számlát, és megígérjék, hogy ezt nyáron megismétlik. Viszont arról nem tájékoztatták őket, hogy ha – bármilyen oknál fogva – a vállalkozói szerződésben szereplő összegnél kevesebbet számláznak, bár több járna, akkor 5 éven belül követelhetik a különbözetet. Ezt jogász írta nekem.
Valamint a szóbeli megállapodásra is érvényes, ami az írásbelire: Megtámadható a nyilatkozat akkor is, ha annak megtételére a felet jogellenes fenyegetéssel vették rá. A megállapodást az támadhatja meg, akit megtévesztettek, a nyilatkozat megtételére jogellenes fenyegetéssel vették rá. (A Munka Törvénykönyvében olvasható.)
De ne szaladjunk előre, nézzük az alkalmazottak helyzetét. Velük már alá kellett íratni valamit.
A törvénykönyv 82. § (1) szerint: A munkáltató és a munkavállaló a munkaszerződést csak közös megegyezéssel módosíthatja.
El is nevezte a színház vezetése ezt a valamit: szerződésmódosítás közös megegyezéssel. Viszont nem nevezhető közös megegyezésnek a fenyegetéssel kikényszerített aláírás. Én nem írtam alá, mert nem jutott el hozzám, de nincs is szándékomban aláírni. Hiszen immár tudom, hogy jogellenes a szöveg is, és a mód is, ahogy alá akarták íratni – csak nem fogok törvénytelen dolgot csinálni?
Az interneten egy jogi fórumban olvastam egy jogász kifakadását, valószínűleg több helyen alkalmazzák a fenyegetést:
Mi az, hogy aláírattatni Netán valamilyen módon kényszerítik, fenyegetik a dolgozókat a kevesebb bért tartalmazó módosítás aláírására? Jó ha tudjátok, az törvénytelen, csak annak módosíthatják lefelé a bérét, aki az erre vonatkozó szerződésmódosítást szabad elhatározásából és szabad akaratából írja alá.
Tehát megismétlem-idézem a törvénykönyvből: Megtámadható a nyilatkozat akkor is, ha annak megtételére a felet jogellenes fenyegetéssel vették rá.
7. § (3) szerint: A megtámadás határideje harminc nap, amely a tévedés vagy a megtévesztés felismerésétől, illetve jogellenes fenyegetés esetén a kényszerhelyzet megszűnésétől kezdődik.
Összefoglalva prózában, ahogy dr. Magyar György megkeresésemre írta nekem:
„A Munka törvénykönyve igen világosan fogalmaz:
164. § (1) A munkavállaló a munkabérére vonatkozó igényéről előre nem mondhat le. (Ez hab a tortán, ld. az aláíratott szöveget.) Amennyiben a munkavállalók – akiket kényszeríteni természetesen nem lehet – úgy döntenek, hogy a színház jelenlegi rossz anyagi körülményei között most nem vennék ki a bérüket, akkor csak annyit kell tenni, hogy szóban megígérik: a bért egyelőre nem fogják követelni. Lehetséges, hogy később a színház több forrással fog rendelkezni, akkor a most ki nem fizetett bért majd kifizetik.”
Erre kár is több szót vesztegetni, napnál világosabb.
Lássuk a fenyegetés tárgyát, a retorzió kérdését. El lehet-e bocsátani valakit azért, mert nem írja alá a számára kedvezőtlen szerződésmódosítást? Hát persze, hogy nem.
Nos, ezzel kapcsolatban a leghiggadtabb jogásznak is fejébe megy a vér, hát még az egyszerű földi halandónak: ezért kirúgni bárkit is?
Néhány idézet jogászoktól:
A munkáltató nem kényszerítheti a munkavállalót arra, hogy a fizetéscsökkentéshez beleegyezését adja. Ahhoz, hogy a munkáltató retorzióként „elküldje“ a munkavállalót, azaz hogy munkaviszonyát munkáltatói felmondással megszüntesse, az szükséges, hogy a törvényben előírtaknak megfelelő indokolást találjon.
Önmagában a módosító ajánlat visszautasítása semmiképpen nem lehet felmondási ok. Ha a munkáltatónk mégis erre alapozná felmondását, úgy haladéktalanul forduljunk ügyvédünkhöz, hiszen a munkáltató ezen eljárása a munkaviszony jogellenes megszüntetésének minősül. A munkáltató által javasolt munkaszerződés módosítási ajánlat (mert a munkabércsökkentés az) el nem fogadása önmagában nem felmondási indok, tehát ha ilyennel fenyegetnék az aláírást megtagadókat, az is törvénysértő.
Vagyis megtámadható a szerződés, és érvényét veszti.
Arra kérem a színház igazgatóját, hogy azokat az alkalmazottakat (akár vállalkozók, akár alkalmazottak), akiket ily módon „rúgott ki”, vagy akik a fenyegetés hatására „önszántukból” elmenni kényszerültek, haladéktalanul hívja vissza. Kérjen bocsánatot az egész társulattól, amiért megengedhetetlen hangnemben, kiabálással és fenyegetéssel rábírta többségüket, hogy belemenjenek egy olyan dologba, amelyet önszántukból nem tettek volna.
Azért is kérjen bocsánatot, hogy gyermekeiket egyedül nevelő dolgozók emberi hangon történt kérését, miszerint hadd kapjanak részletfizetési lehetőséget (a most már tudottan jogtalan bérvisszatartáshoz), durván elutasította.
Azért is kérjen bocsánatot, amiért egyetlen egy mondatban sem köszönte meg az egész társulatnak, hogy fizetség nélkül két bemutatót, valamint a soros előadásokat a megszokott magas szakmai és emberi színvonalon, zokszó nélkül hozta létre. Itt jegyzem meg, hogy az eddig többnyire kényszerből távozni készülők vagy már biztosan távozó, vagy elbocsátott színészek, műszaki dolgozók hiánya maradandó károsodást okoz a színháznak.
Na, de ezek már „szimplán” emberi dolgok. Ehhez a jognak már nincs köze – csak az Embernek.
Kérem, hogy az évad utolsó előadásáig a színház vezetése tájékoztassa a társulatot, hogy mikor és hogyan kívánja korrigálni a jogtalanságot.
Felszólalásom nyilvános. |

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr657999565

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.