7óra7

A zöld porszívó esete a kritikával – Beszélgetés Koltai Tamással

A zöld porszívó esete a kritikával – Beszélgetés Koltai Tamással

2013. 07. 06. | 7óra7

Koltai Tamás ►Az egyik legjelentősebb szakmai orgánum, a Színház című folyóirat főszerkesztőjeként milyen változást tapasztalsz a kritikaírásban? Az utóbbi időben a lap nyomtatott kiadásában nem, csak a netes verzióban jelenik meg kritika. Mennyiben változott meg a kritika szerepe?

*Koltai Tamás (KT):* Ez hasonlít ahhoz, mint amikor egy színházi előadásban a néző megjegyzi, hogy de jó ott az a zöld porszívó! – A takarítónő hagyta bent véletlenül a próbaszünetben – mondja egy színész. – Megtetszett és megtartottuk. (Egyébként a Trió előadásáról van szó.) Ami koncepciónak látszik, az néha csak véletlen, a körülmények tőlünk független alakulása, és néha a szükségszerűség jelzése. Amikor létrehoztuk a honlapunkat (szinhaz.net), változtatnunk kellett a szerkezeten. Az interneten megjelenő kritikák napi mennyisége és fontossága bennünket is arra késztetett, hogy gyorsabban reagáljunk a bemutatókra. Egy ideig bizonyos kettősség mutatkozott, gyakran ugyanazokról az előadásokról jelentek meg kritikák az online-on is, mint a printben, ami nem baj, ha ezek merítése, műfaji karaktere, terjedelme különböző. Ez nem mindig volt így. Sokáig hezitáltunk a megoldáson, aztán a döntést a „zöld porszívó” kényszerítette ki, sajnos egy bennünket sújtó intézkedés következményeként: kevesebb pénzt kaptunk, muszáj volt áttérnünk 64 oldalról 48-ra, és akkor úgy gondoltuk, hogy a „klasszikus” recenziók átkerülnek az online-ra. Az így megjelenő „másnapos” kritikák száma (a másnaposság a bemutató másnapját jelenti) több, mint amennyi a lapban volt, de így sem elég. Ez anyagi kérdés. Többre egyelőre nincs lehetőség. A printlapban azokra az előadásokra térünk vissza utólag, amelyekről bővebb, kitekintőbb, rendszerszerűbb, jelenség szintű véleményünk van – nekünk, illetve az ilyen típusú írásokat szívesen vállaló kritikusoknak. Így alkalmanként esszéisztikus, tanulmányjellegű kritikák jönnek létre, ami különösen fontos az internetet elárasztó gyorstüzelésű és gyakran felszínes recenziók dömpingje idején.

► Nem lehet, hogy számszerűen kevés az összesen megjelenő kritika?

*KT:* Ellenkezőleg, sokkal több, mint az internet előtti korszakban, ami üdvös lenne, ha nem járna felhígulással. A csökkenés a nyomtatott sajtóban, a napi- és hetilapokban következett be. Az olvasási szokások átalakulása és az online olvasótábor megnövekedése tény, amit figyelembe kell venni, de ettől még nem örülök annak, hogy a printelt orgánumok publikációs lehetősége szűkül, fogy a lapok terjedelme és a színikritika iránti érdeklődés.

► Miért?

*KT:* Mert úgy ítélik meg, hogy nem vonzza az olvasókat. Az állami tulajdonlás idején volt egyfajta kulturális kötelezettség, amit a piacosítás fokozatosan erodált. A volt keleti blokk nem minden országában történt így, de nálunk igen. A bulvár fölülírja az értéket. Ha az Operában bemutatják A walkürt, az kevésbé hír, mint ha a bemutatón leszakad a csillár, ami egyfelől természetes, másfelől a bulvárosodás mértéktelenül kicsap a mederből. A példánál maradva: a Kossuth-díjas operaénekesnő felszólalásáról, a tagok nyugdíjazásáról, az átszervezésről hetekig cikkeznek, miközben az előadások színvonaláról, színházi és zenei megítéléséről, az Operaház szakmai működéséről alig esik szó. A kritika egy része elbulvárosodott, fecsegővé, szubjektív mellékesek terepévé vált. Korábban bizonyos alapkritériumoknak meg kellett felelni, ma már a különböző netes felületeken, blogokban nem kell. Ez a színházkultúrára, sőt a kultúra egészére is érvényes. Nemcsak a produkciók esztétikai megítélése lett felületes, szakmaiatlan, a kulturális termékek egy része is korábban elképzelhetetlenül alacsony nívón jön létre.

Nem az a baj, ha a kritika szubjektív, nem is lehet más, hanem az, ha hiányzik a személyiség fedezete. A személyiség nem vonható ki a bírálatból, mindegy, hogy napi zsurnalisztáról vagy tudományos elméletek érvényesítőjéről van szó. Kosztolányinak van egy tárcája, amelyben egy rettentő árny magasodik mindenféle skrupulusokkal az íróasztalnál ülő szerző fölé, és arra a kérdésre, hogy ki ő, azt feleli fenyegetően, hogy ő az Objektív Kritika.

Koltai Tamás

► Objektív kritika nem létezik.

*KT:* Hitelességet biztosíthat a szilárd szakmai alap, amit persze nem kell állandóan fitogtatni. Alfred Kerr elég jó szakmai alapokkal rendelkezett, de könnyeden és olvasmányosan írt. Kosztolányiról nem beszélve – persze ő más: író volt, aki értett a színházhoz, de nem elemzett. Sokáig ő volt a példaképem. Mindenesetre a szubjektivizmus semmiképpen sem azt jelenti, hogy nincsenek szakmai kritériumok, amelyeket számon lehet kérni a kritikán. Ebből a szemszögből ítélve meg azt a megnövekedett halmazt, ami ma színházi kritika címen fut, van okunk a fönntartásra.

► 1963 óta írsz kritikákat. Amikor azt mondják, hogy hiányzik a kritikából a kíváncsiság – például mert a kritikus előre eldöntötte, mit fog látni –, az mit jelent szerinted? Létezik ilyen?

*KT:* Ez a feltételezés számomra abszurd. Nem is tudom, hogy egyáltalán létezhet-e ilyen. Nem lehet olyan kritikát írni, amiből hiányzik a kíváncsiság. Az rögtön kiderül, és akkor az már nem kritika. Én mindig csak arra voltam hiú, hogy felfedezzek valamit az előadásban, ami számomra fontos. Egyetlen dolog dühített: ha valaki azt mondta, hogy nem a saját véleményemet írom. Fütyülök rá, ha valaki közli, hogy hülye vagyok, nem értek hozzá, mert az az illetőt jellemzi, nyilván egyedül ő az okos, és egyedül ő ért hozzá, mert neki „a segében is felye van”, mint Weöres gyerekversikéjében (ezzel a „hejesírással”). Ha viszont valaki azt mondja, hogy én ennek vagy annak a szócsöve vagyok, azt nem azért kérem ki magamnak, mert erkölcsi megbélyegzés, hanem mert gyerekkorom óta kényes vagyok a nonkonformizmusomra. Sohasem voltam hajlandó mások véleményéhez igazodni, ebben az értelemben nem vagyok közösségi ember, például képtelen lettem volna belépni bármilyen pártba. Amit Vidnyánszky Attila mond a kritikusokra a „megfelelésről”, no ez az, ami nekem sohasem ment. Ragaszkodom a saját, különbejáratú véleményemhez, ítéljék azt helyesnek vagy helytelennek, kövezzenek meg érte, nem érdekel. Nem azért, mert hős vagyok, inkább gyáva vagyok, csak azért kiabálok, mert félek a sötétben, és minél sötétebb van, annál hangosabban. Jelenleg nagyon sötét van.

► Gyáva vagy? Az egyik köteted címét idézve: olyan, mint a magyar színház?

Koltai Tamás: Miért gyáva a magyar színház *KT:* Olyan gyáva vagyok, aki segítségért kiabál, de nem magának, hanem fontosnak tartott értékek védelmében. Mielőtt belekeverednék a metaforába: Babarczy László egyszer tényleg azt mondta, hogy egyike vagyok a két leggyávább embernek a magyar színházi szakmában. (A másikat nincs jogom megnevezni a beleegyezése nélkül.) Nem magyarázta meg, hogyan érti, talán egyszer majd elmondja. Persze ha a Kádár-rendszerben bátor lettem volna, akkor kiírtam volna magam a hivatalos orgánumokból, és a második nyilvánosságban, szamizdatban publikáltam volna, egzisztenciálisan is vállalva ennek következményeit. Erre csak nagyon kevesen, az „igazi bátrak” voltak képesek, és én nem tartoztam közéjük. Babarczy sem. Mi csak sokakkal együtt sifríroztunk, „a sorok között” írtunk és játszottunk, igyekeztünk kiügyeskedni az ellenvéleményt. Legutóbb a 168 Órában idéztem Csurka Deficitjéről írt 1979-es kritikámat. A cikk A hatodik koporsóról szólt, de heccből elmeséltem, hogyan „védtem meg” anno a Deficitet és Csurkát. Abban a darabjában nem koporsó szerepelt, hanem üres hegedűtok, amiben előzőleg benne volt egy géppisztoly és a Kommunista kiáltvány, mindkettőt a darab főszereplője, X. őrizte féltve a szíve mélyén. Ez az eszmét vesztett, kiüresedett szocializmus bírálataként jelent meg, amelyben nincs forradalom, csak „ágyforradalom”, házaspári feleségcserével. A Népszabadságnak írtam a kritikát, abban kellett összehozni a géppisztollyal fölidézett '56-ot – amire még utalni sem lehetett, nemhogy beszélni róla – azzal, hogy X. hisz az „ügyben”. (A szocializmus szót nemcsak Csurka nem írta le, én sem, és máskor sem, tiltakozott ellene az ízlésem.) Bizonyítani kellett, hogy X., azaz az „ideológiailag hibás” Csurka nem cinikus, nem ellenség, neki igenis fáj a kiábrándulás, az, hogy az „eszméinket” nem tudtuk beváltani. Így védtem meg Csurkát. Ez összekacsintó kritika volt, és amikor legközelebb egy premieren találkoztam vele, széles képpel vigyorgott rám – mindketten tudtuk, hogy miről ügyeskedünk, ő a darabban, én a kritikában. Persze azt is tudni kell, hogy mindkettőnknek hagyták. Ez is hozzátartozott az akkori Aczél-féle húzd meg, ereszd meg politikához.

Jó kérdés, hogy hogyan lehet kíváncsinak lenni és maradni. Úgy, hogy az élményre utazom. Ha van élmény, nincs gond. Nem tudok kritikát írni olyan előadásról, amelyik nem érdekel, nem indít el bennem egyetlen érzést vagy gondolatot sem. Purcărete a kedvenc rendezőm, de a debreceni Scapin előadás szerintem nem más, mint üres, formalista keret. Mintha valaki egy Purcărete-összesből kopírozta volna össze, nem jutott eszembe róla semmi, azért írtam le – kritika helyett – azt a Vidnyánszky kifogásolta mondatot hogy csőd. Ez ellen nem tromf, hogy hány külföldi helyre hívják meg. Fesztiválszinten is működik a protokoll, és a külföldiek nem értenek egy szót sem abból, amit a színpadon beszélnek, amivel egyébként én is így voltam. Utólag hallottam debreceni színészektől, hogy a pár évvel ezelőtti londoni előadás sem sikerült, amelynek ez a másolata. Szerencsére egy hónapon belül láttam egy igazi Purcăretét, A vihart Gyulán, craiovai román színészekkel.

► Sokszor fölróják, hogy "a" kritika lenulláz egy előadást vagy egy színházat. Arra gondolok, hogy ha annyira jók lennének azok az állítólag "lenullázott" előadások, akkor nem lehet, hogy akadna egy-két hang ebből a kánonból, amely elismerné? Ennyire egynemű lenne a kritikus társadalom, hogy ha valami jó, azt ilyen-olyan megfontolásból csakazértsem akarják elismerni? Senki?

Koltai Tamás *KT:* Lehet, hogy vannak „húzónevek” vagy „megmondóemberek”, bár én nem szeretem ezeket a címkéket, és a jelentős, nagy trendeket illetően valóban nivellálódnak a vélemények. Még azt is el tudom képzelni, hogy akadhat, aki nem akar „kilógni a sorból”, de nem ez a jellemző. Léteznek véleménykülönbségek, és nem a politikai „árkok” mentén. Pethő Tibor, aki a Magyar Nemzet kritikusa, írt már negatív bírálatot Vidnyánszky-előadásról, pedig egy jobboldali lapról és egy jobboldali rendezőről van szó. Pethőről még azt sem tudom, hogy jobboldali-e. Mert a Magyar Nemzetbe ír? Na és? Kit érdekel, hogy milyen oldali? Kit érdekelne, hogy Vidnyánszky jobboldali, ha nem maga hangsúlyozná, és nem használná fel hatalmi tényezőként? Ez a mesterséges árok a minőségi különbségeket hivatott elfedni. A szolnoki színház és a tévében közvetített szilveszteri műsora nem azért csapnivaló, mert jobboldali, hanem azért, mert tehetségtelen és ízléstelen. Belenéztem a békéscsabai Stuart Mária közvetítésébe, jelentős szcenikai apparátussal, pazarlóan sok pénzből kivitelezett rossz előadás, ami nem önmagában baj – tucatjával készül hasonló az ország számos pontján –, hanem azért, mert a politikai hatalom színházi és televíziós klientúrájának kedvezményezettjeként, jó előadások helyett rögzítették és tették nyilvánossá.

Egyébként rengeteg példa akad a markáns véleménykülönbségre kritikusok és kritikusok között. Egészen szélsőséges esetek is akadnak. Tarján Tamás például korábban az évad legjobb előadásának nevezte Zsótér Lorenzaccióját én viszont a rendező egyik leggyengébbjének, alig bírtam végignézni, pedig igazán rövid volt. Baj ez? Dehogy. Frissebb példa az Anamnesis amiről egyesek lesújtóan írtak, mások az évad egyik legjobbjának tartják. A két szélsőség között ugyanakkor kisebb a különbség, mintha melléjük teszem – mondjuk – a Stuart Máriát, mert az első esetben egy bizonyos vitathatatlan szakmai minőség fölött folyik a vita, ami az utóbbiról nem mondható el. A probléma a mérce. Ha a 10-es skálán az Anamnesist valaki 4-re értékeli, akkor – nem akarok példát mondani – hová lehet helyezni a kritikán aluli előadást, amelyről egyébként kritikák jelennek meg, és úgy tűnik, hogy „úgy rossz”, mint az Anamnesis. Hányas skálát kellene használni? Százasat? Van olyan produkció, amelyik erről is lecsúszna. Nálatok, akik pontoztok, ez komoly probléma lehet.

► A Stuartra mi 2-t adtunk, mert végül is a színészek kottaszerűen végrehajtották a formát, ami minősíthető. Van olyan vonal, ahonnan valami színháznak számít, de ha nem az, akkor is kénytelenek vagyunk róla írni, véleményt nyilvánítani, azt is muszáj betenni a rendszerbe, mert ha nem tesszük, akkor hibás lesz a viszonyítás. Nem tehetünk úgy, hogy ezek az előadások nincsenek. De tényleg beszélni kellene arról, hogy mi kritikán aluli. Felvetetted, hogy érdemes-e a szórakoztatóipar-szerű előadások esetében ezt megtenni – szerintem amíg ez állami pénzből megy, addig miért ne?

*KT:* Ennek kapcsán került szóba a Trió című előadás is, amely díjat kapott a POSZT-on, ahol én is zsűritag voltam. Ez egy rossz darab és egy mesterkélten steril előadás, ami megütött egy formai-szakmai mércét, ebből következett – a zsűritagok közös és kölcsönösen vállalható kompromisszumának eredményeként – a legjobb férfialakítás díja, ami elismerte a rendezővel közös színészi munkát. Végül is élvezhető produkció született egy banális, de esztétikailag látványosan föltupírozott „művészi” műproblémából: Egyszerűbben szólva: a semmiből hoztak létre valamit, ami azért teljesítmény. Ellentétben a fordítottjával, amikor a valamiből, egy klasszikus remekműből varázsolnak semmit. Ami a jó szórakoztató vagy kereskedelmi színházat illeti, ahhoz is kell ízlés és szakmai tudás. Szükség van erre a típusra, még az sem mondom, hogy legyen, de ne közpénzből – bár gyakran hajlok erre a véleményre –, mindenesetre ne a jelenlegi finanszírozási struktúrában. Mácsai Pál írt erről pár évvel ezelőtt, csak őt ismétlem. A közpénzből támogatandó színház szerintem ott kezdődik, hogy életproblémákat vet fel, szembesít a valósággal és az emberi egzisztenciában megvalósítható többletlehetőségekkel.

Koltai Tamás

► Az alapvetően szórakoztató előadásokat a rendezők és a színészek más kategóriába sorolják, viszont ott van Zsótér Chicago rendezése – ott nem merülhet fel, hogy ez "csak" egy szórakoztató előadás. Viszont létezik ennek az ellenkezője is, amikor egy színházi szempontból értékes anyagból egy szórakoztató bulvárelőadás készül. És rengeteg ilyen van.

*KT:* Az értékes anyagból létrehozott bulvárprodukciót szerintem nemigen lehet értékelni. Viszont a Zsótér-féle Chicago vagy Mohácsi Csárdáskirálynője nem tartozik a szórakoztató színház kategóriájába. Kaposváron az Állami áruháztól kezdve az operettek nem a szórakoztató kategóriába számítanak, hiszen kibillentenek a megszokottból, fölpiszkálnak hamis beidegződéseket, újraértelmezik a viszonyunkat a múlthoz és a műfajhoz.

► Ugyanakkor nagyon is szórakoztatóak ezek az előadások...

*KT:* Hát persze... Különösen, ha tudjuk, hogy valami kit szórakoztat és kit nem. Szinetár Miklós szokta mondani, hogy mi ízlésdiktatúrával akarjuk eldönteni, melyik „szórakoztató színház” értékes, melyik nem. Nem kell ehhez diktatúra, határozott szakmai kritériumai vannak. Az Operettszínházzal az egyetlen probléma a színvonala és az ízlésküszöbe. A Madách Színház nívója sokkal magasabb – nem a József Attila-musicalről beszélek –, a Broadway-musicaleket profi szinten játssza, és remélem, hogy előbb-utóbb eljön az idő, amikor privatizálni lehet. Megértem, hogy még nem, mert nincs olyan életszínvonal és fizetőképes piac, mint nyugaton. Bajom azzal van, ha egy szórakoztató színház túl sok állami pénzhez jut, és közben alacsony színvonalon működik. És végképp nem jó, ha a szórakoztató és a művészszínház egy-egy színházon belül összemosódik. Annak idején Kaposváron nem volt különbség a két kategória között, minden előadás azonos színházi szellemben – vigyázat: nem egyforma stílusban! – készült.

Koltai Tamás

► És formálták a közönséget. Látsz ma ilyet?

*KT:* Talán a Nemzeti Színház az egyetlen, amely ebben a tekintetben rövid idő alatt előre lépett. A Katona első perctől kialakított egy művészszínházi közönséget, amelynek fokozatosan kellett volna érlelődnie, és „túlcsordulnia” a nézőtér keretein, ehhez képest azt látom, hogy inkább csökkenőben van iránta az érdeklődés. Megdöbbentő, hogy ennek a kis színháznak néha a legizgalmasabb előadásait kell idő előtt levennie a műsorról, például a Mit csinál a kongresszus? című Ödön von Horváth-darabot. Ha jól tudom, tizenkilencszer ment, és Ascher az a rendező, aki nem erőlteti, hogy trükkösen a műsoron maradjon, ha „nem kell” a közönségnek. Nem értem, miért nem tudja az értő közönség „eltartani” a most harmincéves kis színházat, miért nem nőtt a közönség igénye a társulatéval párhuzamosan. Az életminőség és a viszonyok általános romlása nem elég magyarázat erre. Titokban többször sajnáltam, hogy Zsámbékiék „elvesztették” a nagyszínházat, hiszen Kaposváron nagyszínházi rendezők voltak, és kiterjedt szcenikai formákban is fantasztikusan tudnak dolgozni, de ma már talán örülni kell ennek, mert úgy látszik, ezt a fajta művészszínházat egy nagy épületben nem töltené meg a közönség. Rettenetes, hogy így van, és bár számos okot fel tudok sorolni magyarázatként, igazából nem vagyok képes felfogni, hogy ma Budapesten ilyen helyzetbe került a színházi kultúra. Máté Gábor nemrég mondta, hogy sokan nem tudják megfizetni az 1200 forintos jegyeket, de a 800 forintos állóhelyek előadás előtt elfogynak. Ez rettenetes, de nem hiszem, hogy csak a pénzről van szó.

► Biztos nem csak arról. Talán a Katonában későn kezdődött el a nemzedékváltás, ami Kaposvárra is igaz: Znamenák talán meg tudott volna kapaszkodni, ha négy-öt évvel korábban történik meg a váltás.

Koltai Tamás *KT:* A lefelé csúszás már előtte elkezdődött. Azt hittük, hogy azokból a kaposvári gyerekekből, akik Ascher Pinokkióján és Gothár Diótörőjén nőttek fel, érzékeny felnőtt közönség lesz, de ez nem következett be, részben azért, mert az általános társadalmi viszonyok fokozatosan romlottak, részben mert a kaposvári színház maga is megrekedt művészileg. Volt olyan előadás a '90-es években, amelyet a fiatal közönség végignintendózott a zsöllyében – fölülről láttam az igazgatósági páholyból. Ez már jelezte, hogy fuccsba ment a közönségnevelés. Jelenleg ilyesmiről már egyetlen színházban sincs szó, közönségnevelés helyett közönségmaximálás a cél. Erre késztet minden, a finanszírozás, a rossz előadó-művészeti törvény, beleértve a taót, ami a nagy befogadóképességű, szórakoztató színházaknak kedvez. A Katona óvatos művészi innovációjának is az lehet az egyik oka, hogy figyelemmel kellett lennie mind a közönség, mind a kultúrpolitika konvencionalizmusára. Mindig is igyekeztek kis lépésekkel túlemelkedni a pszichorealista színház alapkarakterén, de ez nem mindig jött be. Az utóbbi időben, Máté Gábor irányításával megfigyelhető egyfajta stílusváltás: nyitás a fiatalabb „internet”-nemzedék felé. Egerben zajlott még egyfajta társulat- és közönségépítő csapatmunka Csizmadia Tibor vezetésével, aminek az eredményeit egy perc alatt sikerült tönkrevágni. Talán az Örkény próbálkozik még. Ott jó lehet színésznek lenni, mert koncepciózus a műsorpolitika. De ami a szereposztásokat illeti, a legjobb helyeken is inkább biztosra mennek. Arra, hogy előre tervezve, fokozatosan terheljenek színészeket új, szokatlan feladatokkal, nem alkalmas a szisztéma. Az nagyobb anyagi és hosszú távú működési biztonságot feltételezne. Az éves túlélés a cél, jól látható ez például a Vígszínházban, ahol „használják” a színészeket, de egyáltalán nem törődnek velük, minden energiát leköt az átirányítás a kommerszbe.

► Az irány lehetséges lenne, a megvalósítás módja nem tűnik szerencsésnek.

*KT:* Értem én mindenhol a kockázatokat kerülő gátlásokat. Még a Katonában is azt érzik néha a színészek, hogy biztosra kell menniük, aminek az első pillanatra kézenfekvő szereposztás az egyik záloga. Pedig mindenkinek jó lenne, ha kipróbálnák az eddig föl nem fedezett, rejtett tartalékait. A Vígszínház évtizedek óta nem gondolkodik társulatban – voltak/vannak jó színészek, jönnek-mennek, létrehoznak előadásokat, elkerülhetetlen, hogy fiatalokat hívjanak, szerepet is kapnak, de ott színészileg nem lehet fejlődni, csak önismételni és megrekedni.

Koltai Tamás ► Lenézi a kritika a magyar színházat? Mintha a kritika csak jelzőzés lenne, és az emberek elfelejtenék elolvasni az állítások mögött álló tapasztalatokat és az érveket, mintha csak a következtetés lenne a lényeges.

*KT:* Az érvelés és az elemzés kevésbé látványos, mint az értékítélet, és az olvasók – főleg a szakmabeliek – inkább csak az utóbbit veszik észre. Pedig egyformán fontos mind a kettő, csak az optimális arányt kell megtalálni. A szűk szakmai elemzéseken túl a kritika mindig is hozzászólt ahhoz, ami a színházon túl a közéletben van. Hogy tudtunk volna e nélkül a pártállamban állást foglalni „a Kaposvár-jelenségről” vagy a Marat/Sade-ról? Most miért kellene másképp tennünk? Akik azt mondják, hogy „politizálunk”, talán visszamenőleg is elvitatják a szerepünket abban, ahogyan kiálltunk a progresszív színház mellett? A különbség az, hogy az állami (párt)politika ma is rátelepszik a színházra, csak ma szabad – bár nem mindig előnyös – beszélni róla. Sőt, ma sokkal jobban rohasztja a színházat, mint a Kádár-rezsimben, ahol a diktatúra ellenére a mainál sokkal erősebb volt az értéktudat – még a cenzorok döntéseiben is, kivéve a legkirívóbb eseteket, a betiltásokat. Ki adna ma esélyt egy Katona vagy egy alternatív ellenszínház létrehozásának? A viszonyok annyira átpolitizálódtak, és annyira ellehetetlenítették az érdemi diskurzust, hogy szinte luxusnak látszik _csak_ a szakmáról beszélni. Ezért glosszáztam meg Schilling Árpád egyébként kitűnő írását, aki az apollóni és a dionüszoszi színház különbségéről beszélt. Mintha etióp éhezőktől azt kérdezné valaki, hogy a francia krémest vagy a dobostortát szereti jobban. Ez a probléma nem újkeletű. Kezembe került egy évtizedes cikkem, abból másoltam ki szó szerint ezt a mondatot: „Aktuális vitánkat tekintve valahogy úgy érzem magam, mint az egyszeri ember, aki azon töpreng, TGV-vel vagy Intercityvel utazzon-e Ungonberekre, ahová egyáltalán nincs vasúti összeköttetés.” Amíg nem tisztáztuk a színházcsinálás alapvető feltételeit, nem a tehetség számít, hanem a politikai hovatartozás, nincsenek tisztességes eljárások a színházvezetők kinevezésekor, alkalmatlan és gyűlöletkeltő személyek állnak társulatok élén, és a kiválasztódásról minden területen a hatalomnak való megfelelés dönt az értékteremtés helyett, addig nincs miről beszélni. Addig ezek a _szakmai_ kérdések.

► Azt gondolom, hogy a szakma egyik alapvetése, hogy az az előadás, amit látunk, a maga közegében értelmezendő, nem mint steril dolog. E nélkül nem lehet az előadásról beszélni.

Koltai Tamás

*KT:* Ezeket az evidenciákat nem lehet elégszer tisztázni. A fő kérdés, hogy miért jött létre az előadás. Ha egy Neil Simon-darab előadása szórakoztatás céljából jön létre, az rendben van. De ha nem értem, hogy miért...

► ...vagy ha azt hazudja magáról, hogy másért jött létre...

*KT:* ...az baj, pontosan így van. Ha felteszem a kérdést, hogy ez vagy az miért jött létre, már abban a társadalmi közegben vagyok, amelyben az előadás létezik, és azzal a közönséggel lélegzem együtt, amelyik aznap este a nézőtéren ül. Ez az előadás más, mint a tegnapi volt, és más, mint a holnapi lesz, noha lényegében, láthatóan azonosak. Ebben az értelemben nekünk a _láthatatlan_ fontos. „A láthatatlant láthatóvá tevő színház”, ahogy Brook mondja. Ahhoz, hogy ezt érzékeljem, nem maradhatok meg az esztétika közegében. Azzal kell foglalkoznom, hogy az aznap esti színház mit tett hozzá a világhoz.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr118000021

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.