Az Országos Diákszínjátszó Találkozó (ahol a legjobb diákelőadások versengenek egymással) öt előadása volt látható vasárnap a POSZT-on egy gála keretében. Eredetileg úgy volt, hogy négy csapat fog fellépni a Zsolnay Kulturális Negyedben, ebből végül öt lett, de számok ide vagy oda: a szakértők (Bérczes László, Kárpáti Péter, Schilling Árpád és Sebők Bori) azt írták, hogy ezen produkciók reprezentálják a magyarországi diákszínjátszás különböző irányzatait, fő csapásvonalait. Beszámolómban ezt kiindulási alapként kezelem.
Amúgy nem csak a fellépők száma, a kezdési időpont is változott: a programfüzetben 10 órára, a fesztivál honlapján 14 órára hirdették a gála kezdését. Végül utóbbi fedte a valóságot, amivel – hála a POSZT nem túl figyelemfelkeltő tájékoztatásának – csak reggel a helyszínen szembesültem. A változás fennakadást láthatóan nem okozott, ugyanis senki nem járt délelőtt a helyszínen, és elnézve a délutáni közönséget, valószínűleg mindenki időben értesült is róla, a nézőtéren ugyanis javarészt a fellépők és hozzátartozóik foglaltak helyet – meg talán még egy-két betévedt érdeklődő. A tavalyi FESZtáv után az nem lepi meg az embert, hogy a Zsolnayban alig fordulnak meg nézők, az már annál inkább, hogy szakmabeli (értsd: színházzal hivatásosan foglalkozó személy) sem igazán.
Mármint nem úgy egyébként, hanem a gála idején – elszórva akadt egy-két kíváncsiskodó (az egy-két ezúttal határozott számnévként értelmezendő). Persze a rendszer ismeretében valahol borítékolható, hogy se rendezőt, se színészt, se színházigazgatót nem érdekel, hogy milyen produkciók születnek manapság diákszínjátszás címszó alatt – a színházi neveléssel foglalkozó társulatoknak is nagy küzdelmeket kell vívniuk azért, hogy felkerüljenek a színházi térképre (mintha ezt a térképet valakik rajzolnák, és nem adná magát), a fiatalok viszont nem kardoskodnak: játszanak, kipróbálják a színházat, a hivatásosok meg ehhez nyilván lenézően, művien kedves félmosollyal csak annyit tesznek hozzá: amatőrök, esetleg ajakbiggysztve: de édesek. De ugye, ha az ember ilyet azelőtt ír, hogy ezt tapasztalná, az merő rosszindulat, most így utólag megállapítva már tény: a színházi embereket, _en bloc_ a színházi szakmát nem érdekli saját utánpótlása, nem érdeklik a fiatalok.
Ezzel pedig több probléma is van. Egy: sokan kezdték diákszínjátszóként – többen, mint azt gondolnánk (ennyit a lenézésről). Kettő: van abban valami ellentmondás, hogy manapság minden színház frissíteni szeretné nézőinek átlagéletkorát, bevonzani a nézőtérre a tizenéveseket, a zászlóra tűzve azt a jelmondatot, hogy "minket érdekelnek a fiatalok", és közben egyáltalán nem érdekli őket a fiatalok nyelve, nem az, amit elképzelnek maguknak a felnőttek, hanem az, ami egy ilyen eseményen kiválóan megtapasztalható. Talán helyesebb azt írnom, hogy szint alattinak tekintik, hiszen ők _nem tudhatják_. Pedig itt személyesen, közben mégis a nézőtér biztonságot jelentő, de vizsgálatra tökéletesen alkalmas távlatából szemrevételezhetnék azokat, akikhez – állításuk szerint – szólni szeretnének. Sőt, ezek a fiatalok még azt a szívességet is megteszik, hogy kiállnak a színpadra, és szándékosan (vagy éppen indirekt módon) közlik, hogy őket milyen témák, milyen színházi formák, eszközök fognak meg. Ha úgy tetszik a POSZT-on egy igényesen összeválogatott hentespultot kínáltak a témában a szervezők, ahol ki-ki csemegézhetett volna a maga módján, töltekezve ötletekkel, gondolatokkal, ráadásul még mozgólépcső is vezet a henteshez (hiszen a színházi szezonnak vége, Pécsre ilyenkor sokan levonulnak). Nincs ebben semmi rizikó, semmi frusztráció, hogy nem telik meg a nézőtér, senkinek nem kell vásárra vinnie a bőrét, senkinek nem kell új formákat kitalálnia, egyszerűen csak be kell ülni a nézőtérre és nézni – minden mást elvégeznek a fiatalok és az őket rendező, velük foglalkozó felnőttek. De még így sem. Na ha valami, akkor ez az érdektelenség igazán vérlázító. Persze a színházi szakma épp azzal van elfoglalva, hogy saját sebeit nyalogassa, csak aztán nehogy addig nyalogassa, amíg nem lesz bőr, amin seb keletkezzen (mondjuk a vasárnap reggeli "szakmai beszélgetés" stand up-ja után nem is nagyon vár mást az ember).
Három: nem nagyon van helye a lenézésnek, az ellenérzéseknek, ugyanis a Zsolnayban látható öt előadás közül mindegyik színházi előadás volt. Sőt, kettő kenterbe verte a magyar színházi szcéna produktumainak jó nyolcvan százalékát, kettő a kétharmadánál izgalmasabb volt, és még a kevésbé érdekes is érdekesebb volt a nagyjánál – nagy magabiztossággal állítom ezt, évi körülbelül kétszáz előadást látok. Nem azt mondom: nyilván más egy tinédzserek által előadott produkció mint egy hivatásos színházcsinálók által készített, de a kulcsszó a más, és nem az, hogy jobb vagy rosszabb, vagy hogy az egyik színház, a másik nem. Utóbbi nem esztétikai kategória, a jelleg már annál inkább.
Például tapasztalat vagy képzettség, önismeret és bizonyos tudás, illetve használt és alakított képességek nélkül nem lehet árnyalt, bonyolult karaktereket megmutatni, a fiatalok erre nem is képesek egészében, de elég nagy bugyutaság is lenne elvárni tőlük. Furcsa időszak a tinédzseré, hiszen nem is tud olyan magától értetődően színpadon létezni, mint mondjuk egy hat-nyolc éves gyerek. Félig már felnőtt, közben mégsem. Már gondolkodik, már reflektálna, tudott, hallott kérdései vannak, viszont nincs rá eszköze, hogy ezekkel bármit is kezdjen (azt most hagyjuk, hogy ez felnőttkorban milyen irányba változik, valós eszközökkel vértezzük-e fel magunkat, vagy inkább csak elfedjük a problémáinkat).
Ebből a szempontból nagyon tanulságos a Doszti és Tolszti Caryll Churchill műve nyomán készült Rontás című előadása. A vélhetően valamikor a középkorban játszódó, boszorkányüldözésről szóló darabot Perényi Balázs rendező egy az egyben szerette volna eljátszatni a fiatalokkal, szerepeket, karaktereket bízva rájuk, némiképp szimbolikus, minimalistán berendezett parányi térben (ami érthetetlen okokból az E78 hodályának egyik sarkában kapott helyet, és ez a nem túl átgondolt húzás biztos, hogy eleve levont az élményből). A fiatalok a kezdetekkor fegyelmezetten igyekeztek megfelelni az elvárásoknak, minden mozdulatuk, hangsúlyuk kontroll alatt volt tartva, majd ahogy telt az idő és fáradtak, egyre inkább kezdett egy félrehangsúlyozott szerepjátszásra hasonlítani a dolog. Tulajdonképpen ezzel nem is lenne baj – miért ne próbálhatná ki egy diák, hogy milyen eljátszani egy drámai szerepet (amúgy diákszínjátszásnál van egy ilyen szempont is: vajon a produkció létrehozása mennyire volt hasznos a résztvevőknek, tanultak-e belőle bármit, részesültek-e bármiben a színpadra lépés élményén kívül) –, azzal annál inkább, hogy mindez reflektálatlanul maradt. Ez is azért nagy gond, mert a történet láthatóan semmilyen viszonyban nem áll a résztvevőkkel, sem korban, sem tematikában. Diákokat mindenféle kapaszkodó nélkül színpadra engedni meglehetősen kérdéses gesztus, hiszen nincs, ami megvédje őket, nem, vagy csak minimális mértékben képesek olyan mögöttest hozni, ami ezt megtenné. Perényi rendezése leginkább a darab szövege iránt mutat érdeklődést, ugyanis kizárólag a dialógok és monológok kapcsán történik valami esemény a színen. Így is tanulságos a Rontás, hiszen pontosan mutatja, mi az, ami nem működik. Érdekes, hogy nem kellett volna sok ahhoz, hogy működjön, csak némi reflexió, némi indoklás, hogy miért történik mindez.
Történhetett volna ez akár nagyon direkt módon is, mert a diákszínjátszók által játszott produkciók nagyon jól viselik a didakszist. Legalábbis ez tűnik ki a szentesi Horváth Mihály Gimnázium Családi pótlék című előadásából, ami az egyik legizgalmasabb a délután során, és amit nyugodtan el lehetne küldeni a POSZT versenyprogramjába – több mértékkel erősebb kraft, szándék, gondolat és kíváncsiság van benne, mint nem egy versenyelőadásban. Szebeni Zoltán rendezése abszolút primitív (értsd: elemien egyszerű) formára épül: fekete ruhába öltöztetett, tömegnyi fiatal – elképesztő látvány, amikor bevonulnak – játszik tinédzsert, és fehér maszkot húzva szülőt (a maszkok remekül érzékeltetik a szülők távolságát, definiálhatatlanságát), miközben két, magasban ülő maszkos gyerek a dobozba dobált cetlikről olvas fel családjobbítási szándékkal íródott mondatokat. A többiek pedig elképesztő fegyelmezettséggel, mégis könnyeden és önazonosan mutatnak meg családi konfliktusokat, általuk átélt frusztráló helyzeteket – kezdve a legegyszerűbb apa-anya veszekedéstől egészen a "gyűlölöm a szüleimet" életérzésig. Totálisan kilátástalan a kép, nincs kapaszkodó, nincs fogódzó, csak a tinédzserkor átható nihilje, a teljes eltévedés és talajt vesztettség.
Nagyon intelligens az előadás, egyáltalán nem válik a fiatalok problémaözönévé, sokkal inkább úgy tűnik, hogy a résztvevők tudják, miről beszélnek, feldolgozzák a problémákat, a szülőszerepek sem válnak egyoldalúvá, és az a gesztus nagyon is előremutató, hogy minderről gyerekek beszélnek – nyilván egy felnőtt irányításával. Persze ki-ki a maga vérmérséklete szerint, van, aki könnyedén kezeli a színpadot, van, aki izgul, van, akit javarészt saját, zavart gesztusai irányítanak, de közös, hogy senkitől semmi önmagától idegen feladat nincs elvárva, és közben az egész produkció egy irányba tart. A szép létszámú csapat abszolút képes egy erőként működni. Egyszerre általános a kép és személyes. Nem csak a szorongásokból kapunk: egy-egy pillanatra az is felsejlik, hogy ezek a gyerekek azért nem akarják elveszíteni a szüleiket. Gyomorgörcs ugyan van, és az sokszor erősebb, mint a kötődés, de Szebeni nem hagyja figyelmen kívül az érzelmeket sem. Mindez nem marad reflektálatlanul, egy kicsit csináltan erőszakos, de kellemes kisugárzású játékmester tudatosítja bennünk lépten-nyomon, hogy előadást nézünk, közben pedig aláhúzza a fontosabb momentumokat, szó szerint rögzíti a folyton változó családi tablót – ami ironikusan egy elképzelt, ideális modellből indít.
A produkció végén aztán a két felnőtt, kifogyva a cetlikből egy gyerekről beszélnek, akit meg kell menteni – úgy hangzik ez, mintha egy felnőtt keresné gyermekkorát, kérdéseit, kétségeit. Attól, hogy minderről gyerekek, nem pedig felnőttek beszélnek, olyan, mintha ők kezdeményeznének beszélgetést családi problémáikról, és közben arra is felhívnák a figyelmet, hogy mindazt, ami bennük van, a rengeteg kérdést és kétséget nem kéne elfelejteni a későbbiek során.
Amennyire önazonosak a szentesi előadás szereplői, olyannyira távol vannak ettől a TheaTürr tagjai, akik a Senák című Háy János-darabot adják elő. Tízes éveiket épphogy csak, vagy egyáltalán nem taposó diákok a téeszesítésről beszélnek egy konkrét történeten keresztül: végignézhetjük, ahogy egy családnak be kell szolgáltatnia a lovait, amit a pár házzal odébb lakó, remek kapcsolatokkal rendelkező, nem éppen szimpatikus Senák kap meg. A belső konfliktusok végül oda vezetnek, hogy az újdonsült gazdát agyontapossa a ménes. (Ez a fajta államosításnak kikiáltott privatizáció amúgy itt és most centiről centire hasonlít a trafikosításra, bár erre vonatkozólag semmiféle reflexió nem érkezik az előadás részéről.)
Az előadás formája viszont némileg viszolyogtató. A gyerekek elképesztő elszántsággal, energikummal mozognak, adnak ki furcsábbnál furcsább hangokat, miközben szinte megbabonázva merednek a távolba. Közben úgy tűnik, tudják, mit csinálnak: a produkció első és utolsó pillanataiban is tudatosítva van, hogy amit látunk, csak mese, csak eljátsszák, mégis olyan, mintha a résztvevők mindössze végrehajtók lennének. Lehet, hogy ez azért van, mert az előadás konkrétan nem akar viszonyba kerülni a mával, mert a gesztusok olyan élesek, szélsőségesek, hogy az távolságtartóvá teszi a nézőt. Aztán a végén közli a narrátor, hogy mindezt ugyan elmondhatták volna sokkal finomabban is, de a történet szereplőit sem kérdezték még arról, hogy akarják-e a téeszesítést. És ez így végül is indokolja önmagát – csak a sokkszerű élmény és a motorikusság, ami kétséget vet fel.
Ebből a szempontból egy pillanatnyi kérdést sem hagy maga után a Müszi ugyancsak Háy János A bogyósgyümölcskertész fia című művét feldolgozó Originál Láger produkciója. Nagyon impozáns, ahogy a regény által bemutatott nyolcvanas évek effektíve életre kel köztünk, egy rendhagyó, nézők között és körül elhelyezkedő színházi térben, ráadásul hangsúlyosan mai fiatalokkal, akik ugyanúgy rockzenészek szeretnének lenni, mint a történet főszereplője – vagy nem szeretnének, mindenesetre úgy tűnik, hogy igen, mert igazi lázadó gitárosként pengetik a húrokat. A szerelmi románcok, a szívatások, a kihágások, semmi esetében sem tűnik úgy, hogy a sztori eredetileg húsz-harminc évvel korábban játszódna – pedig Rátóti Zoltán előadásában speciel kétségem sem volt afelől, hogy amit látok, az a hetvenes-nyolcvanas évek. Jó hangulatú happening és játék lehetne a produkció, ha nem szólna közbe rendre a technika, szeszélyes hangosítással és az egész nem lenne sokkal hosszabb önmagánál.
A történet - úgy látszik - drámaként szeretne működni a színpadon, de ehhez nem kapunk semmiféle vezérfonalat, javarészt a gyerekeknek kellene ezt érzékeltetniük, akik egymás között váltogatva a szerepeket ugyan maradéktalanul képesek azonosulni a felvetett szituációkkal, ívet azonban nem tudnak adni a dolognak – nem is lenne feladatuk, erre Tóth Zoltán és Sramó Gábor rendezésének kellett volna ügyelnie. Közben viszont nagyon hangulatos kis dalokat hallhatunk, láthatjuk, amint a gyerekek színészeket is felülmúló hidegvérrel kezelik a technikai malőröket (amúgy ez a produkció eredetileg nem szerepelt a programban, lehet, hogy az alkotóknak nem volt idejük rendesen beállni az előadás előtt). Mindenesetre a produkció így is sokkal kerekebb, mint az ugyanezt a Háy-témát színpadra adaptáló A kéz című kaposvári előadás.
Az amúgy olyan furcsa, hogy mai fiataloknak a nyolcvanas évek slágereit kell énekelniük, hogy azóta ez a pop, hogy a pécsi Király utcában grasszáló iskoláscsoport is korai Republicot dalol, ahogy tették ezt a húsz évvel ezelőtti fiatalok is. Nem is furcsa, inkább azt mondom, hogy sok mindent elárul arról, milyen tempóban változnak nálunk a dolgok.
Az Originál Lágerhez formailag nagyon, térhasználatban abszolút hasonlít a Janus Sr. balkán című előadása, amit szintén ajánlanék a teljes értékű versenyprogramba. Itt nincs darab, nincs sztori, szerepek sem nagyon, inkább gegek, figurák és egy téma: a bulik. A kiindulási alap a West Balkán-tragédia, ami vissza-visszatér a produkció során, de vannak itt nagyon személyesnek ható sztorik, kitalált vagy éppen a tragédia kapcsán ismertté váló történetek is. Megoldás persze nincs, egyik szereplő sem mondja, hogy ne igyunk, ne tegyük ezt, vagy azt, ez inkább csak egy nagyon könnyed, nagyon játékosan és szellemesen szabad körkép a bulizásról és az azzal kapcsolatos dolgokról: vannak itt szépségápolási tanácsok, füvezési gyakorlat, ismertetik az alkohol mellékhatásait, láthatjuk, hogy srácok hogyan akarnak bejutni lányok bugyijába, meg van egy húsba vágóan őszinte vallomás az otthoni gyomorgörcsről, és mindezt még némi élő zenével is megspékelték az alkotók.
A balkán legnagyobb erénye, hogy miközben folyamatosan reflektál önmagára, tudatosítja, hogy színházat nézünk – hol kissé csináltan, hol magától értetődően –: a résztvevők abszolút magukévá tették ezt a fajta formanyelvet. Bátran játszanak a nézőkkel, reagálnak rájuk, számolnak a reakcióinkkal és sziporkázó humoruk van, ami néha vállaltan fárasztó, néha pedig valóban szellemes és intelligens. Nem tudom, ebből mennyi az eltervezett, mennyi az ad hoc, de nekem úgy tűnt, nagyon itt történik minden előttünk.
Talán dramaturgiailag lehetne feszesebb a vezérfonál, rajzolhatna valami ívet. Az előadás végi buli után kettesben maradt pár, majd a taps alatt is magányosan álldogáló lány látványa hatásos ugyan, és hatásos űrt hagy maga után (az ekkor elhangzó Csak egy tánc volt című dal paródiája a produkció egyik legüdítőbb pillanata), és érezhető, hogy ez a kép fokozatosan bontakozódott ki egy belső történetből, azonban nincs eléggé szem előtt, könnyedén elvész a rengeteg játékban – ami amúgy kétségtelenül magával ragadó, és természetessége lenyűgözi az embert.
A szereplők javarészt tisztességesen végignézték egymás előadásait, minden nézőtér zsúfolásig töltötte a rendelkezésre álló helyet (a Családi pótlék esetében ez olyan kétszáz főt is jelent). Ők legalább mutattak érdeklődést a másik felé, és annyi haszna biztos volt a gálának, hogy legalább láthatták egymást, tanulhattak egymástól – bár ennek relevanciája is kétséges, hiszen egy-egy diákszínjátszós előadás rengeteg fesztiválon fordul meg, ahol szokás nézni a többi a résztvevőt. Ez csak "felsőbb szakmai körökben" nem megszokott gesztus.
Hogy a Pécsre bútorozott hivatásos színháziak nem jártak a Zsolnay közelében, tulajdonképpen azért is furcsa, mert a jövő színházcsinálóinak egy része – ahogyan eddig is – biztosan innen fog érkezni, arról nem is beszélve, hogy olyan nézőkkel találkozhattak volna, akik már átélték a színházat, nem misztikus templomként tekintenek rá – legalábbis az itt lévő fiatalok egyáltalán nem úgy tűntek.
Mindenesetre biztos lesznek következő generációk, így vagy úgy, de lesznek színházat csinálni akaró fiatalok, akik egyszer csak nem lesznek fiatalok. Másik kérdés, hogy így mekkora lesz az a bizonyos szakadék a generációk között, hogy mennyi tudás fog elveszni az átmenetben, hogy sokan majd mennyire csalódottak lesznek, amikor a feltörekvő fiatalok nem fognak semmiféle érdeklődést mutatni irányukba – nem is bosszúból, hanem mert ezt tanulták. Ez nem azt jelenti, hogy részükről jogos lesz az érdektelenség, de mindenképpen megérthető. Ehhez képest nem tartom túlzásnak azt állítani, hogy szakmai árulás nem foglalkozni a fiatalokkal, a diákszínjátszókkal, hiszen ez predesztinálja a színház mint olyan széthullását – az idő elteltével emiatt biztos, hogy nagy mennyiségű értékes, felhalmozott tudás fog elveszni a süllyesztőben.
Abból a szempontból a gála pozitív képet mutat, hogy míg a Palatinusban a "szakmai beszélgetésen" a szakmai beszélgetés relevanciáját és létét kérdőjelezik meg, addig az utánpótlás elismerésre méltóan építgeti a maga színházát.
*POSZT-blog*
>>> 1. nap: „Nem ez a mi közegünk”
*POSZT-háttér*
>>> Szponzoráció nincs, taó van – Szakmai vita a társaságiadó-támogatási rendszerről
