7óra7

Fontos ebben az országban – Máté Gábor az AlkalMáté Trupp nyári sorozatáról

Fontos ebben az országban – Máté Gábor az AlkalMáté Trupp nyári sorozatáról

2013. 07. 06. | 7óra7

Máté Gábor ► A Zsámbékon zajló sorozatnak, ami idén a Jurányiban lesz látható, több előzménye is volt. Ezekben még nem az osztály egyes tagjaival foglalkoztatok.

*Máté Gábor (MG):* Így igaz, három előadás is született: a Migrénes csirke, a Belemenekülők és az Éjfél tájban mondta meg, hogy mi baja – ez utóbbi volt egyébként a legjobb előadás ezek közül.

Valami különleges, tán nem is evilági

► Csak ezután jött az "életfeldolgozó" sorozat első része, a Járó Zsuzsa. De még ezen előzményeknél maradva: nem szokványos, hogy az osztályfőnök a végzés után létrehoz egy előadást az osztályának tagjaival. Hogyan született az öltet?

*MG:* Valamelyik lány mondta – talán Kovács Patrícia, nem emlékszem már pontosan –, hogy jó lenne, ha csinálna valamit az osztály nyaranta. Ezt persze minden osztály mondja, illetve némelyek mondják az osztályokban. Aztán teljesen véletlenül a Migrénes csirkét megelőző télen, szilveszter napján, minden szervezés nélkül összetalálkoztam az osztályommal az Örkény Színházban – akkor még Madách Kamarának hívták. Talán egyetlen kivétellel mindenki ott volt. Ebben éreztem valami különleges, tán nem is evilági dolgot. Összerendeződött valami az osztályban, azt éreztem, hogy komolyan kell venni azt a felvetést, hogy dolgozzunk együtt. Megkerestem Mátyás Irént Zsámbékon, hogy csinálnánk valamit, fogalmam sincs, hogy mit, de szeretnénk ott tölteni két hetet. Az egészből az együttlét volt a fontos, valamint az, ha együtt vagyunk, akkor abból szülessen előadás.

A Migrénes csirke egy recept neve – tulajdonképpen receptekből állítottuk össze a produkciót. A lényeg az volt, hogy együtt legyünk, és általában főleg ettünk együtt, így eközben születtek a jelenetek. Jól éreztük magunkat. Aztán Jordán Adél javasolta, hogy barátja, Dévényi Ádám dalaiból készüljön előadás. Azonnal ráálltam, mert így nem is kellett új témán gondolkodni, ez lett a Belemenekülők. Minőségi szempontból jobban sikerült, mint a Migrénes. Akkora sikere volt, hogy megkértek, ismételjük meg következő nyáron. Miközben pedig játszottuk azt, létrehoztuk a harmadikat.

Aztán próbáltam témát találni, hogy miről kéne beszélni egy ilyen típusú, szabad színházi formában. Rájöttem, hogy őket igazából csak önmaguk érdekli. Színészekről lévén szó talán ez természetes is. Annak, hogy az ember állandóan előjöjjön valamivel, ami engem érdekel, de őket nem – nem lett volna sok értelme.

► Evidens volt, hogy együtt csinálja az osztály? Az elsőnél persze, vitte a lendület nyilván, de aztán a következőknél ez hogy volt? Hogy lehet, hogy így egyben maradt ez a társaság? Különös tekintettel arra, hogy van köztük, aki már nem is színész...

*MG:* Amikor elkezdtük ezeket az előadásokat, Gál Kristóf még színész volt. Egyébként büszke vagyok rá, hogy rendőr lett, jó érzéssel tölt el, hogy az én növendékem a hazát szolgálja. A kérdésre válaszolva: egyszerűen evidens volt, nem tudom megmagyarázni, miért. Magára nézve mindenki egyértelműnek gondolta. Persze nem gondolt bele senki abba, hogy az évek elmúlásával ennek van egy furcsa nehézsége és következménye. Fiatalon az ember nem mindent gondol végig.

Baróthy (Máthé Zsolt) - középen: Szandtner Anna, első sor: Vajda Milán, Mészáros Béla, Mészáros Máté, Száraz Dénes, Járó Zsuzsa, Jordán Adél, Péter Kata, hátsó sor: Dömötör András, Czukor Balázs, Gál Kristóf, Fenyő Iván, Máthé Zsolt, Kovács Patrícia

Félre kell tenni mindent

► Vagyis a negyedik alkalomra mondódott ki, hogy az osztály tagjairól készülnek az előadások. Tizennégyen vannak az osztályban, ez tizennégy évre szóló vállalás. Azóta érezhető ennek a súlya?

*MG:* Ha a súlyát nem is érzik, de szakadások már vannak. Hazugság lenne azt állítani, hogy egy ilyen előadás gond nélkül, simán összejön. A Jurányiba való költözés is erre a gondra adott válasz. Akkor az osztály minden tagja megígérte, hogy végigcsináljuk, és lehet, úgy érezték, hogy végiggondolják, de hogy ez mivel jár, azt már biztosan nem mindenki gondolta végig. Pedig emiatt egy évben két hétre félre kell tenni mindent, és ha elhatároztuk, akkor úgy tisztességes, hogy végigcsináljuk. Persze vannak hátulütői ennek a rendszernek, mert aki már túljutott ezen a nyilvánosságon és feldolgoztuk, akkor egy kicsit érezheti úgy, hogy ő már volt, ő kész, és valahogy a folytatás már nem feltétlenül magától értetődő számára. De ez a legkisebb gond. Mert van olyan is, aki ha akkor komolyan gondolta is, most már egészen máshogy gondolja. Fenyő Iván úgy érzi, belefér, hogy nemet mondjon. Szerintem nem fér bele, mert én (hogy mást ne is keverjek bele ebbe) akkor már rég azt mondtam volna, hogy nem. Csakhogy szerintem egyedülálló, amit csinálunk, színházilag fontosabb, mint sok más, és ezt – talán mondhatom, nem nagyképűségből – jobban látom, mint ők, mert kivételes, unikális ez a sorozat. Már csak ezért sem engedem el: úgy érzem, ezt végig kell csinálni, és az *valami*, ha végigcsináljuk.

► Ez a fajta rapid színházcsinálás könnyed, mert gyors és friss, de nagyon nehéz is, mert nincs idő rá, hogy konzekvensen végiggondoljon az ember dolgokat. Ez mennyiben okoz problémát? Mennyiben teszi túl magát az ember olyanokon, amiken egy kőszínházi próbafolyamatban nem, mert van idő alternatívákat keresni?

*MG:* Mivel nem tudjuk, mi lesz az előadásban, és a közönség se, ezért ami van, arra mondhatjuk, hogy *ez az*. Nem olyasmi, amiről mindenkinek van képe és elvárása, mint például a Hamlet vagy a Hedda Gabler esetében, amelyekben eleve van egy intellektuális feltételezés a néző részéről, és persze az alkotóéról is. A mi sorozatunkban az égvilágon semmi ilyen nincs. Talán leginkább kíváncsiság a meghatározó a nézők részéről. Annyira szabad a műfaj, hogy azt mondom, csinálják utánunk. Mert nagyon nem könnyű ám csinálni! De valahogy ennek az osztálynak van érzéke hozzá, pontosabban a többségnek van, akiknek pedig kevésbé, azok jól betagozódnak a többiek munkájába, és létrejönnek a jelenetek. Összességében a mai napig jól dolgozunk együtt – nem minden pillanatra igaz így, de ennyi év után ez szép dolog.

Kovács Patrícia - Mészáros Béla, Kovács Patrícia, Czukor Balázs

► Van, hogy vitatkoznak az osztálytársak jelenetekről? A nézők nagyon kíváncsiak, hogyan készül egy ilyen színházi élveboncolás. Gondolom, nem úgy, hogy Máté Gábor hoz egy nagy köteg papírt, teli vázlatokkal. Mindenki hoz ötleteket? Hogy épül fel egy előadás?

*MG:* Hasonlóan dolgozunk, mint az egyetemen. Mindenki próbálja az ötletét, és a nap végén mutatják mindenki előtt, beszélünk róla, döntünk. Döntök. Többnyire úgy kezdődik a folyamat, hogy azzal, aki a soros, többször leülök és beszélgetünk arról, ő mit szeretne. Fontos, hogy az, aki az előadás alanya, szerző- és alkotótárs legyen. Olyan nem születhet, amiben ő nincs benne, amivel nem ért egyet. A beszélgetés során kijelölődhetik az, amire felfűzzük az előadást, amiről szó lesz, amit ő hangsúlyosnak vél. Ilyen értelemben érdekes, hogy Járó Zsuzsánál ez egy végtelenül őszinte és mindenre kiterjedő dolog volt, ugyanakkor a következőnél, Szandtner Annánál egyáltalán nem. Azon a vonalon, amin Járó Zsuzsánál elindultunk, azon Szandtner Annát meg se lehetett volna csinálni. Ő egészen más megközelítést igényelt. Emiatt történt, hogy amikor első nap megérkeztünk Zsámbékra, akkor mindenkinek le kellett írnia Szandtner Anna egy későbbi, általa feltételezett állapotát – ebből született az a jelenet, amikor arról beszéltek, mi lesz később Annával. Ezek az írások pedig azért jöttek létre, mert abban a stációban úgy tűnt, nem lesznek jelenetek – bizony ez is előfordulhat. Így került bele az Ivanov próbája is, ami meghatározó pillanata volt Anna színészi pályájának: leesett az asztalról és rázuhant arccal a székre. Ebben a szituációban nagy teátrális lehetőséget láttam – úgy gondoltam, hogy ha semmi nincsen, csak ez, ezt is el lehet játszani másfél órán keresztül, az a próba épp annyi ideig tartott. A spanyol nyelvtudása is adott egy ilyen ziccert – miután Mészáros Béla Barcelona-drukker, az elején spanyol mezben dekázott, azt is gondoltam, hogy végül is...

Kovács Patrícia - Péter Kata, Járó Zsuzsa, Jordán Adél, Czukor Balázs

► ...akár másfél óráig is...

*MG:* ...lehet csinálni, úgy van. Ezek az előre kigondolható panelek afféle biztonsági tartalékok. Máthé Zsolttal sokáig gondolkodtunk mindenféléről, aztán egyszer csak drasztikus módon úgy döntöttünk, hogy ha ő dalszövegeket ír, akkor legyenek benne olyan dalok, amiket ő ír. Ilyen értelemben nagyon nagy a szabadság. Volt, aki azt mondta, hogy az szólt leginkább Máthé Zsoltról, ami ott volt akkor – ezt jó ismerősei mondták, úgyhogy lehet benne valami igazság. Eredetileg azt képzeltem, mindenki kap egy színházi formát, ahogy Járó Zsuzsánál a görög tragédia volt a minta, mindenki a saját személyiségéhez képest. Ez nagyon sok ok miatt aztán nem jött létre. Többek között mert akkora volt az érdeklődés, hogy nem bánhattunk olyan szabadon a terekkel, mint eredetileg képzeltem.

► Nem tudom, meddig lehet tágítani a zsámbéki nézőteret, de mintha évről évre többen akarnának bejutni. Ez befolyásolta valamennyire az előadásokat, az osztályt? Hogy tulajdonképpen – mondjuk ki – kultusza lett a sorozatnak?

*MG:* Ez jó érzéssel tölt el minket. Mindig megvan a drukk, hogy megtörténik-e még egyszer. Aki egyszer megnéz minket, azt mondja, hogy jövőre megint jön – aztán persze van, aki nem jön, de sokan igen. Szerintem ez jó dolog, hogy vannak "fanok", hogy úgy mondjam. De ez nem nyomta rá a bélyegét a dologra. Annyiban csak, hogy egyszer valamit szerettünk volna másképp csinálni, de kiderült, hogy nem megy, mert különben nem férnek el a nézők.

Péter Kata - Jordán Adél, Szandtner Anna ► Miért sorsolással választjátok a következő alanyt? Könnyebb lenne kiválasztani valakit, aki ilyen-olyan szempontok szerint most éppen jó téma lenne, nem?

*MG:* Az első alkalommal világos volt, hogy így kell történjen a választás, és az valóban szerencsés volt, mert szerintem Járó Zsuzsa élt a legtöbbet az osztályból addigra, pont olyan időszaka volt, ami kedvező témaválasztás volt számunkra. Aztán a sorsolás különös izgalma miatt határoztunk úgy, hogy legyen így és történjen közönség előtt. Ezt jól számítottuk: sokan jönnek arra az alkalomra, amikor sorsolunk, vagy eljönnek még egyszer a sorsolásra is.

Nem tudtam ígérni semmit

► Más lett volna ez az előadás, ha nem Zsámbékon születik? Mennyiben volt rá hatással maga a hely?

*MG:* Úgy érzem, hogy volt hatása, ugyanakkor az utóbbi években elkezdődtek az életproblémák az osztályban. Tavaly már úgy készült az előadás, hogy egy hetet próbáltunk az Örkényben, és már csak három és fél napra költöztünk a Bázisra. Ma már nem menne a leköltözés. Mondhatnánk, hogy megy, de már az ezt megelőző két évben is úgy voltunk lent, hogy volt olyan este, amikor már senki nem aludt ott: autóval kimentünk, próbáltunk és hazajöttünk. Öregszenek, az az igazság, egyre kevésbé tűrik a nomád körülményeket. Kár, hogy nem lehetett megoldani, hogy rendes körülmények között lehessen ott dolgozni. A Bázison nincs elég pénz, nem sikerült úgy felfejleszteni, amilyen eredetileg szeretett volna lenni. Ha az megvalósul, rendesen fel lehetett volna futtatni és igazi művészeti bázist teremteni. Most van ott valami, de arra, hogy kulturált körülményeket igénylő, normálisan létezni akaró embereknek élni lehessen, arra nem alkalmas. Akit nem érdekel, hogy van-e víz a zuhanyozóban, le lehet-e rendesen húzni a vécét, szeret-e parlagfűre vizelésnél tüsszenteni, este tud-e venni egy sört vagy szendvicset, vagy hogy muszáj-e a másik horkolását hallgatni, annak megfelel, de egyébként nem. Pláne, ha gyerekek vannak – márpedig születnek –, akkor ez egyre bonyolultabb.

► Idén új helyen, a Jurányiban látható majd az előadás. Miért döntöttetek úgy, hogy elhagyjátok a zsámbéki bázist?

*MG:* Ehhez van köze a mai kultúrpolitikának. A pályázatos színházak, amik közé a Zsámbéki Színházi Bázis is került, papíron nem, de lényegében utófinanszírozással működnek. Megpályázza mondjuk a mi előadásunkat a hely, és nem tudja, sokszor még júliusban sem, hogy októberben kap-e rá pénzt. Mondjuk, azt ígérik, hogy októberben lesz pénz, de tudjuk, hogy ez februárig nemigen jön meg, ha egyáltalán. Hogy papíron megvan-e ez a pénz, azt még akkor, amikor csináljuk, nem is tudjuk. Sokszor hetekre rá derül ki, amikor már lement az előadás. Akik a nyarukat erre áldozzák, azoknak el kell dönteniük, akarják-e ezt így. Mondjuk, hogy akarják. De ez kevés.

Mészáros Máté - Fenyő Iván, Péter Kata

Régen szintén nem volt sok pénz, de annyi azért akadt, hogy meg lehetett bízni két embert, akik világítással és hangosítással foglalkoznak, hogy valahonnan elhozzanak pár lámpát, építsék fel a pultjukat, és ha feltolják a kart, akkor tényleg van világítás. Az utolsó évben Zsámbékon már erre sem volt pénz. Úgy nem lehet dolgozni, hogy – finoman fogalmazok – egy szenvedélybeteg ember egy éjszaka össze-vissza berakja a lámpákat, és az előadáson meglehetős befolyásoltság alatt elkezdi húzogatni a potmétert. Gondoljuk végig: egyre többen jönnek, bizalmat és időt szánnak erre, busszal, kocsival megtesznek harmincvalahány kilométert, fizetnek azért, hogy beüljenek. Őket pedig muszáj megtisztelni azzal, hogy amikor fény kell, akkor be is kapcsoljon a lámpa. A végére már nem ment. Ez nem kényeskedés, vigyázok rá, hogy semmilyen technika ne legyen a legalapvetőbbeken kívül. Már rég lemondtam arról, hogy ha valaki bejön, akkor kapjon saját fényt. És nem is tudtam haragudni arra az emberre, mert honnan tudná, mit kell csinálni, minden bizonnyal szükségmegoldásból csinálta, talán szívességből, de szívességből nem lehet minőségi munkát elvárni, még akkor sem, ha értene hozzá. A pénzhiány ilyen helyzetet eredményez. Ráadásul a két zenésznek, akiket elsősorban Fenyő Iván hiánya miatt kellett hívni – hiszen a zene központi szerepet kap minden előadásban –, nem tudtam ígérni semmit, hiszen én magam sem tudtam, hogy az egész mennyibe kerül és mennyit kapunk. Nem lehet két profi, a szakmáját jól tudó zenésznek ezt mondani. Illetve lehet, mert mondtam, de nagyon kellemetlen volt. Ezt nem tudtam tovább vállalni.

Ekkor gondoltam azt, figyelve Orlai Tibor tevékenységét, hogy megkérdezem tőle, be tudna-e állni e mögé az ügy mögé. Azt hallottam róla, hogy ha ő ígér valamit, akkor azt teljesíti – annyira meglepő és ritka az ilyen mifelénk, hogy úgy gondoltam, hogy ez esetleg megmenti a helyzetet. Nagy örömömre igent mondott. A Jurányi már ennek volt a következménye.

Vele, de nélküle

► Mindig az adott ember az előadás címe. De most nem, illetve nem csak...

*MG:* Száraz Dénesről van szó, de ő nem lesz benne az előadásban. Ha kiírjuk, hogy Száraz Dénes, akkor a néző joggal hiszi, hogy benne lesz. Úgy hallottam – bár nem láttam –, hogy ő Tamás atya az egyik tévésorozatban, így számíthatunk arra, hogy jönnek olyan emberek is miatta, akik nem ismerik ezt az egészet, ezért olyan címet választottunk, hogy ne legyen megtévesztő, vagy legalábbis ne lehessen „jogi” követeléssel élni emiatt.

Kovács Patrícia - Száraz Dénes, Dömötör András, Vajda Milán, Mészáros Béla

► Ő a tavalyi előadásban sem volt benne. Ő is "kiszállós"?

*MG:* Lényegében ő nem akarja ezt csinálni, és úgy volt, hogy nem is vesz részt benne semmilyen értelemben. Most viszont ott tartunk, hogy dolgozik benne, de nem játszik az előadásban.

► Ezek szerint nem ok a feldolgozás alóli mentesítésre, ha valaki nem akar részt venni benne...

*MG:* Nem. Sőt, ha valaki meghal, akkor sem. Ezt leszögeztük az elején. Amikor Dénes üzente, hogy kiszáll, nem vesz ebben részt, akkor ez egy dilemma volt, de többen nagyon jól emlékeztek arra, hogy ilyen lehetőség nincs. Bizonyos értelemben szerintem magát Dénest is meglepte, hogy bár azt mondta, nem lesz, mégis kihúztuk a kalapból. De egyelőre nem tudjuk, mi lesz ebből.

► Ugyanúgy két hétig tart majd, ugyanaz a munkaforma, csak a Jurányiban?

*MG:* Igen.

► A visszajelzések nagyon érdekesek: abszolút szabályos színházi előadásnak tekinti mindenki és úgy várnak rá, mint egy társulat normál, évados bemutatójára. Milyenek a visszajelzések? Igazolják utólag a próbafolyamatot? Visszaigazolást jelentenek erre a – végtére is – kísérletre nézvést?

*MG:* Igen, elsősorban a nézők részéről. Mire a kritikák megjelennek, mi már nem is találkozunk. De ez szerencsés abból a szempontból, hogy a kritika sokszor elkeseríti a színészeket, ami esetleg meglátszik az előadáson. Akik megkeresnek minket, mindig lelkesen csókolgatnak, hogy "jobb volt mint a tavalyi" – amiről nem hisszük feltétlen, hogy így van, de hallani nem rossz. Jó érzés, hogy tetszik az embereknek, nagyon izgulunk, mert minden új előadás egy halálugrás, de a közönség szeretete valahogy mindig átnyomja ezt pozitívba. Én is és szerintem mindenki tart attól, hogy egyszer csak kipukkad.

► Lehet, hogy ez a lehetőség viszi tovább a lendületet.

*MG:* Lehet, de ez pont olyan mint a színház: mindig elölről kell kezdeni. Csak néhány kritikus hiszi azt, hogy ha valaki csinál valamit, az jó, mert ő csinálja. Nincs ilyen garancia, igazából ez nem így van, az ember retteg.

Talán nincs is ilyen

► Mint tanár, mint osztályfőnök, neked milyen, hogy van egy csapat, az AlkalMáté Trupp, ami rólad van elnevezve? Hogy éled meg, hogy az osztály túléli saját magát? Azért kérdezem, mert mintha te lennél az, aki összetartja a csapatot.

*MG:* Ez tanárként nagyon jó érzés. Ha öntelt lennék, azt gondolnám, hogy ez tőlem és miattam van, de ez nem igaz. Speciális pillanat volt, hogy ezek az emberek összejöttek. Nem kizárólag engem dicsér, nem csak én vettem fel őket, túl azon, hogy Horvai Istvánnal együtt csináltuk a felvételit és a négy évet, sok tanár szavazott a felvételin, akik most már meg sem említődnek. Bizonyos értelemben az osztály a négy év eltelte után meg volt sértve, ki akartak engem sajátítani – ebbe nyilván nem tartozik bele mindenki, de volt egy olyan közhangulat, hogy nekem nem is lenne szabad többet tanítanom, hogy legyen ez az osztály és fejezzem be.

Járó Zsuzsa - Jordán Adél, Kovács Patrícia, Péter Kata, Máthé Zsolt, Vajda Milán, Mészáros Máté, Szandtner Anna

Büszkeséggel tölt el, hogy ez a sorozat létrejön. Aki nem vesz részt benne, arra is azért haragszom, mert nem látja, milyen fontos ez ebben az országban. Nem is tudom, hogy országot mondjak-e: egy ilyen helyen, ilyen közösségben, a szakmában is annyira ritka, talán nincs ilyen, nem is hiszik el, hogy létezik, hogy minden évben létrejön a lehetőség a közös munkára. Elég egy kis csábítás máshonnan, és az emberek hajlamosak eldobni a dolgaikat, és valami más után futni. Abban, hogy mi ezt csináljuk, benne van a hűség, az összetartás, ami fontos, de általánosságban nem jellemző érték. Sok ága van ennek a történetnek, ami miatt azt gondolom, hogy ezt folytatni kell. Nagyképűen fogalmazva ennek rengeteg művészi haszna van, oda-vissza. Nagyon sok erőt merítek, táplálkozom belőle. Szerintem ők maguk is. Hétköznapi nyelvre lefordítva az is egyfajta haszon, hogy valaki egy évet rossz színházi közegben tölt el, de tudja, ha ide visszajön, kap egy kis anyatejet és utána könnyebb elviselni a következő időszakot. Van, akinek nagyon megszalad esetleg, és valami régi hierarchiába visszacsöppenve helyére kerülnek dolgok, és nem szalad el vele az élet.

Az, hogy ezt csináljuk a mai napig, nekem a tanításban ad bizonyosságot: azt súgja, hogy azok a módszerek, amiket a tanításban alkalmazok, amiket kipróbáltam, ahogyan tanítok, annak helyességét a szakma, kvázi az élet visszaigazolta. Így nagyobb bizonyossággal taníthatom a diákjaimat, egy olyan útra rátéve, amiről bizonyosan tudom, hogy működik. Nem beszélve arról, hogy látom – és ezt most nem nagy dologként mondom –, hogy nagyon sok előadás van, ami olyan, mintha tőlünk jött volna, ráismerek azokra a jegyekre, amiket mi csináltunk először.

► Ezek a zsámbéki előadások és aztán az egykori egri Hírlap-színház előadások összefüggnek, és ennek van nyoma, mert nélküle például A Gondnokság sem tudott volna létrejönni, és nyilván vannak-lesznek további következményei is. Jóval messzebbre mutat, mint hogy évente összejön egy osztály. Talán azért is vált ki ekkora érdeklődést, mert nincs más ehhez hasonló.

*MG:* Így van. Majdnem minden évben leírja a kritika – pedig értelmetlen szerintem –, hogy ez valami belterjes meg bulvár meg pletyka. De nem. Úgy látom, a civil szférából érkező emberek sokkal jobban magukra ismernek ezekben az előadásokban, mint másokban. Fel se tételeződik, hogy nekik ismerniük kellene azokat a neveket, szereplőket, akik az osztálytársak életében előfordulnak. Ha valaki megfertőződött a szakmával, nyilván beazonosítja a megjelentek egy részét, vagy azon gondolkodik, hogy tényleg történhetett-e ilyen. Akinek nincs meg ez a tudása, azt ez nem terheli, sőt, valami olyat lát, ami miatt egyszer csak ráismer a saját életére. Mert általában valamilyen kapcsolódási pontja van azokkal a problémákkal, amikről mi kendőzetlenül beszélünk. Ráadásul a néző könnyen belehelyezi magát ezekbe a szituációkba, sőt, alig van olyan ember, aki ne képzelné el, hogy mi lenne, ha róla születne egy előadás, ami szerintem önmagában is nagyszerű dolog – hiszen ő maga gazdagodik már a gondolat által is. Tavaly például volt egy megkeresésünk, hogy menjünk el egy vidéki városba, és ott csináljunk valakiről egy előadást. Volt olyan ötlet is, hogy színpadra kellene vinnünk valakit, bárkit, egy ismeretlent, mondván, ennek milyen pszichés pozitívumai lennének az illetőre nézve. És tényleg, érdekes lehetne egy ilyen sorozat is. De egyelőre ezzel a tizennéggyel szeretnénk megbirkózni.

_Kapcsolódó előadások:_

>>> 2007: Járó Zsuzsa >>> 2008: Szandtner Anna >>> 2009: Kovács Patrícia >>> 2010: Baróthy (Máthé Zsolt) >>> 2011: Mészáros Máté >>> 2012: Péter Kata

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr417998353

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.