7óra7

Hekler Melinda: Már nincs visszaút

Hekler Melinda: Már nincs visszaút

2013. 07. 06. | 7óra7

► A János vitéz előadásban az egyik este Iluska, másik este meg francia királylány vagy. Ezt hogy tudja összeegyeztetni az ember?

Hekler Melinda *Hekler Melinda (HM):* Ennél sokkal durvább is volt. Főpróbahéten délelőtt Iluska voltam, este meg francia királylány, pedig addig nem is próbáltam! Úgy volt, hogy a másodszereposztás beáll majd az elkészült előadás alapján. Viszont a karmester és az asszisztens nagyon erőltette, hogy próbáljak, mivel két nagyobb szerepet is játszom. Ezért így ment a főpróbahéten: délelőtt az egyiket, este a másikat játszottam. De volt olyan előadásnap is, hogy délután Iluska voltam, este meg francia királylány, úgyhogy nem csak egymást követő napokon fordul elő ilyen. Kicsit meghasonlott állapot, de az iskola megedzi erre az embert. Nyilván hallottátok már, hogy reggel bementünk, táncoltunk, utána énekóra, majd egy kis ebéd, átnéztük az előző este próbált jeleneteket, majd színészmesterség óra, este pedig próba. Annyira követhetetlen meg nehéz volt az egész, hogy egyszerűen hozzászoktunk ehhez.

► Ez már leülepedett? Vissza lehet rá tekinteni, hogy milyen volt?

*HM:* Kirívó eset voltam, azt hiszem. Az elmúlt fél évem arról szólt, hogyan tudom rendszerezni mindezt az életemben. Éppen olvasom a többiek interjúit, és ez megerősített abban, hogy máshogy működöm, mint ők: nekem nem úgy jött a színház az életemben, hogy minden mást kitörölt. Én nagyon tanulásmániás voltam, általánosban és gimiben is – kitűnő voltam mindig, három nyelvvizsgám van, emelt szintű érettségit tettem. Ezen egyébként mindenki röhög már. A tanulás volt nekem a fő. Holott – amikor ide tartottam, akkor jutott eszembe – az élet sokszor kötelezett arra, hogy döntsek: művészeti irány vagy más. Mindig volt valamilyen közöm a művészethez, általánosban furulyáztam, klasszikus gitároztam – erőltette a tanár, hogy kellene ezzel foglalkozni, de abbahagytam azzal, hogy tanulni akarok. Ezzel párhuzamosan volt az éneklés, énekkarban énekeltem kilenc évig, és azt hallgattam mindig, hogy operaénekesnek kell mennem. Arra is az volt a reakcióm, hogy Jézusom, menjen az operaénekesnek, aki nem tanul annyit mint én... Nagy jelentőséget tulajdonítottam a tanulásnak. Miért is kezdtem ebbe bele...? Ja igen: nekem emiatt nehéz visszatekinteni, mert fel kell vállalnom magam előtt, hogy nincs más választásom, már nincs visszaút – bár még a szakdolgozatomat nem kezdtem el, mert az ELTE-re is kell írnom egyet, és a kettőt együtt halogatom. Most már muszáj felvállalnom, ha törik, ha szakad: színész lettem, diplomával, amiben a szívem is benne van. Hekler Melinda, aki Debrecenben katolikus iskolába járt, egy azzal, aki színésznőként végzett a Színművészetin. Azért beszélek erről ilyen hevesen, mert bennem teljesen kettévált ez. Soha nem mertem erre feltenni az életem.

► Ez érdekes, mert fordított esetről már hallottunk, de ilyenről nem, hogy valaki együtt végez a Színművel egy másik egyetemet. Párhuzamosan jártál a két helyre?

*HM:* Ez úgy volt, hogy amikor Pestre kerültem, az Operettszínház stúdiójában tanultam, és az ELTE-re is felvettek kommunikáció-magyar szakra. Elvégeztem az Operett stúdióját és három év után vettek fel a Színműre. Mivel az ELTE-n előre voltam haladva a tárgyaimmal, ezért két félévet kellett már csak megcsinálnom, körülbelül két tárgyam volt félévenként – bár a magyart sajnos le kellett adnom, mert nem engedték meg, hogy ne járjak be szemináriumra. Így lesz még egy diplomám. Szóval nem az van, hogy rengeteget kellett tanulnom közben, bár volt olyan, hogy az ELTE-n voltam és nem mozgásórán. A magyar szakot is be akartam fejezni, kértem egyéni tanrendet is, de nem kaptam. Nem is tudtam volna befejezni – azért próbáltam meg, mert akkor még azt hittem, hogy nem olyan durva a Színmű, és csak mondják, hogy hajnali kettőig vagy ott. Pedig tényleg olyan durva volt.

János vitéz - Hekler Melinda, Wunderlich József ► Minek köszönhető ez? Szorgalom, tudásvágy, megfeleléskényszer vagy skizofrénia?

*HM:* (nevet) Kicsit mind együtt. Mindenképpen skizoid dolog. Mostanában jöttem rá, hogy ez a különállás okozza azt, hogy nem vagyok kiegyensúlyozott, holott régen mindig az voltam. Amit csináltam, mindig lelkesen és maximális erőbedobással. De kétfelé nem lehet menni egyszerre, valahol meg kell alkudni, vagy tudatosnak kell lenni, én pedig nem voltam tudatos. Isteni elrendeltetésnek éreztem, hogy felvettek a Színműre: gondoltam, azzal végre eldől a nagy kérdés, hogy színésznek kell-e lennem. Nehéz ez.

► Nagyon érdekes. Középiskola után mentél a magyar kommunikáció szakra és az Operettszínházba?

*HM:* Igen, és már akkor felvételiztem a Színműre. Másodévben volt olyan, hogy tízig előadásom volt az Operettben, és utána tanultam a vizsgáimra. A vizsgaidőszakban sokszor volt olyan, hogy két-három órát aludtam. Az Operett úgy jött, hogy az éneklés mindig része volt az életemnek. Egyszer mentem az iskolába, közben megláttam a Mezon Ifjúsági Iroda kirakatában, hogy meghallgatást tart Cseke Péter A padlás szerepeire, én meg pont megtanultam a szalagavatóra belőle egy dalt – csak ez az egy zenei alap volt a könyvtárban kazettán –, gondoltam, elmegyek. Emlékszem, hogy végeztem az iskolában, és ez közhely, de kétfelé lehetett menni: a hazafelé vezető úton, vagy arra, ahol a meghallgatás volt. Töprengtem kicsit, végül elmentem a meghallgatásra. Elénekeltem a dalom, majd behívott Cseke, és nagyon hivatalosan mondta, hogy fel szeretne kérni a Kölyök szerepére: elvállalom-e. Még jó, hogy elvállaltam! Nagyon élveztem a próbafolyamatot. Előtte egyébként már statisztáltam a Csokonai Színházban – a suliban feltűnési viszketegségem volt –, véletlenül kerültem oda, nem is csináltam semmit, csak álltam. A padlás után viszont Cseke azt mondta, hogy érdemes lenne ezzel foglalkoznom. Erre már nem mondtam azt, hogy hagyjatok, hanem azt, hogy akkor megpróbálom a felvételit. Az első rostán túl is jutottam, de a másodikon kiestem. Közben felvételiztem a Magyar Színházba és az Operettbe is. Mindkét helyre felvettek, végül az Operettbe mentem, mert énekelni szerettem volna. A Színművészetin Novák Eszter előtt még Gálffi László osztályába is felvételiztem, az nem sikerült valami jól.

Az Operettszínházban töltött időszak nagyon nehéz volt. Nem éreztem jól magam, de végigcsináltam – ez jellemző rám: amit elkezdek azt nem adom fel, de erről így huszonhét évesen már igyekszem leszokni. Ha kaptam szerepet, akkor annak örültem, ha nem, akkor meg annak, hogy legalább lesz időm a vizsgákra és jobb lesz az ösztöndíjam. Elvoltam ebben.

► Mivel még most sem tudtál dönteni, ezért tulajdonképpen két világ között lebegtél.

*HM:* Abszolút! Ezért nem éreztem jól magam a Színműn sem az elején, és az osztályban is furcsán éreztem magam: mindig úgy éreztem, hogy különc vagyok. Elsőben keveset is voltam bent, nem voltam valami lelkes se. De másfél év után eldöntöttem, hogy az nem én vagyok, aki nem foglalkozik ezzel, és nem fejti meg, hogy miért nem megy. Ugyanúgy kudarcélményeim voltak, mint a többieknek, csak mivel még szorgalmam se volt hozzá, ezért úgy éltem meg, mintha csak nekem lennének óriási kudarcaim. Nagyon nem volt önazonos ez az állapot, hogy nem dolgozom. És ezt nem is vettem észre.

► Azt tudod, hogy Novák Eszter miért vett fel?

Majom a ketrecben (a Pesti Broadway Stúdió vizsgaelőadása) - Hekler Melinda *HM:* Tudom, illetve tudni vélem: szerintem a hangom miatt – persze más tényezők is hozzájárultak, mert a világ legfelszabadultabb embere voltam a harmadrostán, győzelmi mámorban csináltam végig. Megmutattam az Operettszínházban, hogy onnan én, csakis én jutottam be, pedig mennyit bántottak ott engem! Úgy mentem be minden nap, hogy győztem. Eszter ezt nem hiszi el nekem, hogy nem úgy mentem harmadrostázni, hogy be akarok kerülni – a hangsúly az akarokon van. Ha felvesznek, nyilván örülök, de nem voltam stresszes. A leglazábbak egyike voltam, meg vidám – egyébként is ilyen a természetem –, ami mindig vonzó. Az éneklés meg nyilván kellett a zenés osztály miatt – elsősorban ezért vehettek fel.

► Sikerként élted meg?

*HM:* Az azt követő nyáron nagyon boldog voltam. Forgattam a Made in Hungáriában is, ami hatalmas élmény volt. Jézusom, ahogy beszélek erről, azt érzem, hogy örülnöm kellene, hogy milyen szerencsés vagyok, mert mennyi embernek nem sikerül, helyette meg itt nyafogok. De sajnos ezt csináltam, ez így ment.

► Elvégezted az Operett stúdióját?

*HM:* Igen, de már felvettek, mielőtt elhívták volna a színészbizottságot, amiért fizetni kellett volna, úgyhogy mondtam, hogy én már nem kérem a színészkettőt. A vizsgát megcsináltam, de engem már nem kellett úgy nézni. A Színműt majdnem otthagytam, mert hármas lettem mesterségből – nekem egy hármast... Nem égetném magamat és Nagyhegyesi Zolit azzal a legendássá vált, álterhességről szóló jelenettel, amit csináltunk, és ami miatt hármast kaptam. Nagyon megütött. Elgondolkoztam, hogy biztos tehetségtelen vagyok, felvettek, de abba kéne hagyni – közben már huszonhárom éves vagyok. De amikor abba akartam hagyni, akkor mindig jött valami az életemben. Ekkor éppen Eszter jött oda hozzám, hogy szeptemberben lesz lovas tábor, és írjak az osztálynak emailt, hogy jöjjenek és tudjam meg az infókat. Mondom: jó. Nyár elején gondoltam, hogy eldöntöm, hogy akarok-e maradni vagy nem, és eszembe jutott, hogy meg kellene írni az emailt. Megírtam és aztán maradtam.

Made in Hungária - Decsi Edit, Hekler Melinda, Györfi Anna, Csuha Bori, Széles Iza

Sosem mertem meglépni, hogy abbahagyjam. Nem tudom, hogy elsősorban azért, mert sose adok fel semmit, vagy valami nagyon mélyen lévő dolog tartott ott. Meg ha azt mondtam volna, hogy otthagyom, akkor szerintem Eszter tudott volna mondani két olyan mondatot, aminek következtében maradok. Akkor vallottam ezt be, amikor a Lépésről lépésre előadáshoz készítettünk interjúkat. Nem volt önbizalmam se, ha lett volna, akkor eleve a hármas sem érdekel. Egyszer egy teljesen ismeretlen ember, akivel a véletlen hozott össze, mondta, hogy az ember soha ne hagyja abba azt, amibe ennyi energiát ölt, mint én a színészetbe.

► Mint valami deus ex machina. Amikor a többiekkel beszélgettünk, mondták, hogy a fekete teremből kinézve hiányzott nekik az élet. Most a végzés felé ez mit jelent neked? Innen szinte már egyenes az irány: a Pécsi Nemzeti két nagy produkciójában ott van a neved, kezedben van lassan a diploma.

*HM:* Ahogy ezt mondod, libabőrös lett a lábam. Ezek azok a dolgok, amik miatt nem tudtam otthagyni. Valami mélyen lévő, nem tudatos dolog vonz ebben. Ösztönös. Lehet, hogy az éneklés, lehet, hogy öt év múlva operaszínpadon leszek, mert nagyon érdekel, de az is lehet, hogy prózai színész leszek. Itt, Pécsen nem maradok, azt tudom, de hogy hol leszek pár év múlva, azt nem.

► Van ilyen vízválasztó a Színműn töltött évekből? Ami nagy hatással volt arra, hogy tovább mentél?

Hekler Melinda *HM:* A Bicínia vizsgánk nekem nagyon jól sikerült másodikban, akkor kezdtek dicsérni, ami jól esett. Először volt sikerélményem, ami sokat számít. Aztán a Máté Gáborral való munka, A vihar kapuja előadás volt meghatározó élmény. Azt éreztem, hogy nem reménytelen a prózai színház a számomra. Tudott adni valamit, ahogyan ő mondta, valahogy megértettem, mi a prózai színház. Előtte nem volt ilyen: infantilis jeleneteket csináltam, a világtól elrugaszkodott módon gondolkoztam az egészről, holott ennél világibb dolog, mint a színház – az én szemléletem szerint – nincs is. Valahogy hozzám nem jutott el az életszagúság, csak a művészkedés, ami meg nekem semmit nem jelentett, üres dolog a számomra, hogy művész valaki. Ez a csinálás és jelenetgyártás nekem nem ment.

► Magyarán nem jó akkor, ha a dolog csinált, akkor jó, ha az benned jön létre abból a sok impulzusból, ami ott abban a pillanatban ér téged...

*HM:* Igen, viszont mindez nagyon tudatos, ettől reprodukálható. Tudom, hogy ez nagyon nehéz, de nekem ez a célom. Ezért tudtam Mátéra rákapcsolódni, mert ő azt képviseli, hogy nincs véletlen. De így tud megtörténni igazán – az életben is jelen vagyunk, ezer érzékünkkel. Azon gondolkodtam sokat, hogy szerintem egy csomó színésszel történhetne olyan baleset a színpadon, amit az utcán, emberi állapotában észrevesz, de a színpadon nem veszi észre. Az utcán ha ráesne valami, el tudna ugrani, de egy ugyanolyan baleset elől a színpadon nem tudna kitérni. Ezt magamon teszteltem, mert rajtakaptam magamat ilyeneken, amikor elkezdtem ennek a pszichológiáján és biológiáján gondolkodni. Szerintem, aki igazán jelen van – mert az tud igazán érvényes dolgokat mondani, eljutni az emberekhez –, azzal ilyen nem történhet. És nem ugrasztana ki a szerepből sem, mert nincs miből kiugrasszon, mert az az ember van előtted.

► Ez nagyon kivétel a szakmában.

*HM:* Nem akarom osztani az észt, ez így van, de a szakma nagy része úgy gondolja, hogy ő ebben a kivételben van. Lehet, hogy túlzásba vittem az önmarcangolást, de jó lenne, ha ez így lenne és menne. Nagyon fontos a jelenlét. Nem valami mágikus jelenlétre gondolok, nem különlegesebb annál mint, ahogy itt vagyok, nem a szereplő jelenléte, hanem az én jelenlétem. A szándék sokkal kevesebbet jelent, mint az, hogy akarok valamit.

Jubileum - Mikola Gergő, Nagy Dániel Viktor, Hekler Melinda

► Sokaknál a színészet csak cél, de valakinél ez valamire eszköz. Nálad minek az eszköze?

*HM:* Ami eszembe jut, az az énekléssel kapcsolatos – bár nekem nem is különül el a próza és az ének egymástól. Ha jól énekel egy énekes egy áriát, akkor minden ott ülő azt érzi, hogy neki énekli. Csak neki. Ez pontosan leírja, amit szeretnék csinálni: hogy azt érezze. Nem azt, hogy vigye haza, gondolja át, hanem az érzést. Olyan kevés érzés van ma a világban, az emberek el is felejtik, hogy milyen érezni. Közben a színész is gondolatot akar közölni. A gondolat az irodalmi műben van – oké, hogy nem vesz senki kézbe művet, de aki nem vesz kézbe otthon egy könyvet, az mennyivel nyitottabban ül be egy Csehovra? Szerintem nem sokkal. Viszont az érzés átjön. De az az érzés nem fog átjönni, ha valaki sír a színpadon és közben az anyukájára gondol. Ez átverés – sokan ezt csinálják, amivel nagyon nem értek egyet. Sírhatsz, nem a síráson van a hangsúly, hanem az ellentétes dolgon: ha én, Hekler Melinda elkezdek a személyes életemből vett példákra gondolni, amikor a szereplővel történik valami, az teljes meghasonlás – na, mégsem vagyok annyira skizoid! –, másrészt kiesés. Biztos vagyok benne, hogy ez a nézőhöz sem úgy jut el. Persze ha ez egy egzakt dolog lenne, akkor ez sokkal könnyebb lenne, és előrébb járnánk. Világéletemben – ezért örültem a Kölyök szerepének, aki kimondja az igazságot – felvállaltam, amit gondolok.

► Azt mondtad, hogy nem maradsz itt. Akkor mi a jövő? Lehet mondani, hogy te ezen a pályán vagy?

*HM:* Igen. A Tháliában lesz egy Starfactory című musical, amit idén mutatunk be. Ez biztos. Tervben van még egy szerep Szegeden. De biztos nincs. Szörnyű volt a többiektől olvasni, hogy milyen probléma az elhelyezkedés. Soha nem gondoltam volna, hogy a Színművészeti elvégzése után ilyen nehéz lesz.

► Meg tudsz békélni ezzel a döntéssel, tud ez lezárt dolog lenni, hogy színész vagy?

*HM:* Tud, de amint lezártam, jönnek a hangok, az osztálytársak felől is, hogy ez mennyire bizonytalan pálya, jó lenne még valamihez érteni. Emiatt nagyon örülök, hogy lesz még egy diplomám, így tudok nyugodt és szabad lenni, ameddig kapok lehetőséget. Azt hiszem, egész életemben a szabadságra vágyom, ami benne van az éneklésben is: nekem annál szabadabb létezés nincs, mint a klasszikus éneklés. Persze így, két diplomával is azt érzem, hogy a kenyerem függ tőle, de mégsem annyira, mintha nem lenne mihez nyúlni. Nem fogok annyit stresszelni, szerintem stresszelve nem is lehet dolgozni ebben a szakmában. Ha a privát dolgok kötik le a színész agyát, akkor nyilván sokkal kevesebb alkotókedve van. A konfliktus nekem nagyon nem segít, a vita igen, de az nem konfliktus. De nem mondok ilyet, mert mindenki más és másképp működik – ezt megtanultam az egyetemen –, van akit segít, de engem nem.

Cseresznyéskert - Hekler Melinda, Vidákovics Szláven

► De ahogy beszélsz erről, az is ilyen kettős, az jön ki belőle, hogy minden kétséggel együtt valahogy rendben van.

*HM:* Igen... A Vígszínházban beugrottam Hódel szerepébe a Hegedűs a háztetőn előadásba, ami tényleg nagyon jó élmény volt. Imádok énekelni, éneklés nélkül olyan elvonási tüneteim vannak, mint a Cseresznyéskert próbái alatt, pláne, amikor éreztem, hogy energiában nem bírom, ha a két próba között elmegyek énekelni. Ez volt az első nagyszínházi prózai bemutatóm, az első nagyobb szerep. Nem tudnám elképzelni, hogy nem énekelek, akár énekórán, akár valahol heti kétszer, akár magamban. Az éneklést magát szeretem. Nem arra van igényem, hogy közben nézzen négyezer ember, de nem zavar. Ez beképzeltnek tűnhet – remélem nem, de tényleg így van. Ezen sokat gondolkodtam mostanában, hogy a zenét szeretem vagy énekelni szeretek. Énekelni. A Beatlesben és a könnyűzenében szenvedek, abban nem tudok szabadon énekelni. Nekem az semmit nem jelent, színészileg igyekszem jelen lenni, de valami hátráltat, mert kétszázszor ennyi erőt fektetnék az éneklésbe, számomra az a természetes. Nem esik rosszul, de furcsa.

► Hogy kerültél a Vígszínházba?

*HM:* Eszenyi Enikő nézett vizsgánkat, és hívott bennünket. De nem szerettem volna ott maradni, mert bíztam abban, hogy vidéken kapok nagyobb szerepet. Nagyon jól éreztem magam és életem végéig hálás leszek a beugrásért Eszenyi Enikőnek, mert megismert olyan ember, aki fontos lett utána: Silló István ott hallott először engem, ami azt hiszem, fontos találkozás volt. Tényleg nagyon jó volt, utána is jól éreztem magam, csak tudtam, hogy két mondatos szerepeket csinálok, és a következő évben se fogok nagyobbakat játszani. Ezért kicsit bátor lépés volt eljönni onnan, bár aztán nem volt bátor lépés, mert az utolsó pillanatban jött a János vitéz – így végül a biztosból mondtam fel.

► Milyen a vidéki színházi lét?

Az 1/2 kegyelmű - Hekler Melinda *HM:* Én vidéki vagyok, és az első két évben megőrültem Pesten attól, hogy milyen beképzeltek a pestiek. Nem éreztem jól magam az Operettben és a városban sem. Én egy babaház-iskolába jártam Debrecenben, nagy szeretetben nőttem fel, ehhez képest ijesztő volt Pest. Ahogy idejöttem, az volt bennem, hogy nagyon fogok ennek örülni, de huszonhét évesen már megfordult a fejemben, hogy itt vagyok egy idegen városban, nem ismerek semmit, ugyan felfedező alkat vagyok, de milyen céllal? Semmi bajom a vidéki létezéssel, de az életem is Pesten van. Nagyon nagy lehetőségeket kaptam itt Pecsen, azon a szinten, ahol én tartok, nem is lehet ennél nagyobb igényem. Ha eljutok egy másik szintre, akkor biztos meg fog találni valami, ez a szerencse az éneklésben: ott vannak a meghallgatások. Arról nem tudok beszélni, hogy mi lesz tíz év múlva. Meg most már fontos a párkapcsolat is az életemben, és nem akarom nem felvállalni, hogy az. Így nőttem fel, hogy fontos a család.

► Hiányozni fog valami az elmúlt öt évből? És mi az, ami nem?

*HM:* Az osztály nagyon fog hiányozni. Az elején komoly ellenérzésem volt velük kapcsolatban, mert, ahogy mondtam, másnak éreztem magam, de az elmúlt másfél évben elkezdtem tudatosan dolgozni azon, hogy ez megváltozzon. Ezt mindenkinek csak tanácsolni tudom: utálni vagy nem szeretni valakit sokkal fárasztóbb, mint toleránsnak lenni. Nagyon megszerettem őket, hiányozni fognak. Hülye helyzetbe kerültem, mert mire fontosak lettek, vége van és szétszéledünk. Ami nem fog hiányozni: a tizenhat óra bent levés. Illetve nem is a tizenhat óra, hanem a folytonosság, hogy sosincs vége és mindig újraindul. Szerintem erre nincs szükség, és jó, hogy már nincs így. A színésznek fizikálisan is normális állapotban kell lennie, de mi már félholtak voltunk sokszor – és mindenki, aki ezt csinálta. Azt se látom, hogy aki csak tízig van bent, az rosszabb színész lenne vagy kevesebbet tudna a szakmáról, mint mi, akik bent maradtunk. Ha lenne egy egyetemem, az is bezárna tízkor.

► És ha lenne egy színházad – az milyen lenne?

*HM:* Hát... Máté Gábor jut eszembe mindig – és ez nyalizósan hangzik, de olyan színészek játszanának benne, mint ő. Szóval az lenne a fontos, hogy milyen színészek vannak benne, nem is az, hogy mit játszanánk. Olyan színészek, akik jelen vannak – amit mondtam. És akik úgy értik ezt, mint én. Nekem a Broadway és a West End hatalmas inspiráció – youtube-on is szoktam nézni videókat és személyesen is volt hozzá szerencsém –, kell a profizmus: jobban prózáznak mint mi, mégis úgy táncolnak és énekelnek, hogy az elképesztő. Az van bennem, miközben mondjuk egyidősek velem, hogy mi kell ehhez és miért nem tarthatok itt.

► És rendezők?

*HM:* Fontos, de azt vallom, amit egy amerikai könyvben olvastam, hogy a rendező feladata az, hogy úgy vigye végig a koncepcióját, hogy közben a színészeknek a maximális szabadságot biztosítsa. Mindenféle személyeskedéstől mentesen. Szerintem a rendezőnek ilyen atyai, biztos szerepet kellene képviselnie, körülölelve az egészet.

_Végzős színészek 2013:_

1. Ágoston Péter: Két Valahol Európában között 2. Nagyhegyesi Zoltán: Többféle gól létezik 3. Szilágyi Csenge: Színészemberek 4. Kosik Anita: Lássátok meg, ember vagyok! 5. Dénes Viktor: De akkor miért harcolunk? 6. Törőcsik Franciska: Nem lehet megunni 7. Szabó Irén: Szeretem, ha nyílik a tér 8. Ódor Kristóf: Nem akartam lenni igazán semmi, így hát lettem színész 9. Kulcsár Viktória: Másfajta önismeretet igényel

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr767998763

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.