Azt hiszem, jócskán lehetnek előítéleteink a dologgal kapcsolatban: hihetjük azt, hogy tehetetlen, néma csöndben ülnek majd a résztvevők – ha egyáltalán lesznek –, de azt is, hogy egymás torkának esnek, vagy azt, hogy olyannyira homogén a közönség, hogy mély egyetértésben fognak filozofálni hosszasan. Mindenképpen pozitívan értékelhető, hogy egyik sem történik, és ez valószínűleg a jó érzékkel felépített alaphelyzetnek köszönhető.
Mi, résztvevők egy két részre osztott, egymással szemben elhelyezett nézőtéren foglalunk helyet, középen pedig a jelenetek zajlanak; ott teszik fel a kérdéseket a moderátorok is. Ez a fajta térelrendezés szerves része az estnek: miután megnéztünk egy-egy színházi jelenetet, a moderátor feltesz nekünk egy eldöntendő kérdést, és annak függvényében, hogy a válaszunk igen vagy nem, helyet kell foglalnunk az egyik oldalon. Aztán meg száguld a vita és az érvelés: taglalnunk kell, hogy miért azt az oldalt választottuk, de vitatkozhatunk más felszólalókkal is, stb. Szóval feszes keretek között vezényelt közösségi vita zajlik. És tényleg zajlik.
Felróhatnám, hogy a moderátorok által feltett kérdéseket nem mindig könnyű jól értelmezni, vagy hogy lehetnek bennük kiskapuk – miben nem? –, de erre vonatkozólag egyrészt kapunk egyértelmű instrukciókat (ha van olyan, ami miatt a válaszunk igen, akkor az igen oldalra üljünk), másrészt mégiscsak vitáról van szó, és hogy ez megszülethessen, ha tetszik, ha nem, provokatív kérdésekre van szükség. Mindenképpen az alkotókat dicséri, hogy egyrészt minden kérdés értelmezésre szorul a részünkről – ergo gondolkodásra serkent –, másrészt mindegyik további kérdéseket is rejt magában. "A házasságnak önmagában van-e értéke?" felvetés kapcsán például lehet vitatkozni szokásokról, tradíciókról, hogy egyáltalán van-e bármi hasznuk önmagukban, de arról is, hogy kinek mit jelent a házasság. A "Biztonságosabb-e a gyerek számára, ha különböző neműek az őt nevelő szülők?" kérdés esetében talán említenem sem kell, hogy milyen éles vitát lehet folytatni a melegek szerepéről, státusáról, és az itt csak hozzátesz, hogy az "igen" oldalon valaki direkt módon közli, hogy az nem egészséges stb., hiszen ezt nagy felhördülés követi a nem oldalon. De van érdekes reakció is: valaki például azért ült az igen oldalra, mert ő úgy látja, hogy a melegek társadalmi elfogadottsága (illetve el nem fogadottsága) miatt biztonságosabb a gyerek számára, ha heteroszexuálisak azok a szülők. Talán részletezésre sem szorul, hogy milyen remek beszélgetések tudnak kerekedni állam kontra egyén témában a "Függetlenítheti-e magát a család az állam rendelkezésétől?" felvetés elhangzása után.
Talán kicsit a színház sandít az egészben. Ugyan miközben a jelenetek ellátják az alapvető feladataikat, és világos, konkrét szituációval vezetik fel az általánosabb kérdéseket – ez egyébként remek érzékkel van eltalálva: intim, hétköznapi jelenet, majd egy nagyívű, sok mindent tartalmazó provokáció –, és a játszók is egyértelműen hoznak karakterjegyeket, talán sokkal serkentőbben hatna, ha sokrétűbb, árnyalt szituációkat látnánk. De az már lehet, hogy másik műfaj, hiszen itt a színházra azért van szükség, hogy elindítsa a résztvevők gondolkodását, Schilling Árpád rendező pedig finoman csepegteti ezekhez a muníciót. A Kerekasztal Színházi Nevelési Központ tagjai (Bagaméry Orsolya, Farkas Atilla, Hajós Zsuzsa, Szivák-Tóth Viktor, Tárnoki Márk, Lipták Ildikó és Nyári Arnold, valamint Fábián Gábor mint vendég) miközben pontosan tartják az ehhez szabott kereteket, nagyszerűen használják az apró szituációkat, hogy beszélgetésre serkentsenek minket – néha talán nagyon keményen és szigorúan teszik, de - azt hiszem - ránk fér.
Mindenki remekül érzi, hogy meddig mehet el a kérdezésben, hol érdemes még feszegetni a témát, hol lehet ugrani egyet, hol kell lezárni egy vitát, hogy kell egymással éles ellentmondásban lévő emberek párbeszédét megfelelő mederben tartani úgy, hogy közben az alapvető feszültséget ne oldják fel. Mert, ami a legjobb, hogy a vitaszínház nem akarja megmondani a tutit, nem akar minket megbékíteni, nem akar minket megváltoztatni, egyszerűen csak annyit akar, hogy beszéljünk egymással, vitassuk meg a gondolatainkat kulturált, demokratikus keretek között. Ehhez vannak felkért szakértők is: egy lelkész, egy családpszichológus és az Emmi szociálpolitikai osztálya is képviselteti magát.
A viták után pedig mindenkinek van lehetősége, hogy átüljön a másik oldalra, megváltoztassa, átgondolja döntését, szóval tényleg lehetnek ránk hatással a beszélgetések, és ez bele van építve a produkcióba is. Minden bizonnyal lehetne ezt élesebben, akár összeválogatott résztvevő-gárdával is művelni – amúgy nem tudom, hogy mi alapján és honnan jöttek emberek, hogy volt-e ebben bármi előre eltervezettség, de a vélemények és nézetek elég széles tárháza gyűlt itt össze. Kéne most valami pozitív felhang, hogy "ha minden így megy tovább, akkor minden rendben lesz", vagy "biztos megváltozik így majd a világ és jó lesz".
Nem tudok ilyet írni és nincs is ilyen. Lehetőséget kaptunk beszélgetésre, hogy közösen gondolkodjunk család-egyén-társadalom viszonyáról, aztán ha kezdünk vele valamit, kezdünk, ha mindezt tudjuk hasznosítani, akkor tudjuk, akkor volt értelme. Igazából ez csak egy lehetőség, hogy gyakorolhassuk a demokráciát, ne úgy, ahogyan a hétköznapokban, a fejünk fölött hozott döntéseket elviselve éljünk, hanem úgy, ami a demokrácia lényege: egymással vitatkozva, egymást és egymás érveit megismerve, abból építkezve, arra reagálva. Megértve például, hogy nincs egy vitában semmi rossz, hogy az természetes velejárója az embernek. Ez persze nálunk nincs így, gondolunk valamit vagy tanultunk valamit, és az úgy van. Pont. Pedig igazából minden csak azáltal van, hogy folyamatosan gondolkodunk, beszélgetünk róla. Nem szokások és tények és elvek, hanem kérdések és elképzelések. A Hagyd magad provokálni tulajdonképpen erre nevel minket a maga hol direkt, hol indirekt módján. Úgy tűnik, a felnőttekre is ráfér a nevelés.
_(Hagyd magad provokálni - a Kerekasztal előadása a Jurányiban, rendező: Schilling Árpád, 2013. április 11.)_