A Palatinus szálló dísztermében volt a XIII. POSZT ünnepélyes megnyitója, a Színház téren sem polgármesteri, sem politikusi beszéd nem volt, műsor sem, ezeket a díszteremre tartogatták a szervezők, összekötve a Kaszás Attila-díj átadásával. A polgármester örvendett, Halász János államtitkár ünnepelte, hogy milyen biztonságos dolog ma a színházcsinálás. A kulturális államtitkár alaptétele, hogy a taónak köszönhetően soha nem látott mennyiségű pénz, 6 milliárd forint többlettámogatás ömlött a színházba.
Arról elfelejtett beszélni, hogy milyen színházba. Mond viszont olyasmit, hogy kis műhelyek, meg együttgondolkodás. Sőt, defenzív módon a 2008-as törvényről szól, amit 2010-ben kissé módosítottak. De ez itt most nem érdekes, hamar be is fejezi. Még biztosítja Pécset arról, hogy jó gazdája a találkozónak. Aztán Haumann Péter elszavalja Petőfi Sándor Levél egy színészbarátomhoz című versét (helyesen értelmezve a „Pártolj, közönség!” felszólítást, ennek ma azért súlya van). Haumannt ünneplik.
Innentől a Kaszás Attila-díj átadásába vált a POSZT-megnyitó. Az ünnepély minden színházi jelleget nélkülöz, feszengően ünnepélyes. Rátóti Zoltán – mint említi, zenész- és osztálytárs – Az út felén című dalt gitározza el, „Attila is énekelhetné”, mondja. A kivetítőn képek Kaszás Attiláról.
Észrevétlenül Vasvári Csaba veszi át a műsorvezetést Stenczer Bélától, színpadra szólítja Pokorni Zoltánt, a XII. kerület polgármesterét, a díj alapítóját, aki gyakorlatilag az egyetlen fesztelen jelenség ezen az egész eseményen. Pokorni nem akar politikusként beszélni, a díjakra nehezedő politikai nyomásról beszél, önkritikusan és kívülről. Meséli, arról beszélgettek, melyik hatalom mennyire nyúlt bele a József Attila-díjba, és mint kiderült, mindenki belepiszkált. Ha a saját pártunk piszkál bele, akkor szemérmesen félrenézünk, ha a másik, akkor felháborodunk, mondja Pokorni. Ezért büszke arra, hogy ezt a díjat nem a politika, hanem a szakma, a kollégák jelölik, és az emberek a három legjobb között döntenek. „Akkor épp ellenzékben voltunk, és direkt olyan díjat találtunk ki amibe a kormány nem szólhat bele” – mondja Pokorni, majd megköszöni a támogatóknak a kiállást, és felolvassa a nyertes nevét: Borovics Tamás. Aki első rémületében egy nagy igazságot mond – mielőtt köszönetet mondana szüleinek –: „Nem ez a mi közegünk.” Aztán Gulyás Attila elénekli a Fényév távolságot, úgy, ahogy azt nem szabad: hajlításokkal, musicalesen, giccsesen. Hogy miért nem kérték fel a pécsi A padlás előadás ragyogóan éneklő Rádiósát, Sándor Pétert, nem értem. Pedig méltóbb lett volna, abban biztos vagyok.
Szóval "nem ez a mi közegünk", hát, ez tényleg nem az: a POSZT-megnyitó társadalmi eseménnyé emelkedett, amelyből az emberek – akiknek végül is a színház, mint olyan, szól – hát, kimaradtak. A Színház téren várják a népek a show-t, nincs tehát beszéd, csak a pécsi A padlás szellemei (Götz Attila, Mikola Gergő, Nagy Dániel Viktor, Stubendek Katalin) húzta és Stenczer Béla tolta ekhós szekérre felszálló Bodrogi Gyula, az idei díszvendég szól az egybegyűltekhez: ma 100 éve született egy színész, mondja, és a tömeggel együtt kiáltja az ég felé Gobbi Hilda nevét, és ezzel kezdetét veszi a XIII. POSZT.
Az emberek kisvártatva eloszlanak, nincs műsor, Gothár Péter, az Amphitryon rendezője éppen valami vészhelyzetet szeretne megoldatni a műszakkal a kamaraszínház egyik hátsó ablakából kikiabálva, úgy tűnik, sikerrel, mert fél 6-kor elkezdődött az előadás.
De mielőtt átadnánk magunkat a nagy ünneplésnek, a színházi szakma egymásra találása nagy boldogságának, olvassuk el Schilling Árpád POSZT-előzetesként is felfogható gondolatait. "A konstruktív és szakmai alapú összefogás azonban sajnos nem jöhet létre, mert már megköttetett az egyezség a szakmát képviselők között az érdekeket illetően. Ennek a képzeletbeli belső szerződésnek vált ünnepélyes aktusává a 2013-as Pécsi Országos Színházi Találkozó. Ez az esemény gazdagon jeleníti meg a hazai kulturális közélet jelenlegi állapotát. A fesztivál programját a felkért kurátorok tisztázatlan szakmai szempontok mentén állították össze, függetlenségük végig megkérdőjelezhető volt: ügyelniük kellett a program „kiegyensúlyozottságára”. A POSZT azonban csak a szlogenek szintjén törekszik a szakma egészének bemutatására. Programkínálatában továbbra is kirekesztő a pedagógiai, a kísérleti vagy a korosztályos műfajokkal szemben. A POSZT hűen mutatja be mindazt, ami elviselhetetlen és visszataszító ma Magyarországon: az egzisztenciális érdekek vezérelte opportunizmust, a jövőre fittyet hányó dzsentriséget, az elitista gőgöt, az antidemokratikus tekintélyelvűséget és így tovább" - írja többek között, a Revizoron megjelent cikkében a rendező. A tavalyi FESZtávhoz hasonló dolognak nyoma nincs, ellenben jól domborít a program a bulvárban.
A válogatásról szólva pedig érdemes felidézni korábbi kommentárunkat "Nem kell a politikus színház. Nem kell gondolkodni rólunk. Gondolkodjunk az emberségünkről, a magyarságunkról, a szeretetről és a bűnről úgy általában, használjunk archetípusokat (az individuummal csak a baj van), használjuk a pátoszt, és adjunk reményt. (...) Igen, az idők szava: a lista – hangsúlyozottan nem az egyes, önmagukban érvényes és beválogatható előadásokról, hanem a válogatásról szólva – nem a színházról, nem a jelenről, hanem a pártpolitikáról és a reprezentativitásról szól. Másként: a kényszeres, kisebbségi komplexusból származó önigazolásról. Paradox módon a végtelenül kiegyensúlyozott POSZT-válogatás jelzi leginkább, micsoda nagy baj van itt és most."
A megnyitó után egy órával óriási eső önti el a pécsi főutcát. Aztán abbamarad. Aztán rákezd. Aztán abbamarad. Így megy ez sokáig. Éjfélkor, amikor A félkegyelműnek vége, nedves minden, de éppen nem esik.
>>> Műsor a POSZT-on
