Nem kevésbé érdekes a Művészetek és Irodalom Házában látható Gobbi Hilda kiállítás sem. Gobbi életéről izgalmas összefoglaló látható egyébként a budapesti Kamrában az Elv-társak – Notóriusok 30.4 előadásban. Ebből és a kiállításból egyaránt kiderül, hogy a náci megszállás alatt a színésznő illegalitásba vonulva csatlakozott a földalatti kommunista mozgalomhoz, majd a felszabadításkor belépett a pártba. Hithű kommunista volt: színiakadémiát és színészotthont alapított, törődött az elszegényedett kollégákkal, és úgy en bloc fontos volt számára a társadalmi felelősségvállalás. Aztán 1956-ban, a forradalom és szabadságharc alatt kilépett a pártból. Mondom: hithű kommunista volt, elvből. Bizonyos dolgok nem voltak összeegyeztethetőek az elveivel – Major Tamás ki is rúgta a Nemzeti Színházból. Vállalta a következményeket, ment a József Attila Színházba. De nem adta fel, bő tíz évvel később ismét a Nemzetihez került, és közben díjat alapított (Aase-díj), és még rengeteg kezdeményezés fűződik a nevéhez.
Képernyőn találkoztam először Gobbi Hildával, sok évvel az ő halála után: egyszer kapcsolgattam otthon a tévét, és talán az M1-en adták a Csongor és Tündét – talán a tévéfilmet –, amiben ő alakította Mirigyet – ez a szerep végigkísérte a pályáját. Furcsa volt, látványos, megkapó, izgalmas valamint bizarr és viszolyogtató egyszerre. Még képernyőn keresztül is átütött a színház. Kivételes színésznek és kivételes személyiségnek éltem meg. Ez látható a kiállítás fotóin is: egy nagyon érdekes nő. Nem mondanám, hogy ízig-vérig nő, sőt kifejezetten maszkulinnak tetszik, mégis nő. (A Notóriusokban Mészáros Béla eleveníti meg az alakját.) Ellentmondásos figura. Vérbeli színész. Felelős ember. Érdemes emlékezni és megismerni. A tárlatra – akár a felolvasószínház előtt – érdemes beugrani.
Apropó kommunizmus, szintén a Művészetek és Irodalom Házában ma volt látható Kiss Csaba előadása, amely Megtisztulás helyett címmel a Kenedi János és Tar Sándor III/III-as ügyosztállyal kapcsolatos levelei nyomán kialakult vitát eleveníti fel felolvasószínházi formában. A 2000-es évek elején lezajló nyílt levelezés minden fontosabb momentuma elhangzott, kezdve attól, hogy Tar Sándor, nem kicsit önostorozó módon bevallotta Kenedi Jánosnak, hogy jelentéseket írt róla, utóbbi pedig nem csak, hogy megbocsátott, de fel is mentette barátját a bűnösség alól, mondván: ő is áldozat. Aztán pedig sorjáztak a hozzászólások, hallhatóak voltak többek között Eörsi István, Petri Lukács Ádám, Ungváry Rudolf, Márton László, Dés László, Kornis Mihály, Rajk László és Tamás Gáspár Miklós reakciói.
A Miskolci Nemzeti Színház színészei és rendezői felolvasásából világosan látszanak a fontosabb kérdések Kiss rendezése végig ügyelt arra, hogy senki ne kapjon túl hosszú szöveget, ne laposodjon a figyelem – amit mondjuk a félhomályban tartott felolvasás nem túlságosan segít elő –, és néha még az indulatok is dúltak a színpadon, de az alkotók mindvégig szem előtt tartották a levelek tartalmát, nem uralkodott el azokon semmiféle erőszakolt értelmezés. Kiss Csaba ránk bízza az igazságtételt, és ez nem kis intellektuális teher. A ki a bűnös, az állam, a besúgó vagy a beszervező ügynök közhelyszerű felvetéstől a végére eljutottunk odáig, hogy meglehetősen hazug dolog úgy jövőt építeni, hogy Magyarország történelmének ezen részét egyáltalán nem dolgoztuk fel. Jogos persze, amit Kis János ír, hogy nem dönthet az állam az emberek helyett – nem lenne túl előremutató –, nem tárhatja csak úgy közszemlére az ügynökök neveit, de nem is titkosíthatja, nem tarthatunk tudatosan egy anomáliát a múltunkban – hiszen hogy lehet így egymás szemébe nézni? Értem, hogy leegyszerűsítem a kérdést, és nem én és nem most fogom ezt megoldani pár sorban, de jövőt csak tiszta helyzettel lehet építeni, egyáltalán haladni is csak tiszta alapokkal lehet, és hogy lehetne tiszta az alap, amikor – mint írják is – a besúgók köztünk járnak: ott ülhetnek közöttünk a nézőtéren is akár. Nem a büntetésről van szó – valószínűleg sokan szenvedtek eleget –, hanem a tisztázásról. Amire már csak azért is lenne szükség, mert mindenki sunnyog – Tar is akkor vallott színt, amikor már kiderült, hogy beszervezte a III/III-as ügyosztály. A rendszerváltás után szinte senki nem állt oda, hogy figyeljetek, ezt tettem. Szinte senki nem mondta, hogy szembenézek a tetteimmel és felvállalom. Van, akit elég komolyan megzsaroltak, hozzátartozói tönkretételével fenyegettek, de akkor meg a körülmény mentesíthet, nem? A képlet nem egyszerű, és kétségeim vannak afelől, hogy a megoldás a struccpolitka lenne. Mindenesetre az iratok titkosítva vannak – úgyhogy majd nyilván fokozatosan szembesülünk dolgokkal a sajtóból, ahogyan eddig is.
Azért is üdvözlendő a miskolciak kezdeményezése, mert feldolgozatlan témáról van szó. Egy kezemen meg tudnám számolni azon előadásokat, amik akár csak szőrmentén is, de érintették a témát. És különösképpen ezért nagyszerű ez az egy óra, mert valami közös ügy érdekében használják a színházat, valami olyanra, amitől sok színházcsináló retteg, mint ördög a tömjéntől – nem akarok folyton a diákszínjátszókkal példálózni, de tegnap láthattuk, náluk ez bevett gyakorlat.
Jut eszembe, most én is jelentek egyet: a Bolha a fülbe kapcsán tegnap bemutatott minősíthetetlen mutatvány után mára elkezdett szakmai beszélgetésre hasonlítani a szakmai beszélgetés. Nem lett az, de azért mégis. A zalaegerszegi Színésznők esetében a felkért felszólalók, Turbuly Lilla és Székely Csaba megvitatták, hogy meglepően kevés a női drámaíró, hogy milyen sokféleképpen beszél a produkció a női archetípusokról, sorsokról, sokat dicsérik Ecsedi Erzsébet alakítását – később Koltai Tamás nagyjából szégyennek nevezi, hogy őt még fel kell fedezni –, szóba kerülnek a dramaturgiai változtatások, az új fordítás, hogy milyen gesztusnak milyen hatása van. Egy pillanatig sem bennfenteskedő, de nem is túlságosan elvont a beszélgetés, csak kissé lassan indul be, de talán még nézői szemmel nézve is érdekes gondolatmenetek kerekednek – ebben egyébként nagy szerepe van Lévai Balázsnak, aki ugyan nem túlzottan erőlteti az aprólékos elemzést, de nem is fojtja el azt, és az elsőre elhangzó általános kérdéseit mindig követik sajátos, érdekes felvetések, ami fel tudja dobni a reggeleket.
A beszélgetés akkor válik érdekessé, illetve rétegzetté, amikor Szűcs Katalin Ágnes és Stuber Andrea elmondják, hogy nekik miért nem tetszett az előadás: az ordenáré jelleg és a művésziesség között inog, miközben egyáltalán nincs eldöntve, hogy milyen színházat látunk, milyen színházban játszanak a színésznők, milyen színésznők ők – most nagyon sarkítva, a saját szavaimmal fogalmaztam meg a kritikusok felvetését. Itt lesz egy kis vita, illetve lenne, ha az előadás rendezője, Sztarenki Pál ne fordítana fizikailag is hátat a kritikai hozzászólásoknak (csak az első reakció ez, kisvártatva visszafordul), és ne mondaná azt, hogy "van ilyen, más szerint meg nem ilyen". Lévai ezt nagyon ügyesen kezeli, és csak egyetérteni tudok azzal, amikor azt mondja, el kéne oda jutni, hogy a kritikán nem megsértődik az ember, hanem megvitatja.
Tehát amikor a beszélgetés beindult, az is megcsömörlött a sértődés és a szeretet mezején, szóval ünnepelni nem kell, a legjobb pillanataiban is csak odáig jutottak a dolgok, ahol a nagy politikai felhajtás előtt abbamaradt és már akkor is érződött, hogy valahogy tovább kéne tudni lépni és színházról is beszélni.
A Vaknyugatról is folyt beszélgetés, de a Kultúrbrigád Átrium-beli Vaknyugat-érintettsége okán erről nem beszélnék, sok-sok vitatni való állítás hangzott el, ám az effajta eszmecsere nem a POSZT terepe. Koltai Tamás azért nem mulasztja el megjegyezni, hogy ez nem szakmai beszélgetés, hanem közönségtalálkozó.
A tegnapi vakvágány és a mai beszélgetés érzékletesen reprezentálja a POSZT szélsőségeit: minősíthetetlen, középszerű és a legjobb előadás díjáért bátran versengő előadások kritikátlanul követik egymást. Utóbbiak körébe tartozik a mai Peer Gynt az Örkény István Színház előadásában (kritikánk itt amiben csak néha volt érzékelhető, hogy a produkció egy sokkal intimebb, kisebb térre készült, de a második előadáson úgy tűnt, megtanulták kezelni a színészek – mondjuk így meg a zenekari árokból hatott néha túlságosan erőteljesnek – és nagyon is élt Polgár Csaba mindig ugyanolyan hévvel újrakezdő Peer Gyntje, aki bármit is csinál, végül nem lesz belőle senki –, és élt ugyanígy a társulat is. Szóval ez színház volt és játék volt ízig-vérig. A stáb másik része a marosvásárhelyi akadémisták előadására indultak a Zsolnay-negyedbe, lesz róla kritika majd a 7óra7-en, de amint mondják, tisztességes – bár önmagán kissé túlnyúló – színészvizsgát rendezett Bocsárdi László, mindenesetre a mai este nem telt valódi színházi élmény nélkül ott sem.
Fesztiválhangulat továbbra sincs, izgalmakat leginkább az időjárás okoz, no meg amikor a madarak besúgják a válogatókat, akik állítólag nem tudták, hogy meg kéne jelenniük a szakmai beszélgetéseken – érdekes módon épp csak a Bolha a fülbe előadásét hagyták ki, azon kívül mindig tudták, hogy meg kéne jelenniük. Ma is ott voltak. De hát ez a POSZT már csak ilyen.
>>> 1. nap: „Nem ez a mi közegünk”
*POSZT-háttér*
>>> Diákszínjátszók kontra hivatásosok - Fiatalok a POSZT-on
>>> Szponzoráció nincs, taó van – Szakmai vita a társaságiadó-támogatási rendszerről
