► Most adtad le a szakdolgozatodat. Többen mesélték, hogy még nem adták le, mert dolgoznak vele. Ezek szerint te időben végeztél?

*Sándor Péter (SP):* Tényleg sokan lesznek, akik nem adják le. Nem könnyű, mert munkát kell keresni, a jövőben kell gondolkodnunk, túl vagyunk a gyakorlaton, és így nehéz motiváltnak lenni a szakdolgozat iránt. Pláne akkor, ha az ember rálát a magyar helyzetre, amit mindenki tud, nem kell taglalni: Nemzeti Színház, pénzelvonások, az egyetem hogy tud, illetve hogy nem tud fennmaradni és a többi. Csalódás ez, hiszen az ember nem ilyen vágyakkal kezdte el az egyetemet. Erről – a vágyaktól a valóságig vezető útról – szól a szakdolgozatom is: az egyetem előtti két évtől a mostanáig tartó időszakot dolgozom fel. Afféle önkutatás, önelemzés, jó és rossz döntésekről, arról, hogy mit kellett volna másképp tenni. Persze igazából semmit nem kellett volna másképp tenni, mert nem változik, ami most van, hiszen a személyiségemet nem tudom felülírni, olyan, amilyen, Isten ilyennek teremtett. Nehéz ez a szakdolgozati téma, én is nehezen vettem rá magam. Menyasszonyom van, huszonöt éves vagyok... de megcsináltam. Hogy miért? A nagymamám 80 éves, és nagyon nehezen fogadná, ha én ezt most nem adnám le, mert kell, hogy a kezembe legyen a papír, kiállhassak a többiek mellé, és ők büszkék lehessenek rám. Karsai György mondja, hogy a színészeknél a legfontosabb dolog, hogy írjanak. Jó, írok én, de nem tudok másról írni, mint magamról, mert színésznek készültem – készültem, nem tudom, hogy az leszek-e. Valami kialakul, lesz ami lesz, de erőltetni nem akarok dolgokat, mert az megöl mindenféle kreativitást.

► Ez a ráébredés arra, hogy ez nem az lesz, amit hittél, az milyen? Oké, hogy az embernek van motivációja arra, hogy színész legyen, de aztán ki kell lépni az egyetemről, és – Vidnyánszky Attila ide jól illő szavaival – a piac beárazza az embert: ki tart rád igényt, hova kerülsz, az mennyire inspirál téged, van-e hely egyáltalán, van-e rád igény: ezek valós kérdések.

*SP:* Meg neked van-e igényed erre az egészre, miközben beleláthattál dolgokba, hogy hol mi folyik. Úgy gondolom, minden színház azt hiszi magáról, hogy az a világ legjobb színháza. Ha akarnád se tudnád meggyőzni őket, hogy létezik rajta kívül is zseniális. És ez a meggyőzhetetlen állapot alapjaiban gyilkolja meg a lehetőséget, hogy fejlődhessenek látásmódjukban. Ez a halála a színháznak, meg az egész szakmának, de Magyarországon nem csak a színházban van így – most hozhatnám példaként a politikát, de ebbe nem szeretnék belemenni,mert szerintem embertelen egy szakma. Mindenesetre, általánosságban fogalmazva, nem biztos, hogy most Magyarország vagy Magyarországon bárki és bármi megengedheti magának, hogy mint egy süni beburkolózzék, és ne akarjon semmit észrevenni maga körül. A legmeghatározóbb természetesen, hogy nincs elég pénz, mindennek ez a magja. Hiába mondjuk azt, hogy a fiatalok már nem úgy jönnek ki az egyetemről. Nem erről van szó: a fiatalok már eleve látják azt, hogy mi történt három-négy évvel ezelőtt, és tudják, hogy ők is ebbe fognak belecsöppenni. Meg látják, hogy végeztek valakik az egyetemen és elmentek vidékre – amivel nincs probléma, mert vidéken jobban meg lehet élni, mint a fővárosi színházakban, ez köztudott, mondjuk, függ attól, milyen státuszban van az ember. A kilábalás útja részemről, hogy próbálok nagyban gondolkodni. Az az én titkom, hogy miben, nem szeretném senkinek az orrára kötni. Rossz azt hallani, hogy milyen akadályokba fogsz ütközni...

► Hogy hogyan nem fog sikerülni...

*SP:* Igen, és én erre nem vagyok kíváncsi. Inkább magamban tartom, aztán ha lesz eredménye, akkor eldöntöm, hogy érdemes-e így vagy nem. Ha meg nem lesz eredménye, akkor nincs miről beszélni. Vannak terveim, számomra az elsődleges, hogy boldogságot okozzon, amit csinálok. Ha nekem az okoz boldogságot, hogy hajnalban keljek és pék legyek, akkor azt csinálom. Alföldi vagyok, úgyhogy nem fog nagy problémát okozni. Valahogy próbálom magam kirángatni abból a csőlátásból, ami a színházi szakmában tapasztalható. Egyszer elmentem a Media Marktba dolgozni, ami azért volt jó, mert lenyomtam tíztől este nyolcig tartó műszakot, és nagyon sok volt ennyit állni.

Sosem voltam szociális ember, nem tudtam nagyon alkalmazkodni másokhoz, ami nyilván az én hibám, biztos ennek is megvan az oka, és majd idővel találok megoldást rá, megtudom, hogy mi ez. Mindig jobban szerettem elvonulni, a kollégiumi szobámban magamban lenni, vagy ha volt egy ember az életemben, akkor azzal mindent megosztani. Bizalmatlan típus vagyok. Szóval elmentem a Media Marktba dolgozni és ott is, ahogy az élet minden területén, ütköztem. Nagyon érzékeny vagyok bizonyos emberi viselkedésekre, pontosan azokra, amiket elítélek magamban – rosszul érzem magam, ha arra kell gondolnom, hogy bennem is megvannak ezek a dolgok... Nem tudom a másik emberben elfogadni, ami ellen magammal is küzdök. De ha magadban is megtalálod, akkor milyen jogon kéred számon a másiktól? Erre hogy adjam meg a választ?

Befoghatnám a számat, de kiül az arcomra, akkor meg azt kérdezik, miért vagyok ennyire passzív. Kellemetlenül érezném magam, ha mást kellene adnom, mint ami vagyok. Ez a szakdolgozatom, frissen bennem van még az egész. Novák Eszter elolvasta – nem ő volt a konzulensem, de megkérdezte, hogy elolvassa-e, én meg nagyon bizonytalan voltam, mert annyira elkanyarodtam a témától, amit választottam, hogy azt lehet mondani lassan, hogy nem is minősül szakdolgozatnak. A lényeg, hogy örömmel töltött el azt érezni a hangján, hogy mennyire boldog, miközben van benne valami furcsa érzet, hogy miért így alakult, hogy őszintén fogalmaztam, de nem ostoroztam magam annyira, amennyire elvárta volna. De közben éreztem, hogy büszke arra, hogy kiírtam magamból mindent, ami az egyetemen volt, az összes konfliktussal együtt. Ez jó volt ahhoz, hogy beleássam magam ezekbe a számomra most még megoldhatatlan problémákba, ami nem más, mint a saját személyiségem.

► Valami helykeresés-szerűség, ami most foglalkoztat, ha jól érzem.

*SP:* Persze, de mindenki keresi a helyét. Talán mert antiszociális vagyok, sokkal több pofont kaptam, sokkal több kellemetlen helyzetbe keveredtem, mint mások, ami arra ösztönzött, hogy bebizonyítsam: nem vagyok olyan, amilyennek az emberek látnak. Persze az ember visszakeveredik ugyanabba a problémába, majd később, amikor már picit higgadtabban tudja szemlélni a múltat, leírja pontról pontra, tárgyilagosan a történéseket... Persze nehéz erről tárgyilagosan írni, mert most is benne él az ember. Olyan ez, mint egy napló, és így meg lehet fogalmazni azt is, hogy mi lett volna a megoldás. Ami nem biztos, hogy az én megoldásom, mert ott és akkor másképp döntöttem.

► Az egyetem hozzásegített ahhoz, hogy színész legyél?

*SP:* Engem igen. Amikor Pesten jártam színházban, láttam jó előadást és... nem kevésbé jó előadást, hanem az én ízlésemhez képest kevésbé jót. A színésznek a feladata az, hogy megcsinálja, amit a rendező kíván, hogy betartsa a rendező instrukcióit, és közben magát is kellő mértékben belehelyezze abba, amit csinál. Az én színészetről alkotott képem nem a technikai dolgokban nyilvánul meg. Butaság lenne azt mondani, hogy az őszinteség a legfontosabb tárgya a színészetnek, de fontosnak tartom az önreflexiót, a magad figyelését, a magad visszaigazolását: mennyire hasonlít, vagy nem hasonlít rád ez az ember, mennyire tudnád úgy alakítani ezt a valakit, akit neked kell színre vinned és elhitetni a nézőkkel, hogy te vagy ő. Okosan mondta Zsótér: hitess, de a hitetés édes kevés ahhoz, hogy elhiggyék. Szerintem akkor kerül közel az ember ahhoz, akit játszik, ha megpróbál magából kihámozni valami olyan titkot, amit addig nem ismert. Ha ez megtörténik, és a néző is azt érzi, hogy valami titkot megismerhetett, és közben még sok kíváncsiságot is keltettek benne, az jó dolog lehet. Közben persze betartva azt, ami le van írva – az a karakter: az az ember, akivel ott dolga volt a szerzőnek, akivel egy kerek egészet akart létrehozni és ami kerek egésznek egy fogaskereke az az illető, aki nélkül nem jutna le a néző lelkéig, tudatáig az, amit a szerző akart.

► Ennek a megtalálásához tehát hozzásegített az egyetem. Mennyiben?

*SP:* Elég sokban. Ízlésben is – hú, szerintem elképesztő rossz ízlésű ember voltam. Mindig próbálom használni a próbafolyamat során, mert mondják-mondják, hogy engedd ki, aztán amikor kiengedem, akkor felkiáltanak: inkább ne! Mindig Eszter szavai jutnak eszembe, még most is ott dobog bennem az a pillanat, amikor nem mondott semmit, csak annyit, hogy menjünk tovább, felejtsük el ezt a jelenetet – pontosan éreztem, hogy miért, ennyi elég volt. De ez csak azért volt így, mert az ember bátor volt, vagy valami ellen lázadt és ebből fakadóan megpróbált valamit megfogalmazni az anyagban. Lehet, hogy másnak más elképzelése van a színházról. Van például az a jelző, hogy alternatív…a színházba járó emberek körében kevésbé megszokott színházi forma – így tudnám legjobban megfogalmazni. De a színház színház, ebben nincs alternatíva.

► A színészet nálad régről jön, már az egyetem előtt is játszottál Kecskeméten.

*SP:* Úgy érzem, olyan nagyképű dolog azt mondani, hogy színész vagyok, vagy művész. Voltam színpadon Kecskeméten, inkább így mondanám. Az egyetem előtt fociztam, Nagyhegyesi Zolival egy csapatban játszottunk, óvodáskorunk óta ismerjük egymást. A legjobb barátok voltunk akkor. Aztán elváltak az útjaink, mert ő az eggyel alattam lévő korosztályba focizott, majd a Bolyai János Gimnáziumban megint összetalálkoztunk. Együtt mentünk egy kecskeméti musicalstúdió felvételijére, és felvettek – az nagyon érdekes volt. Énekelni kellett, és néztek az emberek, és mondták, hogy milyen jól énekelek. Hú, tényleg? Ez valamiféle büszkeséggel töltött el. Közben ment a foci, a csapatban emiatt már cikiztek nagyon.

► Rúgtátok a bőrt, aztán edzés közepén: bocs, megyek énekelni a musicalstúdióba?

*SP:* Tényleg vicces volt. Egyébként a musicalstúdió előtt is énekeltem, általános iskolás koromban népdaléneklési versenyekre jártam, sokat meg is nyertem, olyan kis szoprán hangom volt. Kecskeméten Kodály Zoltán Székelyfonó című művét vitték színpadra – nagyon pici voltam, de akkor is fociztam már. Ott ismert meg engem az a tanár, aki mondta, hogy menjek el erre a felvételire. Tarjányi Tamással voltunk együtt a Székelyfonóban, aki az előző Novák-osztályban végzett és általános iskola után ő is a Bolyaiba ment. Nagyon érdekes találkozások ezek. Mindhármunkat egy énektanárhoz lehet kötni: Jámbor Zsolthoz. Ő nagy hatással volt rám, mert azt éreztem, hogy nem tudom meggyőzni: sose mondta ki azt, hogy ez jó, mindig talált valami javítani valót. Nem feltétlenül színpadon, hanem emberi értelemben is. Nyilván kínomban röhögtem rajta, de belül zavart és elképesztő módon motivált is. Mindig az motivált, ha cseszegettek – ezt Eszter nagyon látta, és az osztálytársaim is érezték.

Novák Eszterrel elképesztően jó kapcsolatom alakult ki. Neki sokkal fontosabb az ember mint a színész, de ettől a színész nem lett kevésbé fontos. Olyan volt, mintha a fogadott fia lennék: mindennel ellenszegülő,a saját igazamba makacsul kapaszkodó konok ember vagyok. Nem éreztem, hogy embereket akartam volna megbántani, az igazamat akartam hirdetni, ez kell ahhoz, hogy boncolgassam magam. És azt mondom, lehet, hogy nem lesz munkám Magyarországon, de az embernek van egy túlélési ösztöne, ami valakinek vagy működésbe lép, vagy nem. Nekem eddig életbe lépett, majd ha nem fog, akkor lehet, hogy nagy bajok lesznek. De idáig működik. Mindig van egy ki nem mondott titok, álom, ami életben tart valamit. De beszéljünk a színészetről...

► Ne, maradjunk itt. Illetve Kecskemétnél tartottunk. Onnan kezdve, hogy benne voltál ebben, hogy foci és ének. Nagyhegyesi Zoli azt mondta, orvosi okokból választott így a kettő között...

*SP:* Igen, pedig ragyogóan focizott, védő volt. Én jobboldali középpályás. Nagyon tiszteltem őt, végtelenül tisztességes, jól nevelt gyerek volt, és emiatt felnéztem rá. Én meg mindig megkaptam, hogy olyan rossz gyerek vagy, olyan rosszul lettél nevelve, hogy az valami elképesztő. Nekem mindig az volt a fontos, hogy megkapjam apámtól az elismerést – lehet, ha megkapom, nem lesz belőlem ilyen nehezen kezelhető ember, de nyugodj meg, apám: nem miattad történt ez.

► Nálad fennállt a választás, hogy foci vagy ének?

*SP:* Már a fociban is öntörvényű voltam, egyedül akartam végigcselezni az egész pályát – egyszer-kétszer sikerült, akkor megdicsértek, amúgy meg letoltak. Tizennyolc éves koromban választottam, már akkor elköltöztem apámtól a szigora miatt, úgy éreztem, hogy igazságtalan velem, ezért elszöktem, nem mentem haza. Apámat nem igazán érdekelte, mert tudta, hogy előkerülök. Vicces erre visszagondolni most, amikor végre hiszek abban, hogy sikerül kezemben tartani az életem alakulását. De akkor az nagyon rossz időszak volt: elváltak a szüleim, anyukám egészségügyi gondokkal küszködött. Szóval a focit imádtam, máig úgy tudok nyugodtan elaludni, ha futballra gondolok, ha érzem a fű szagát. Ennek a városi közegnek köze nincs ahhoz, amit a pályán érezni lehet. Ha egyszer a rabjává válsz, nincs többé szakadás.

► Ez ma csak vágyként él benned?

*SP:* Járok egy csapatba Pécsen, ahol a gyakorlatomat töltöttem – de nem maradok a színháznál, nem akarok beragadni. Annyira pici ez az ország, hogy mindent ki kell próbálni ahhoz, hogy utána azt tudd mondani:most már biztosan jó helyen vagy. Lehet, hogy már nem fognak hívni oda, ahonnan elmegyek,lehet,hogy mégis.

► Miért ne? Ezek időleges dolgok, a színház mindig változik, pláne ma, pillanatok alatt tudnak megfordulni dolgok.

*SP:* Ez igaz. De a focihoz visszatérve: egy pécsi csapatban játszom. Jó érezni, hogy van testi erőm, és nem csak beszélni kell a színpadon. Kell valami fizikai dolog, és a táncban nem érzem igazán jól magam, mert kiröhögnek, hogy milyen görcsös vagyok, mindig ezt mondják, meg azt, hogy nagyon sokat kell ezen dolgozni, nekem meg ettől már el is megy a kedvem.

► De végtére is miért a színészetet választottad? Nagyon elkötelezettnek tűnsz a foci iránt.

*SP:* Ez csak utólag derül ki. Ki akartam próbálni valami újat. Ebben a pillanatban úgy gondolom,hogy minden újat ki akarok próbálni. Először az embernek az ad erőt, hogy mások élvezik, kell a visszaigazolás. Aztán ugyanazok az emberek jöttek mindig nézni, megszokták és már az volt, hogy nem is biztos, hogy olyan jó ez. Megkérdőjeleződtek bennem bizonyos értékek. Elkezdtem kínosnak érezni. Zoli nem volt olyan önfejű mint én, mindig mestereket keresett magának, akik tudják vezetni egy úton, akiktől tud tanulni. Ez valahol előny, valahol hátrány. De én nem tudtam elviselni azt, hogy kritizálnak. Zoli könnyen volt tanítható, és sokat fejlődött a mesterei segítségével, könnyen szívta magába a technikai tudást, hogy hogyan bánjon eszközökkel, hogyan legyen ott, hogyan hordja a jelmezt. Én elsősorban a veszélyeit érzem ennek, hogy a sok technika közben olyan fajta torzuláson megy végig az ember arca, teste, hogy már köze nincs önmagához, és a néző sem érzi azt, amit érezhetne, amit érezne akkor, ha a színész úgy viselné a dolgokat, ami valóban az övé. Persze ezen belül megtartva a kereteket, amit megkövetel a figura. Egyébként Zoli volt az, akivel az egyetem alatt is a legjobban értettük egymást.

► Vagyis a döntés úgy született, hogy Zoli azt mondta, hogy jön felvételizni, és akkor te is jöttél felvételizni?

*SP:* Igen. Csak a Színművészetire jelentkeztem, de elsőre nem sikerült. Nem volt más gondolatom, anyukám ajánlott mindenféle színiiskolákat. Mondom: én nem szeretnék ilyen helyekre járni, úgy hallottam, hogy ezek inkább pénznyelők. Nem tudom, honnan volt ez a benyomásom, ezt hallottam. Úgyhogy ott voltam egyedül, egymagamban, és egyszer csak behívtak a kecskeméti Katona József Színházba – Bodolay Géza volt az igazgató – zártkörű meghallgatásra a Juronics Tamás rendezte Hair előadáshoz. Gondoltam, bemegyek, nincs vesztenivalóm. Elénekeltem egy musical-nótát, ami nagyon megtetszett Tamásnak, hogy naivan, zöldfülűen, oda nem illően egy jó hangú kissrác elénekel valamit, hisz benne, de borzalmasan giccses, és nem biztos, hogy van valóságalapja – noha számomra volt valóságalapja –, ám jól beleillett abba a koncepcióba, amit gondolt a Hairről. Megkaptam Claude Bukowski szerepét, ami egy jelentős szerep az előadásban. Játszottuk, és közben elhatároztam, hogy többet nem foglalkozom a dologgal, mert karácsony másnapján be kellett mennem játszani. Micsoda dolog, gondoltam, nem ülhetek otthon és játszhatok a gépemen, nem egyesíthettem a Medieval Total Warban az egységeimet és nem igázhattam le egy földrészt, mert menni kellett a színházba. Kikapcsoltak ezek a számítógépes játékdolgok, még a mai napig is, de utána mindig haragszom magamra, hogy mennyi időt pazaroltam el rá. Annyira jól el tudja feledtetni a valóságot, hogy azt se tudod közben, mit csinálsz.

► Kinek a Medieval Total War, kinek a kirándulás, kinek a főzés. Ilyenekre van szüksége az embernek, csak mértékkel.

*SP:* Igen, csak ha már családod van, akkor ez veszélyes. Mondjuk a facebookot nagyon utálom, arra jó, hogy mindig felhúzzam magam az emberi felszínességen. Egyszer feltörték a facebook-profilomat, azóta sem tudni, ki csinálta, nagyon kellemetlen volt, mert aki feltörte, még az is tudta, kivel vagyok. Az is előfordult, hogy fölléptem az akkori kedvesem profiljával és a saját profilommal beszélgettem. Ezt nem hiszem el! – gondoltam. – Mit írjak? "Hol vagy?" – kérdeztem. "A szobámban" – jött a válasz. Közben a szobámban voltam. Elég rossz érzés volt.

Miután nem vettek fel, következő évben megint felvételiztem, büszkeségből, magamnak akartam bizonyítani. Először Máté Gábor nem vett fel, de egy évvel később emlékezett rám, nem tudom, miért. Szerintem az élet minden területe, a színház is korlátolt terület olyan értelemben, hogy belehelyezel embereket típusokba. Novák Eszter nem ilyen, szerintem az Isten olyan tudást adott a kezébe, hogy kivételes módon tud figyelmes lenni emberekre. Lehet, hogy más tanárok is emlékeznek több száz emberre, de nyilván ha valaki nem érdekes számukra, azt "kidobják", ha meg találkoztak hasonló személyiségű emberrel, akkor azt be is helyezték egy típusba – pedig csak egy felvételiről van szó. Volt, hogy csalódtam tanárban, hogy mennyire felszínes tud lenni egy hosszú éveket a szakmában lehúzott ember. Azt gondolnád, hogy milyen sokat tudsz tanulni tőle, és tényleg tudsz tanulni, annak ellenére is, hogy mekkorát csalódsz. Az egyik tanár elmesélte, hogy felvételi előtt nap mint nap nézte magát a tükörben, és alakította az arcát, és ma lehet látni, hogy mi ez az arc, ahová eljutott, mi ez a figura, amit használ – szomorú látni, hogy valakinek ez ennyit jelent. De azt kell, hogy mondjam, ma Magyarországon bizonyos színházakban ez a megközelítés jobban tud érvényesülni. Az arcalakítás, az ügyeskedések – de ezt is meg kell tanulni. Ügyeskedik a színház, ügyeskedik a filmipar. Pedig ez nem szól többről, mint amivel Lukáts Andornál ismerkedtünk meg: a saját személyiségjegyeid felerősítése és az azzal való munka, az általuk való érvényesülés. Ez a színész dolga.

De az ügyeskedésnek köszönhető, hogy eltűnnek szerintem igazán nagy tehetségek is: van egy tehetséges ember, bekerül egy Színművészeti Egyetemre, vagy bekerül egy színházhoz, és olyan dolgokat várnak el tőle, amitől megszűnik önmaga lenni,vagy ami még ennél is rosszabb,elveszti a hitét. Valamelyik osztálytársammal beszélgettem erről sokat, és mondta, hogy ő úgy érzi, hogy nem találja a helyét, nem élvezi ezt, pedig szerintem nagyon tehetséges, azt mondtam neki: legyél makacs, ha érzed belül, hogy nem működik, akkor miért engeded meg magadnak azt, hogy rád erőszakoljanak dolgokat, ami nem te vagy? Ezt a szakmát azért választod, hogy örömet okozzon.

► Vagyis ez a közeg nagyon másmilyen, mint amilyennek öt éve elképzelted...

*SP:* Ég és föld. Nagyon sajnálom azokat, akik most felvételiznek. Nem az van bennem, hogy "na, elveszik a munkámat". Hanem az, hogy "Jézusom, ők még nem sejtik". Ez lehet, hogy osztályközösség kérdése is, mert mondják, hogy nem vettem benne részt. Tényleg nem szerettem lemenni a büfébe, nem szeretem a kocsmás dolgokat, ahol kitárgyaljuk, hogy mi a színház, mert magadnak hazudsz, magadat nyugtatod, hogy neked van igazad, és hülyék azok, akik mondják, hogy nem jó, amit csinálsz. Nem azért vettek fel ide, hogy megalázzanak, az a cél, hogy jobb legyél. De csak úgy tudsz ebből profitálni, ha leülsz és átvezeted magadon, átgondolod mi és miért történt, és ha ez megvan, fel tudsz építeni magadnak egy bizalmat.

► Te ezt hogyan viselted?

*SP:* Említettem már, hogy nehezen kezelhető vagyok még most is, nagyon lobbanékony. Nem mindig tudtam magamban újraépíteni, feszítő harcok voltak bennem, saját magammal is, meg azokkal a dolgokkal is, amiket állítottak rólam. Az a periódusom lezárult, most egy új következik. Most már nincs az egyetemistalét póráza. Én profitáltam ebből, sok harc árán, meg sok embert bántottam meg, sokan bántottak meg engem, nem biztos, hogy később tudunk úgy beszélni, hogy egymás szemébe tudunk nézni, tisztán, nyugodt lelkiismerettel, egymást tisztelve, de ezt majd az idő megoldja. Nem beszéltem most a szakmáról, mert ez egy folyamat volt, ami arra volt jó, hogy megadjanak egy alapot ahhoz, amit rád fognak építeni, hogy kapukat nyiss ki és tudj fejlődni. Szerintem ostobaság azt mondani, hogy én kész vagyok, perfekt módjára űzöm ezt az ipart. Bízom abban, hogy nincs ilyen színész.

De lehet, hogy volt, aki másképpen élte meg ezeket az éveket. Sokan egyébként szerintem nem is tudják, hogy mennyi jót okoztak nekem valami látszólag negatívval. Az emberi kicsinyesség komoly dolgokat tud okozni, amibe ha nem halsz bele, akkor előrébb tud lökni. Engem előrébb lökött valamilyen módon. Mindig találtam segítő kezet, szerencsére, mert azt hiszem, egyedül már nem élnék. Csúnya dolog ezt mondani, de ember legyen a talpán, aki ezt magányosan végig tudja csinálni. Betege vagyok az információnak, annak, hogy úgy kezelni őket, hogy kézben tudjak tartani dolgokat, és közben magam tudjak maradni – ez nagyon nehéz. Mindig ellenkezik a szervezeted, próbál utat törni, kirobbanni. Volt, amikor annyi minden volt a fejemben, hogy nem tudtam elaludni.

► Van egy ilyen körkérdésszerűség, amit általában mindenkinek felteszünk, hogy az elmúlt öt évből mi az, ami hiányozni fog és mi az, ami nem?

*SP:* Éreztem, hogy Novák Eszter mindig figyel rám, és hiányozni fog ez a fajta biztonság. Hiányozni fog Zsótér Sándor, nagyon kedves barátom, nagyon sokat köszönhetek neki. Ők ketten azok, akik nagyon közel állnak hozzám. Ha nem is Magyarországon fogom leélni az életem – bár nem tervezem, hogy kimegyek külföldre, de ha úgy adódik –, ők akkor is fontosak lesznek a számomra. Az osztálytársaim is hiányozni fognak, bár nem gondolják szerintem. Olyan tizenhét éves korom óta élek magányosan. Túlságosan is volt időm magammal foglalkozni. Akkor elhatároztam, hogy egyszer lesz családom – nyilván azért, mert elszakadtam a családomtól.

Én hiszek abban, hogy ahogyan élsz, az alapján megnyitsz magad előtt kapukat, képes vagy bármire, egy kis jelenetben is meg lehet mutatni annyit, hogy aki megnézi, úgy áll fel a székből, hogy megértett belőle valamit és adott neki valamit. Mi nem fog hiányozni? Mindennek volt oka, építő jellege, minden adott valamit, a rossz élmények is. Hajlamos vagyok arra, hogy beleüljek valamibe és zsibbadjak. Elképesztő módon szélsőséges állapotaim vannak. Úgy jöttem az interjúra, hogy mi veszíteni valóm van azzal, ha őszinte vagyok veletek? De van ebben önzés is: őszinte akarok lenni, mert talán azzal is segítem magam. Most azt játsszam el, hogy nagy művész vagyok? Elnézzek a távolba és mondjak szép panelmondatokat? Minek? Annyira nevetséges lenne.

► Most ahelyett, hogy azt mondanám, igazad van, mert emiatt tudunk izgalmasan beszélgetni, megkérdezem a sorozat egyik alapkérdését: milyen színházhoz mennél szívesen? Nem konkrét színházra gondolok, hanem hogy mi lenne számodra a legfontosabb egy kedvedre való társulatban, miért tudnád azt mondani, hogy szívesen veszel részt benne?

*SP:* Először is: a számomra ideális színház nem ebben a rendszerben lenne, amiben most élünk. Örülnék, ha olyat tudnánk csinálni, ami érdekli az embereket. Ha nem az lenne az első reakció, hogy undorító, hogy ilyet miért engednek be színházba. Hanem a kíváncsiság, a nyitottság lenne a legfontosabb, ha az emberek gondolkodnának, miközben előadást néznek. Legyen rá hajlama, lehessen vele vitatkozni. Míg a Bolyaiba jártam, voltam magyar fakton, és láttam egy Bűn és bűnhődés előadást Alföldi Róbert főszereplésével, felvételről, ami nagyon sokat adott nekem. Lehet, ritkán járok színházba, de engem azóta nem ért olyan hatás. Pedig csak egy felvétel volt. Vagy Az ötödik pecsétben Latinovits Zoltán – nem tudom megfogalmazni, hogy miért, de valamit annyira értettem belőle, ami ő, hogy miért olyan, amilyen. Mert lázadt valami ellen, ami olyan dühöt eredményez, ami hihetetlen kreativitást és erőt tud magában hordozni. Nyilván volt benne egyfajta düh. Érdekes, hogy a halála után, amikor már nem „okozott gondot”, akkor tudták igazán értékelni a munkáját. A kérdésre reálisan válaszolva: fontos, hogy kapjak lehetőséget, és a tőlem telhető maximumot hozhassam ki. Szeretnék olyan emberekkel találkozni, akik adnak lendületet, ami továbbvisz. Gyűlölöm a középszerűséget, inkább legyek „rossz”, gyűlöljenek. Azt nem mondom, hogy legyek zseniális, mert szerintem az nagy csapda, ha valaki azt érzi magáról, hogy milyen nagyszerű. Nagyon rossz érzés, hazugság magad felé.

► Talán mert olyan, mintha befejeznél valamit, amit nem tudsz befejezni, ahogy magadat sem tudod befejezni. Milyen feladat vár rád jövőre?

*SP:* A Győri Nemzeti Színházban a Sakk című musicalben fogok játszani, amit nagyon várok, nagyon sok lehetőség van benne, nagyon tetszik a zenéje. Bekerültem A kaktusz virága című előadásba is, az általam játszott előadásokat pedig viszem tovább Pécsen. Munka lesz, a többi meg alakul.

_(A cikk megjelenésében nyújtott segítségért köszönetet mondunk Mészár Zsuzsának, a kecskeméti Katona József Színház művészeti titkárának. A sorozat a Színház- és Filmművészeti Egyetemmel együttműködésben jött létre. Köszönetet mondunk segítségéért Migray Ivettnek, az intézmény kommunikációs referensének.)_

_Végzős színészek 2013:_

1. Ágoston Péter: Két Valahol Európában között 2. Nagyhegyesi Zoltán: Többféle gól létezik 3. Szilágyi Csenge: Színészemberek 4. Kosik Anita: Lássátok meg, ember vagyok! 5. Dénes Viktor: De akkor miért harcolunk? 6. Törőcsik Franciska: Nem lehet megunni 7. Szabó Irén: Szeretem, ha nyílik a tér 8. Ódor Kristóf: Nem akartam lenni igazán semmi, így hát lettem színész 9. Kulcsár Viktória: Másfajta önismeretet igényel 10. Hekler Melinda: Már nincs visszaút 11. Mikola Gergő: A pofontűrés nem változott 12. Wunderlich József: Legegyszerűbben az igazságot 13. Nagy Dániel Viktor: A kellő mennyiségű szenvedés 14. Marofka Mátyás: A különböző metodikák érdekelnek