7óra7

Szabó Irén: Szeretem, ha nyílik a tér

Szabó Irén: Szeretem, ha nyílik a tér

2013. 07. 06. | 7óra7

Szabó Irén

► ...Kosik Anitával is pont ilyen elhavazott állapotban beszéltünk, mondta, hogy nagy munka zajlik itt, Miskolcon...

*Szabó Irén (SzI):* Így igaz. Augusztus közepe óta vagyok itt és még nem volt megállás. Nem telt még el egyszer sem premier és olvasópróba között három napnál több. Jó, karácsonykor volt három és fél nap szünetem, ennyi idő volt a családra, ahová ennyi idő alatt megérkezni sem lehetett, hisz békéscsabai vagyok. Szóval itt vagyunk végig, rendesen a mélyvízben. Ha ezek után az ember a szakmában marad, akkor tényleg elszántan akarja a színházat, és tudja is, hogy mit vállal.

► Gyakorlatilag teljes értékű társulati tagként vagytok itt. Olyan, amilyenre számítottál?

*SzI:* Tavaly még egy nagyon komoly párkapcsolatban voltam. Tervezgettem, hogy milyen szép lesz az élet, hogy ha Miskolcra jövök, akkor egy órára leszünk egymástól, összeköltözünk, megírom a diplomámat, közben színészkedek... Ezt így elképzeltem. Áldásnak gondoltam, hogy Miskolcra hívtak. Tudtam, hogy ez a színház szakmailag nagyon a helyén van, a vidéki színházakhoz képest és Pesthez viszonyítva is jó hely. Itt most minden újraszerveződik, és ebben nagyon számítanak ránk. Nagyon célzatosan mondták, hogy kellesz, nem egy évre, hanem ötre, és színészközpontú társulatot építünk. Az ember joggal gondolta, hogy szép dologhoz csatlakozik.

► Mindig mindenki ilyen szép szavakat mond...

*SzI:* De öt évet nem mondanak, főleg Pesten nem. Inkább olyasmi szokott lenni, hogy "most ez van, nem tudom mi lesz jövőre, mert kilátástalan a helyzet", stb. Olyan nincs máshol, hogy alkotni fogunk, gyere. Lehet, hogy régebben voltak ilyenek. Amikor tavaly a Vígszínházban voltunk gyakorlaton, Eszenyi Enikő is mondta, hogy mennyi munkánk lesz, ami így is lett, csak éppen ahhoz nem feltétlenül ránk volt szükség. Itt mindig hangsúlyozzák, hogy te vagy a fontos, rád néznek és nem másra. Csak nagy kihívás úgy terhesnek lenni egy következő előadással, hogy az előzőt még meg sem szülted...

► Ez rossz? Vagy kihívást jelent a számodra?

*SzI:* Hogy van munka, az jó, de igazából nincs idő feldolgozni, mert az egyik után jön a másik. Másfél hónapra vissza tudok nézni, és például azt hiszem, hogy A vágy villamosára mondhatjuk, hogy megszületett, mert a bemutató után, másfél hónapon keresztül épült tovább, ott már biztosan letettünk valamit az asztalra. De hogy mi lett Az ördöggel a múlt hét óta, azt nem tudom – Selyem Cinkán még mindig gondolkodom, ergo még mindig van benne olyan, amit nem tudtam helyesen kidolgozni. A padlásra ugyanez vonatkozik. Abban bízom, hogy arra a négy év énektanulásra támaszkodhatok, amit a suliban kaptam. De ha nem, akkor sem fogok meglepődni. Nagyon nagy a mennyiség, és kérdés, hogy mi lesz a minőséggel. Vajon kihoztam-e magamból azt, amit tudok?

A padlás - Szabó Irén Néha kicsit több visszajelzést igényelnék. Az ördög premierjének délelőttjén A padlásból főpróbáztam. Előtte egész este nem tudtam aludni, mert arra gondoltam, hogy hol mit fogok csinálni. Átgondoltam A padlás koreográfiáját, és közben az jutott eszembe, hogy jó, de mi van Az ördöggel? Nem azért, mert izgultam, hanem mert próbáltam válaszokat adni a kérdésekre, amik szüntelenül jöttek-jöttek. Így másnap a próbán kicsit ziláltabb, erőszakosabb volt a játékom, mert annyira akartam, hogy minden sikerüljön. Hogy legyen alja a számomra magas hangoknak is… stb. Mindezt egy kisfiú bőrében. Próba végén megkaptam a jövőbe mutató instrukciókat. És életemben először felírtam ezeket, mert tudtam, hogy nem fogom tudni elültetni az agyamban. Megbeszélés után pedig elkezdtek potyogni a könnyeim. Nem azért, mert rossz lett volna a kedvem, hanem mert le kellett volna tenni a szerepet, de nem volt rá időm, hogy ezt magamban, nyugodtan, egy kávé mellett megtegyem. Így le kellett dobnom magamról. Lefeküdtem a hideg kőre egy kis időre, és amikor felálltam, már egy felnőtt nő voltam, aki sok mindent megélt, ismeri a világot – persze csak egy szűk szegmensét –, és elindultam Az ördög- premierre. Onnantól nem érdekelt, hogy percekkel azelőtt még kisfiú voltam...

► Ezek azért édes terhek, ahhoz képest, hogy sok egyetemistának még gyakorlata sincs. Sokan azt mondanák, hogy mennyire jó, hogy ennyi idő alatt ennyi mindenbe belekerülsz.

*SzI:* Ez teljesen igaz. Most sok mindent kipróbálhat az ember és elgondolkodhat azon, hogy miért van ezen a pályán, hogyan került ide, miért őt választották...

► Isteni kérdések, vegyük úgy, hogy ezeket föl is tettem...

*SzI:* Nem akartam színésznő lenni. Nem voltak ilyen vágyaim. Emlékszem, amikor egy osztálytársam a középiskolás felvételi lap kitöltése előtt azt mondta, hogy milyen nehezen tudja elhagyni azt a gondolatot, hogy híres legyen – voltunk akkor tizenkét évesek. Akkor feltettem magamnak a kérdést, hogy nekem ez számít-e. Nekem akkor az volt fontos, hogy emberek vegyenek körül, hogy ne valami behatárolható helyen legyek. Minél nagyobb látótérre és szabadságra volt szükségem. Élvezem a széles horizontot. Szeretem, ha ebben sok minden benne van, de fontos, hogy mindez belátható legyen. Szeretem, ha mindenfelé nyílik a tér.

Presznyakov-gyakorlatok (TERROR) - elöl: Szabó Irén

Az iskolán kívül kerültem be egy színjátszókörbe. Azonnal függni kezdtem azoktól a színészmesterség-óráktól, amelyeket Hodu József tartott. Mint valami morfiumtól: ha jól sikerült az a három óra, amit ott töltöttem, akkor bármilyen dolgozatot írhattunk a következő hét folyamán, minden csodálatosan ment. Ha viszont azt éreztem, hogy rossz voltam, akkor az egész hét küzdelem volt. Teljes mértékben terápiaként funkcionált. És hát képességesnek bizonyultam... Aztán jött az egyetemi jelentkezés és akkor beírtam a Színművészetit is. Mondták, hogy oda csak protekcióval lehet bekerülni, én pedig senkit nem ismertem. Jelentkeztem, de eleve úgy, hogy azt hittem, rám sem néznek majd. Közben jelentkeztem a Pesti Magyar Színiakadémiára is, mert arról mondták, hogy a tanodák közül a legszínvonalasabb, gondoltam, próbáljuk meg. Végül azt választottam. Felvettek ugyan a Műszaki Egyetemre is: ültem a padban egy csomó fiú között, mint mérnökhallgató. De éreztem, hogy ezt nem, ez nem fog menni, úgyhogy passziváltattam magam, és jártam a Magyar Színházba. Iglódi István már a második hónapban kiemelt versenyzőként foglalkoztatott, és egyre többet játszhattam a színpadon, főleg zenés darabokban. De ez még mindig terápia volt, még mindig nem döntöttem a színház mellett. Élveztem nagyon. A szüleim nem tudtak mit tenni velem, rámhagyták a dolgot. Én meg láttam, hogy EZ működik, a műszaki meg nem. Abszolút tapasztalati döntés volt ez a részemről.

Az ördög - Zayzon Zsolt, Szabó Irén Később meghirdették a Színművészetin a zenés színész szakirányt, én meg szerettem énekelni, állítólag jól is ment, úgyhogy ráfeküdtem, három iskolába is jártam, hogy ne tudjanak nemet mondani rám. Nekimentem, és amikor a másodrostán is túljutottam, tudtam, hogy innen esélyük sincs. Öt perc alatt nem biztos, hogy meg tudom őket győzni, egy hét alatt viszont esélyük nincs, hogy ne vegyenek fel. Persze az együttélés alatt néha elbizonytalanodtam. De lám, felvettek.

Az első három év alatt már komolyan kellett venni dolgokat. Harmadév végén aztán ott a kérdés: mi lesz a szakmai gyakorlat?! Úgy éreztem, egy csomó dolgot ki kell próbálnom. Nekem valójában az emberek a fontosak, a társulat, a közös munka, azok a furcsa energiák, és hogy én hogy érzem magam ott, élhető-e az a hely számomra.

► Tapasztalatot akartál gyűjteni.

*SzI:* Igen. Egyik órán Máté Gábor megkérdezte, hogy hova akarunk menni. Mindenki mondta, hogy hova nem és hova igen, én meg mondtam, hogy engem minden érdekel – tapasztalatot akarok mindenről, hogy tudjam milyen. Biztos tanulnék belőle, ilyen tanulni-tanulni alkat vagyok. Aztán hívott Eszenyi Enikő, és a Vígben lehettünk egész évben. Sok darabba kellett beugranom, de ezeket a szerepeket aztán csak egy-két alkalommal játszhattam. És akkor elvágyódtam egy szélesebb horizont felé.

Erre hívott Miskolc. Beszélték, hogy szerveződik itt valami, hogy megnéztek minket és kellünk. Egyedül Szőcs Arturt ismertem innen. Ezzel az egésszel kapcsolatban, hogy itt mi van és mi lesz, nagyon szépeket és nagyon jókat mondtak nekünk. Annyira nem voltam naiv, hogy elhiggyem, hogy minden pontosan úgy lesz, de nagyon reménykedtem. Mára a reményeimet, hitté erősítettem. Hajrá Miskolc!

► Nyilván az első évben nehéz összeegyeztetni egy ilyen üzem szereposztását, nincs benne még gyakorlat.

*SzI:* Ez igaz. És egyben izgalmas is. Hisz nekem sincs tapasztalatom róluk. Még most ismerkedem velük. Az öt rendezőből már néggyel dolgoztam az évadban. És élvezem, mert szép szerepeket kapok, nagyon. Magammal szemben vannak keményebb elvárásaim. Tudom, hogy többet tudok.

► Pesten ritka, hogy színész és néző összefusson, vidéken viszont nagyon közel vannak egymáshoz az emberek. Kapsz visszajelzést?

*SzI:* Én szeretek élni, és talán emiatt frusztrált ez a nagy hajtás. Nekem nem a színház az Életem, én az életemet szeretném bevinni a színházba. Nem tudok reggeltől estig bent lenni. Szeretem azt, hogy eljöhetek, és más emberekkel lehetek. Miskolcon minden héten odajön hozzám legalább egy ember és gratulál valamihez, majd elmondja, miken gondolkodott, mik történtek vele azóta. Ezért érdemes idejönni. És fontos ez a visszajelzés. Számomra így van értelme. Nem hiszem, hogy az előadásnak a tapsrendnél van vége. Valahogy folytatódnia kell! Ezért örülök, amikor szembejön egy néző az utcán és mond valamit. De mindemellett esélyt szeretnék kapni arra, hogy feldolgozzam, hogy szültem hat gyereket – hat előadást.

► Ráadásul ezeket az előadásokat sokat játsszátok, talán itt van a legtöbb előadás az országban egy évben. Fontos dolog lenne ezeket összegezni, meg átgondolni, hogy milyen volt. Lehet, hogy lesz ilyen az év végén.

A vágy villamosa - Szabó Irén, Kokics Péter *SzI:* Nagyon vágyom rá. Közben meg kell írnom a szakdolgozatomat, ami az improvizáció kötöttségeiről szól. Jó mi?! Az ittlétünket is ilyesmivel kezdtük, a Mi és Miskolcban saját élményeinket játsszuk, beszéljük el, a Chicagóban Béres Attila az én részeimet rám bízta – nemigen kaptam instrukciót. Kiss Csaba is megküldte, az olvasópróba másnapján már kaptam jelmezjelzést, be volt építve a díszlet: "Tessék!". Szerencse, hogy megtanultam a szöveget, mert nem volt helye a szövegkönyvnek a kezemben, hisz ott voltak a kellékek. Egy órája próbáltam, amikor mindez tudatosodott bennem. Ez volt az első rendelkező próba, én meg… Nem lehetett kamuzni. Jelen kellett lenni. Aztán még hat hétig tartott a próbafolyamat. Kiss Csaba azóta is majd minden előadás után vagy előtt súg valami újabb instrukciófélét nekünk. Ő szisztematikusan itt van, szíve-lelke ez a színház, és mindent, amit mondott, azt láthatóan igyekszik is megtartani.

► Az előadásokból úgy tűnik, hogy nem kizsigerelni akarják a színészt, hanem dolgozni belőle.

*SzI:* Igen, nem arról van szó, hogy kizsigerelnének. Az a rossz érzés, hogy tudom magamról: tudnám jobban csinálni – és ez frusztrál. Persze ahhoz túl sokan vagyunk, hogy jobban figyeljenek ránk, hogy tudják, kivel mi van. Nem tudom, hogy engedjek vagy szóljak?! Attól félek, most azt hiszik, hogy ennyit tudok – hisz az alapján ítélnek meg, amit a színpadon most csináltam. De ha csak egy kicsit megpihenhetnék....Ó, csak egy pici nyugalom kellene. És akkor…Persze lehet, hogy rosszul látom. Lásd: Az ördög elemzőpróbáin még teljesen együtt tudtam lélegezni a csapattal, együtt gondolkodtunk, elemeztünk, csodálatos volt. Éreztem, hogy na, ezért jöttem ide: meghallgatják, amit mondok, megosztják velem, amit ők gondolnak, és együtt gondolkodunk. Csodálatos volt. Majd elkezdtünk próbálni, nekem képbe került A padlás is, és azt éreztem, hogy kiestem onnan.

► A színészlét nagyon változó. Van olyan színész, aki csak évente egyszer jut eszébe a rendezőnek és az a problémája. Úgy látszik, benned többen tudnak gondolkodni.

*SzI:* Hála Istennek! Tudod, én szeretnék egy picit közvetlenebbül énekelni és beszélni. Még nagyon friss ez az egész Miskolc, még egy picit félve vagyunk itt. Én meg ezt a tartózkodást nem igazán kedvelem. Ennél én egyszerűbb vagyok – nem tudok pózolni, két lábbal állok a földön. Például Szabó Máténak meg kellene mondanom: „Köszönöm, hogy nem mondtad, hogy csalódott vagy, vagy hogy én elrontottam valamit, csak azt szeretném mondani, hogy amit egyelőre csinálok, az még messze van attól, amit szeretnék, és köszönöm a türelmedet!”

► Reméljük, Szabó Máté olvassa...

Bíít - Szabó Irén *SzI:* (nevet) Ilyenekről beszélek, hogy ezeket el szeretném mondani. Kell…de erre most nincs idő, mert mire az ember odamenne, addigra elhívják egy másik helyre. Lesz még egy bemutatóm, amit Selmeczi Györggyel készítünk, április elején. Az ebből a szempontból öröm-futam, mert ismerjük egymást, ráadásul műhelymunka lesz, mi rakjuk össze az előadást. Aztán április közepén újabb próbafolyamat veszi kezdetét, melyben nagyban számítanak rám... Ezen kívül már csak a diplomamunka vár rám és játszom az előadásokat.

► Okoz valami változást, hogy évad végén egyúttal véget ér számotokra az egyetem?

*SzI:* Annyira szeretem az osztálytársaimat! Komolyan: függő vagyok. Nem is tudom... Nekem a színház tényleg terápiából lett szakmám. Nem tudom, mi lenne velem a többiek nélkül. Szerintem a színházat is azért szeretem, mert ezeket az embereket ismerem és tudom, mikre képesek. Hogy mi együtt mire vagyunk képesek!!! Óriási tanulmány volt ez a négy év. Nagyon hiszek a közösségben. És nagyon sajnálnám, ha nem tudnánk megmaradni, nem időben, hanem minőségben egymásnak, ezzel az őszinteséggel.

► A miskolci ajánlat ezek szerint nem egy évre szólt. Elkötelezted magad?

*SzI:* Nem öt évre írtunk alá szerződést, hanem évente meghosszabbítjuk. Ők is nyitva hagyják a kérdést, mi is. Nincs még ez kiforrva, sok minden történt, amiket nyilván teljesen máshogy látunk. Szerintem ezeket fogjuk majd a szerződés-megbeszéléseknél átgondolni. Félreértés ne essék, nagyon örülök, hogy rögtön gyakorolhatom a szakmámat, ráadásul fix fizetéssel. Értem, hogy ez mekkora kincs és büszke vagyok rá. De élni is szeretnék. Muszáj idő átgondolni dolgokat. Nem akarom megbánni, amiket teszek, érteni akarom, hogy miért döntök dolgok mellett. És konkrétan mi mellett döntöttem. Erre vágyom. Közben persze kíváncsi is vagyok. Szóval még nyitva van a kérdés, hogy itt leszek-e jövőre. Vagy ha itt leszek, akkor milyen minőségben. Az életet én elsősorban élni szeretem – ezzel nem is vagyok talán annyira sorsközösségben az osztálytársaimmal. Nekik valahogy természetesebb, hogy a színház az élet, maga a vonatkoztatási rendszer. Nekem nem, nekem mindig meg kell küzdenem ezzel. Mondják, hogy az a szabadság, amikor nem kell azt csinálni, amit nem akarsz. Én még hiszek abban, hogy érdemes azért küzdeni, hogy azt csinálj, amit igazán szeretnél.

|{background:#ddd}. Legközelebb: *Ódor Kristóf* |

_Végzős színészek 2013:_

1. Ágoston Péter: Két Valahol Európában között 2. Nagyhegyesi Zoltán: Többféle gól létezik 3. Szilágyi Csenge: Színészemberek 4. Kosik Anita: Lássátok meg, ember vagyok! 5. Dénes Viktor: De akkor miért harcolunk? 6. Törőcsik Franciska: Nem lehet megunni

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr727999055

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.