7óra7

Szakmai trágyával összekevert politika – Maradni tilos, menni sem kell

Szakmai trágyával összekevert politika – Maradni tilos, menni sem kell

2013. 07. 06. | 7óra7

Simán gondolhatta az Arany János utcáról gyanútlanul betévedő hallgató, hogy ilyen címmel: Finisszázs – Van-e hely a föld alatt? Beszélgetés a kormány által halálra ítélt kulturális intézmények sorsáról meglehetősen egyoldalú kinyilatkoztatások fogják megtörni az érzelmes kormánygyalázást, végül is nem így történt. Legalábbis nem csak így történt. A téma ilyen végtelenül szimplifikált, bulvár-kurkászása nem is passzolt a felsorakoztatott résztvevőkhöz, vagyis önmagán túlmutató gondolatokból is akadt néhány az – akár akaratlanul – fel-felbuggyanó keserűség helyett és mellett.

Balassa Péter, Iványi Zsófia, Szabó György, Mundruczó Kornél, Garancsi Ágnes, Gulyás Márton, Filep Ákos

Most is ott kezdődött a beszélgetés, ahol a part szakad: Iványi Zsófia, az est egyik moderátora mindenekelőtt az alternatív kontra független terminus technicus széltét és hosszát kereste, bár – mint az a nézői kérdéseknél kiderült – ezt a definíciós törekvést érdemes lenne kiegészíteni az amatőr megnevezéssel is, sőt, talán a dilettáns és műkedvelő szavak jelentését is jó lenne már tisztázni egyszer és mindenkorra. Ha Mundruczó Kornél lehet amatőr, akkor Tarr Béla is lehet műkedvelő, de hosszú az út, míg ezen intellektuális tartalomig amortizálódik a kerekasztal-beszélgetés, mert volt honnan zuhannia, szerencsére.

Mundruczó Kornél (Proton Színház) ugyanis nagyon is életképes gondolatokat fogalmaz meg a függetlenségről, annak ellenére, hogy általános definíciókba nem akar bocsátkozni. „Csak független művészet van” – mondja, és már-már zavarba ejtően európai gondolatokkal folytatja: „A kultúrának mindig is függetlennek kell lenni, sőt, az államot arra kell használni, hogy független is tudjon maradni.” A rendező egyenesen rémisztőnek tatja, hogy míg a rendszerváltás előtt természetes volt, hogy nincs független kultúra, az már korántsem az, hogy huszonkét évvel a rendszerváltás után sincs, és nem is volt. „A független kultúrát az államnak kell kialakítani, ehhez pedig fékek és ellensúlyok kellenek, ahogyan Németországban”, és példának azt hozza, hogy ott egy intendáns (színházigazgató) legfeljebb nyolc évig maradhat intendáns.

A Proton Színház nemzetközi koprodukcióban készült Szégyen című előadásának (rendező: Mundruczó Kornél) bemutatója Bécsben volt. Magyarországon a Trafóban játsszák. (A képen: Zsótér Sándor és Wéber Kata.)

Elmondja, hogy a Proton Színház kereste a kapcsolatot az állammal, de eredménytelenül. (Aki úgy vélné, hogy ilyesmi csak a Nemzeti Együttműködés Rendszerében fordulhat elő, jókorát téved; Frenák Pál kortárs táncművész, akinek kvalitásait ugyanúgy kiállta a világszínpad, mint Mundruczóét, még a virágzó szegfű idejében maradt megtűrt művész, támogatott, mit támogatott?, pusztán elismert helyett. Érdekes, hogy mindkét esetben főként a Szabó György – jelen beszélgetés egyik résztvevője – vezette Trafó töltötte be a kultúrpolitikai feladatok elvégzetlensége okán keletkezett űrt, helyet adva a művészek produkcióinak.) A helyzetről és a dilemmákról azt mondja Mundruczó: „Magyar nyelven készülnek az előadásaink külföldi pénzből, és azt kérik, hogy a magyar nyelvet használjuk. Ez az egész kicsit hasonlít a galériák működéséhez, ahol az egyetlen elvárás, hogy azt csináld, amit tudsz... Ez egyrészt jó, de van két probléma is vele. Egyrészt csak virtuális kapcsolatban maradsz a saját kultúráddal, ami frusztráló, és mindemellett a csapat létezését is virtuálissá teszi. Másrészt elveszik generációs élmény lenni, amit csinálunk, olyan generációs élmény, mint a Katona vagy Kaposvár volt. Innentől az az érzése az alkotóknak, hogy kuka. De nem kicsit kuka. Nagy kuka. Ha nem integrálódik a struktúrába az, amit csinálunk, ha nem válik generációs élménnyé, akkor szükségszerűen elsikkad, egysíkúvá válik.” Mint mondja, ez az élet is felvet nagyon komoly egzisztenciális kérdéseket, például hogy hol eresszen gyökeret egy művész – ezek persze más típusú egzisztenciális problémák, mint a hazai színészek jelentős részénél. „Viszont függetlenül kritizálhatunk bármit, mindenféle politikai töltet nélkül.”

Gödör Klub, 2012. január 31.

Ezúttal nem csak színházról van szó. Jelen van a bezárásra ítélt Kino ügyvezetője, Garancsi Ágnes, illetve az egykor az Erzsébet téri építményben működött, majd most új helyen ugyanazzal a filozófiával újranyíló Gödör Klub vezetője, Filep Ákos is, így a moderátorok megpróbálnak szélesebb spektrumot felölelni a kulturális szcénából. Ez azonban kevéssé sikerül, mert bár Garancsi Ágnes felveti annak a problémáját, hogy a Kino megszűnésével a Cirko-Gejzír marad az egyetlen olyan mozi, ahol fel sem tud merülni a központi akarat nyomása – mindegyik más art-mozi valamilyen hálózatnak a tagja –, de ez reflektálatlan marad, Filep Ákos pedig joggal nem tud mit kezdeni azzal a kérdéssel, hogy őszerinte az Akvárium vagy a Gödör a jobb.

A Krétakör Krízis-trilógia II. - Hálátlan dögök című operájának (rendező: Gulyás Márton) bemutatója Berlinben, a Bajor Állami Operaházban volt. Magyarországon a Trafóban volt látható. (A képen: Megyesi Zoltán és Kovács Ráchel.) Gulyás Márton, a Krétakör ügyvezetője, aki a Független Előadó-művészeti Szervezeten keresztül igen aktív viszonyt próbál folytatni a kulturális államtitkársággal, most, hogy végre legalább a döntések megszülettek, nem túl bizakodó. Elsőre abszurdnak hangzik már az is 2012. november 4-én, hogy a 2012-es támogatási szerződések a döntések ellenére sem köttettek meg, ám Gulyás továbbmegy: „Nincs esély, hogy belátható időn belül ezek a szerződések megköttessenek” - mondja, és láthatóan komolyan is gondolja. A külföldön is elismert magyar alkotókról – mint a Krétakört vezető Schilling Árpád – azt mondja: azért is kérik fel ezeket az embereket külföldi munkákra, mert őket azonosítják a magyar kultúrával. Hozzáteszi: a Krétakör egy kortárs MAGYAR előadó-művészeti műhely. Így, nagybetűvel. Szerinte is jelentős probléma, hogy nem intézményesítenek olyan kezdeményezéseket, mint a '80-as években Jeles András vagy Fodor Tamás művészete volt. Mármint: ma sem.

Arra a kérdésre, hogy mi a felelőssége a külföldön befutott magyar művészeknek, igazából nem érkezik válasz, de Kovalik Balázs elmondja: 2008-ban azért is ment ki Németországba dogozni, mert nem kapott itthon munkát. Érzékelteti, hogy az operához még sokkal több pénz kell, mint a színházhoz, mert „kell hozzá hatvan zenész és húsz színész”. Egy független színház vagy társulat akár kulturális dacból is létre tud jönni (erre akár a HOPPart, akár az egri Földszint 2. jó példa), de opera nem. Ezután Kovalik elmesélt egy kis anekdotát a főpolgármester és az opera viszonyáról.

Történt egyszer, hogy a Budapesti Tavaszi Fesztiválon (BTF) a Mozart-maraton annak rendje és módja szerint szép sikerrel lement, aminek a főpolgármester is örült, tetszett neki. Ezután megkérdezte Kovaliktól, hogy miért nem játsszák többet. „Erre már nem tudtam reagálni. Fárasztó. Egy előadás alhangon 15-20 millió forint esténként.” De szerinte nem a politika tette ilyenné a mai helyzetet: „A szakmai trágyával összekevert politika az oka. Féltékenység és egyéb háborúk vannak. A Trafó ügyét megnézve is látszik, hogy itt nem csak politikáról van szó.”

Eötvös Péter Az ördög tragédiája című operáját a Bajor Állami Operaház mutatta be Kovalik Balázs rendezésében, 2010-ben. (A képen: Georg Nigl.) „Hosszú távon gondolkodó, távlati tervekkel rendelkező alkotónak tilos itthon maradnia” - vonja le a következtetést Mundruczó. „De ezek személyes életutak. Nem kell feltétlenül elmenni. Nekem van olyan problémám, hogy én német rendező vagyok-e? Hiába csináltam már sok előadást Németországban, a magyarokkal tudok jól dolgozni. A ráció azt diktálná, hogy letelepedjek Kölnben, de ezt most még nem tudom elképzelni. Sokkal jobb lenne abban a földben terebélyesedni, ami a tied. Ez csak harmónia-igény kérdése, nincs ebben semmi pátosz. De kiszámíthatatlan a közeg, tervezhetetlen. Lengyelország vagy Bosznia-Hercegovina például tervezhető ország. Itthon vagy belebújsz valakinek a seggébe, vagy kívül maradsz és átlépnek rajtad.”

A tervezhetetlenség mindenki szerint nagy probléma, hiszen ahogy Kovalik Balázs is kifejtette, vannak olyan előadó-művészeti tevékenységek, amelyek 3-5 évre előre dolgoznak. Ilyen (lenne) a Trafó, ilyen a BTF és ilyen az opera is, ahol egy szereposztást a próbakezdés előtt legalább egy évvel hamarabb véglegesíteni kell, hogy a dalokat meg tudják tanulni az énekesek.

„A tervezhetőséghez nem csak pénz kell, hanem fel kell készíteni a közönséget arra, hogy öt év múlva hova jutok” – jegyezte meg Kovalik, rámutatva arra, hogy a beavató színházaknak és egyéb ilyen típusú kezdeményezéseknek akkor van értelme, ha tisztában vannak az intézmények azzal, hogy hova szeretnék eljuttatni a közönséget ezáltal. (Ahogy a Nemzeti Színház sem az Angyalok Amerikábannal kezdte az első évadát, hanem évről évre, a közönségével együtt jutott el eddig.) „Németországban a Német Kalózpárt (Piratenpartei Deutschland), ami egy fiatalos, tökös szervezet, azért gyűjt aláírást Bonnban, hogy fejezzék be az opera finanszírozását” - folytatta Kovalik, mindössze arra hívva fel a figyelmet, hogy most már sokan mást értenek kultúra alatt, és erre reflektálni kell. „A gladiátorjáték is kultúra volt. Ma nem az, de holnap lehet az.”

Ezek mellett Szabó György jelezte, hogy november végéig van tanácsadói szerződése a Trafónál, utána kiderül, mi lesz. Lehet, hogy folytathatják az együttműködést, de a Trafó sorsa sok mindentől függ. Egyrészt a pénztől, másrészt a környezettől. „Mert mi folyamatos szimbiózisban vagyunk az alkotókkal, így a Trafó függ a fellépő alkotók helyzetétől is.” A pénzkérdéshez Filep Ákos hozzátette: nem igaz, hogy nincs a kultúrában pénz, de szerinte csak akkor lehet megszerezni, ha az értelmiségi szakmák között létrejön valamiféle szolidaritás, megjelenik erősen a civil kurázsi „és lenne gerince a szakmáknak.”

A nézői kérdéseknél az eddig illedelmesen, de olykor kellemes intellektuális szenvedélyességgel csordogáló gondolatokat megtöri egy hölgy, akinek hallhatóan nem nagyon szimpatikus az, ami itt zajlik, de ahelyett, hogy ezt megfogalmazná, elkezdi amatőrözni a függetleneket, és valami miatt reprezentatívnak érzi megjegyezni, hogy az olasz Motus társulat tegnapi előadásán a Trafóban csak fél ház volt, úgyhogy nem érti, milyen közönségről beszélnek itt az emberek. E felvetést valószínűleg annak biztos tudatában hagyták megválaszolatlanul a beszélgetés résztvevői, hogy ennél többször jártak a Trafóban az elmúlt néhány évben. Inkább Gulyás Márton próbálta helyre tenni ezt az amatőr/független kérdést azzal, hogy „az amatőr egy művészeti, a független egy működési kategória”, de ez nem hatotta meg a kérdezés helyett valami miatt inkább oktatónak álló hallgatót. Bár Gulyás azt is próbálta feszegetni, hogy nem egészséges, ha a kormányt és az államot egy és ugyanazon intézménynek tekintjük, ez a differenciált gondolat végképpen megrekesztette a kommunikációt.

Aztán a lefújás után az indulatosabb hallgatók és a modern konfliktuskezelésben járatos kerekasztalosok nyugodt hangvételben folytatják, most már privátim. Mi pedig okosabbak nem lettünk, maximum kicsit tájékozottabbak, de az is jól jön azért.

_(Centrális Galéria, az OSA szervezésében, 2012. november 4.)_

|{background:#ddd}. Ma, november 5-én éppen 29 napja jelent meg az 1428/2012. számú kormányrendelet a költségvetési intézmények költségvetésének zárolásáról. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma azóta nem tud válaszolni arra, hogyan érinti a pályázatokat, illetve a kulturális intézményeket a megszorítás. Az emberierőforrás-miniszter 41 napja hirdette ki a VI. kategóriás színházak pályázati támogatásának nyertes pályázatait, azóta a megítélt támogatások kifizetéséről semmi hír. |

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr17999663

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.