7óra7

Szikszai Rémusz: Egyetlen századmásodperc öröm

Szikszai Rémusz: Egyetlen századmásodperc öröm

2013. 07. 06. | 7óra7

► A FÜGE és a Vádli Színház bemutatójára készültök... Mi is ez a Vádli pontosan?

*Szikszai Rémusz (SzR):* Vádli Alkalmi Színházi Társulás: ez a társulatunk neve, amit négyen alapítottunk. Huszár Zsolttal – Isten nyugtassa – együtt játszottam a Rómeó és Júliában, én voltam Lőrinc barát, ő pedig Rómeó. Mentem gatyában, mezítláb – ez volt a jelmezem – a színpad felé, amiből kilátszódott a vádlim. Zsolt megszólalt: „Hú, mekkora vádlid van!” – mondta őszinte elismeréssel, és hozzátette, hogy a magyar színházi életben még két embernek van ilyen vádlija, Király Attilának meg neki – mondta saját magára. Én meg erre rávágtam, hogy szuper, alapítsuk meg a V. Á. D. L. I. Színházat, amiről majd senki nem fogja tudni, hogy mi ez a sok római szám egymás mellett. Aztán mellénk szegődött még Gyulay Esztert, így lettünk négyen. Végül is amit debütáló előadásnak szerettünk volna, nem jött létre, de egyszer eszembe jutott, hogy mi lenne, ha megcsinálnánk a Caligula helytartóját – nagyon régen foglalkoztatott a darab. Mivel mindent formában gondolok el, kitaláltam, hogy legyen a csapat neve a Vádli, készítettünk hozzá logót is – szerintem nagyon szép, a rhodosi kolosszus lábát tekerik be pici emberkék. Megnéztük Szabó Márton grafikus barátommal, hogy mi a vádli latin neve (minden rendes grafikusnak van egy anatómiai atlasza otthon): "musculus soleus", ami napizmot jelent –, úgyhogy kitaláltam, hogy legyen az a mottónk – iskolában tanultam latint –: „Sic musculus soleus vollen”, vagyis „Ahogy a gázlóizmom akarja”. Végül is ezért született a Caligula helytartója mert ezt akarta a gázlóizmom.

► Miért gondoltad, vagy gondoltátok, hogy érdemes most elővenni a Caligula helytartóját vagy a Képmutatók cselszövését?

*SzR:* Én akartam mindkettőt. A Caligulánál úgy éreztem, hogy az amiben élünk, valamilyen módon kapcsolódik a műhöz. Számomra arról szól a darab – és erről próbált szólni az előadás is –, hogy mit csinál veled a hatalom – mindegy, hogy van-e diktatúra vagy nincs, a fontos az, hogyan torzítja el az embert. Az érdekelt, hogy egy személyiségben milyen változást okoz az, hogy valaki az emberek élete felett rendelkezhet. Foglalkoztat például, hogy mit okozott Churchillnek az a döntése, hogy ott kellett hagynia tízezer katonát a francia parton. Ha köztük lett volna mondjuk a fia, akkor lehet, hogy másképp dönt? A hatalom működése izgat, és az, hogy ezen belül hogyan működik a színház, például ki van-e kiszolgáltatva neki. Ez – úgy tűnik – egyre inkább így van, egyre szarabb lesz a helyzetünk – és ez nem csak gazdasági kérdés. Hanem annak a kérdése, hogy egy rossz gazdasági helyzetben mi az, amit először elengedsz politikusként, vagy olyan emberként, aki dönthet mások életéről. Azt fogod elengedni, ami számodra fölösleges.

► Vagy ami a legkevesebb ellenállással jár.

*SzR:* Úgy van. De mégis mi az? Az emberek dolgoznak, isznak, esznek, kifizetik a számlát, nyaralnak, a lehető legjobban élik a kis életüket, és néha elmennének szórakozni – ez a legkönnyebben elengedhető. Ha már szóba került Churchill: valahol olvastam, hogy a II. világháború alatt az angol miniszterelnöknek azt javasolta az egyik kormánytag, hogy állítsanak le minden kultúrára szánt pénzt a háború idejére, és az összeget fordítsák fegyverkezésre. Rendben – mondta Churchill, és ez jegyzőkönyvben szerepel –, de akkor gondolkozzunk el azon, hogy miért háborúzunk. ...Hát igen. Nekem szimpatikus, amit Chruchill mondott, de tudom, hogy itt és most nem ezt a világot éljük.

Szikszai Rémusz

► A Caligulában nagyon fontos szerepe van a szobornak, amit a császár be akar vitetni a templomba. Közben az nem egy karakteres valami, egy jelentéktelen, aprócska dolog, igazán csak a gesztus, a bevitel, az elfoglalás gesztusa számít.

*SzR:* Hiszen elvi kérdés, hogy be lehet-e vinni, vagy sem, nem materiális. És persze: bármit be lehet vinni, ha elfogadjuk, hogy nincs Isten, de ha elfogadjuk, hogy nincs Isten, akkor ember sincs, akkor állatok vagyunk – de akkor úgy is kell élni. A Képmutatók cselszövése eggyel bonyolultabb történet, abban az értelemben, hogy általában úgy szokták megcsinálni – játszottam egyszer, ott is így volt –, hogy két nagy formátumú ember találkozásáról szól az előadás. A hatalmat képviselő XIV. Lajosról és Molière-ről. De ha elolvasod rendesen a darabot, akkor azt fogod látni, hogy XIV. Lajos bár szereti a művészetet, de a művészet ebben a korban nem arról szól, ami van, hanem arról, ami lehetne. A királyt de Charron érsek préseli. Vagyis van két politikus, az egyik azt mondja, hogy figyelj, ezt az alakot – Molière-t – el kell tüntetni, a másik pedig azt, hogy velem senki ne beszéljen így, mert én vagyok a király. A királyt az ajtóhoz akarják szorítani, mire ő leülteti az asztalához azt, akit el kellene ítélnie. Azt gondolom, ebben a játékban a színház – és maga Molière is – csak egy bábu a király sakktábláján: a király kedvenc figurája. De a sakkjátszmában el szoktuk veszíteni a királynőt is – attól még megnyerhetjük a partit. Hatalmi szempontból ebben a darabban azt kéne látnunk – ha minden jól megy, azt is fogják látni a nézők –, hogy a királyt sarokba szorítják, mire ő beáldozza Molière-t. Meghozza a vezéráldozatot. Lehet valaki nagy formátumú politikus, de a nyerésre játszó pozíció önkéntelenül szörnyeteggé teszi az embert. Ha megérti az ember a sakkjátszmát, akkor bizonyos helyzetben nincs mit csinálnia, elfogadja, hogy be kell áldozni a vezért – ez rendben van. De amikor ugyanezt teszi emberként a másik emberrel, akkor már nincsen.

► A Vádli független színház... Amit mondasz, az könnyen vonatkoztatható a független színházakra is, és ez annak fényében különösen érdekes, hogy a POSZT-válogatás alapján a független színházak tavaly nem tudtak elég jó dolgokat letenni az asztalra.

*SzR:* Engem ez az egész nem érdekel, nem befolyásol. Amikor a kritikusok jelöltek minket a legjobb független előadás kategóriában, nagyon örültem neki, de nagyon meglepődtem. Az, hogy nem válogatták be a POSZT-ra, azon nem lepődtem meg, nem is volt ilyen elvárásom. Szerintem attól a perctől kezdve, hogy a válogatás emberekre van bízva, nekik képviselniük kell azt, amit képviselnek. Azt viszont nem szeretem, amikor utólag elkezdenek magyarázkodni. Ez az én döntésem, emberek, ez van és kész – ezt akarta az én gázlóizmom, hogy a Vádlinál maradjunk. De akkor ezt vállalják is, könyörgöm. Ne kezdődjön el egy polémia arról, hogy ki van ott és ki nincs, és utólag ne rúgjunk bele azért előadásokba, hogy igazoljuk a döntésünket. Döntöttek, ahogy döntöttek, én ezt tiszteletben tartom. A Caligula esetében igazából az zavart a legjobban, hogy a nézők szemszögéből ráhúzható volt egy konkrét helyzetre. Ami azért baj, mert nem a saját kis szaros életünkre vonatkoztatjuk. Pedig arról kellene beszélni, hogy azzal mi van.

► Azért tettem fel ezt a kérdést, mert az alapján, amit mondasz, biztosan szóba fog kerülni, hogy ez valami nagyon konkrétra akar utalni.

Szikszai Rémusz a Finito című előadásban *SzR:* A színházról akar konkrét lenni. Furcsa ez a helyzet: beszélgetünk valamiről, ami még nincs kész, és most éppen tele vagyok még félelemmel az előadással kapcsolatban. Azt mondtam az olvasópróbán a színészeknek, hogy ha mi magunkról nem tudunk őszintén beszélni, akkor ne akarjunk moralizálni a világ semmilyen aspektusáról. Ha mi nem tudunk úgy beszélni magunkról, hogy mi bennünk a rossz és mi bennünk a szerethető, akkor nem tudunk beszélni semmiről. Vagyis ha az előadás jól sikerül, akkor akármennyire szimpatikus lesz Molière, legalább annyira antipatikusnak is kell lennie, mert a maga világában, a maga közegében ő zsarnok, önző, csak magával törődő ember, akinek az az egyetlen érdeke, hogy a színháza jó legyen – és ennek mindent alá is rendel. Egy rossz döntés, a hübrisz az, ami aztán az egészet maga alá temeti. De nem csak őt, hanem az egészet. Molière-t nem érdekli, hogy mi lesz a többiekkel. Az első felvonásban van egy jelenet, amiben Molière kirúgja az életéből Madeleine Béjart-t, akivel húsz éve él együtt. Pontosan tudja, hogy ha az életéből kirúgja, akkor kirúgja a színházából is, hiszen ezután nem lehet ott maradni. Sőt, még azt is megteszi, hogy nem ő mondja ki, hanem úgy bonyolítja a beszélgetést, hogy a másik mondja ki, hogy elmegy. Erre Molière azt válaszolja, hogy jó, a színház nyugdíjat ad neked, mert megszolgáltad – egy másodpercig nem tartja vissza vezető színésznőjét. Mondja meg nekem valaki, hogy e között a jelenet között, meg aközött, ami a harmadik felvonásban van, amikor azt mondja XIV. Lajos Molière-nek, hogy mától kezdve betiltja a Tartuffe-öt, mi a különbség? Semmi. Mind a kettő egyfajta szerelem, csak mivel ez utóbbi nem privát, hanem közszféra – onnan kezdve ugye, hogy ezt Franciaország királya mondta – rögtön szalagcím lesz. A holnapi újságban az lesz benne, hogy Molière többet nem léphet fel, mert megvonta tőle a király a támogatást. A két kirúgás, a két zsarnokság között mi a különbség?

► Ezzel azt is mondod, hogy a hatalom tulajdonképpen csak leképez valamit.

*SzR:* Igen, mindig leképez valamit. Tükör. És ez a szöveg is tiszta tükör. Néha attól félek, hogy ha minden reflexiót, ami benne van, be akarok fogni, akkor az túl sok lesz. Most ott tartunk a próbákkal, hogy van egy hatalmas léggömbünk, de már élesítem a kést, hogy pár zsákot levágjunk róla, mert elviselhetetlenül nehéz.

► Ez a második rendezésed. A Caligula helytartója viszonylag kevés szereplős, gyakorlatilag egyetlen térben játszódó előadás – egy könnyen mozgatható darab. A mostani viszont sokkal nagyobb kiállítású. Nehezebb ez ilyen értelemben?

*SzR:* Sokkal. Elgondoltam valamit a darabbal kapcsolatban, amihez hozzárendeltük a zenét, a jelmezeket, mindent, de most azt látom, hogy ebből egy kőszínházi forma kezd kialakulni, amit nem bír el sem ez a tér, sem ez a közeg. Fogni kell egy szép nagy kalapácsot és össze kell törni.

► Ez jön most?

*SzR:* Igen, és ez fájdalmas lesz. Ez volt az eredeti szándékom is, de otthon, papíron könnyebb kivitelezni, hiszen ott nincsenek emberek. De ezek nélkül az emberek nélkül nem tudom, mit csinálnék. Az oda-vissza hatás az, amitől ez az egész működni tud. Tegnap este láttam egy próbát, amiről azt éreztem, hogy jelen állapotában bármelyik kőszínházba bevihető lenne. Jó, hogy felraktuk ezt a hatalmas monstrumot a színpadra, de nem maradhat ebben a formában, mert ezek nem mi vagyunk, nem én vagyok. Ez nem egy kőszínház.

► Túl tökéletes?

Képmutatók cselszövése (próba) - Szikszai Rémusz, Király Attila, Fodor Tamás, Tóth József, Kovács Krisztián *SzR:* Azt próbálom elérni, hogy ne legyen sima. Hogy lássák a nézők, ahogy a maszk mögött felsejlik az emberi bőr, ami már nem olyan szép. Most csak félig van maszk, a másik fele már le van törve, és ha kell, a maradékot kalapáccsal fogom letörni – vagy legalább meg fogom próbálni. Mindennek persze következménye van, de most nem tudom, hogy mi hova visz.

► Ez a dolog azért veszélyes. Mostanában sok olyat lehet hallani, hogy a színház csak illúzió, ami a külcsínről szól. Hogy nem szabad sokat megmutatni a varázslatból, mert akkor lehullik a lepel, ami már nem olyan szép, és az emberek elveszítik az érdeklődésüket. Te most ennek az ellenkezőjéről beszélsz.

*SzR:* Azért is kell így lennie, mert az előadásnak a fele egy backstage-en játszódik: nem tudom nem megmutatni _hátulról_ a történetet. Az viszont nem lehet illuzórikus, nem lehet egy kosztümös film. De nem akartam aktualizálni se, hogy 2012-ben játszódik, közben mégiscsak annak az érzetnek kell megszületnie, hogy akin rajta van ez az álarc, az le fogja venni, arról le fog hullani. Ha ez jól működik, akkor ez a négy felvonás – csontra húzva – kétszer egy óra lesz. Ha jól megy, akkor ez az előadás egy géppuska.

► A Caligulával is komoly dramaturgiai munkát végeztetek. Minden szereplő tudta, hogy melyik mondatot miért mondja – ami elvileg alapvető működési elve lenne a színháznak. Nincs benne vattaszöveg.

*SzR:* A Képmutatók különösen nehéz abból a szempontból, hogy a másodperc törtrésze alatt kell beégetni információkat a nézőkbe, hiszen kevés dolog ismétlődik. Lényeges dolog, hogy el kell mesélni a történetet, de fontos, hogy nem a történet az előadás, az csak egy rétege. Nehezíti ezt, hogy színészek mesélik. Vagyis – legalábbis a jelen pillanatban azt gondolom –, hogy egy jelenetváltozásnak legalább olyan értékűnek kell lennie, mint magának a jelenetnek, ahhoz, hogy aztán a végén az történhessen, ami történik – máskülönben lógni fog a levegőben. Kérdés, hogy mihez kezd magával nyolc ember, miután elmesélte a történetet? A pályám során ezerszer megkérdeztem magamtól – amikor tele lett a hócipőm a színházzal, meg mindennel, amit csinálok, és azt mondtam, hogy elmegyek valahova a francba –, hogy hova? Nem értek semmihez. Odáig kéne jusson a történettel párhuzamos történet, vagyis a történetmesélők története, hogy mi nem értünk semmi máshoz. Ha itt marad az üres színház, mert meghalt Molière, akkor mit csinálunk? Nem az a kérdés, hogy mihez kezdünk az élővel, hanem az, hogy mihez kezdünk a halottal.

► Ha van ehhez egy jó csapatod, még válasz is található erre a kérdésre...

*SzR:* Hála Istennek, van. A csapat nagy részét a Caligulában szereplő színészek alkotják. Jött még Kerekes Éva, Sárközi Nagy Ilona, Némedi Árpád és Bercsényi Péter. Évinél azt éreztem, hogy ez a szerep rá van írva, Ilonkát még stúdiós korából ismerem a Bárkából, és tudtam róla, hogy nagyon jó lett. Ha kettejük közé képzelem Fodor Tamást, akkor ők vizuális és minden egyéb értelemben is egy kört, egy történetet alkotnak. Látok egy szép nőt, akivel le lehetett élni húsz évet, és egy másik szép nőt, akivel visz a vérem. Némedi Árpit nagyon régről ismerem, Bercsényit pedig láttam már párszor és izgalmas jelenségnek tartom. Mindkettejüknek nagyon jó humora van. Mindannyian kiválóan integrálódtak a társaságba – akikkel a tavalyi próbafolyamatot végigröhögtük, kivéve azt a három napot, amikor mélyponton voltunk. Most is épp ezen a mélyponton vagyunk egyébként. (Az interjú június 24-én készült. – a szerk.) De olyan fajta együttlét és jó fajta szeretet van, amiből sokat ki lehet hozni. Itt nagyon egyszerűen lehet azt mondani valamire, hogy nem jó, és lehet vitatkozni rajta. A Caligula keretes szerkezetén a mai napig vitatkozunk a Fodorral, mert szerinte az nem jó. És szoktunk erről beszélni, ami nem fordul át anyázásba. Mindenki akarja ezt a dolgot, és tudom, hogy senki nem azért mondja, amit mond, mert ellenségek vagyunk, hanem azért, mert mást lát benne. Ilyenkor pedig tudom, hogy vagy nem tudtam jól elmondani, hogy mit szeretnék, vagy nem értenek vele egyet, és ilyenkor nekem erre reagálnom kell. Olyan nincs, hogy otthon előre tudom az egészet.

► A rendezés abból a tehetetlenségből fakadt, hogy csak a színházhoz értesz?

Hát hogy szeret maga engem? - Szikszai Rémusz *SzR:* Nem tudom. A Caligula helytartója régóta motoszkált a fejemben. Aztán egyszer csak a „hogy jövök én ahhoz”-nál erősebb lett, hogy meg akarom csinálni. A mostani állapot az tíz év vacillálásból lett.

► Ennek a tíz évnek akkor benne kell lennie a Képmutatókban is.

*SzR:* Ha jól fog működni benne lesz, ha rosszul, akkor is – akkor csak az lesz benne. Azt gondolom a rendezésről, hogy vak tyúk is talál szemet: egyet bárki meg tud csinálni, kettőt már nem biztos, hármat pedig biztos nem. Többek között arra is keresek választ, hogy ez utam-e nekem. Amíg nem tudom, addig nem tudom lezárni se. Félig pedig nem szeretek elmenni dolgokban.

Visszatérve arra, hogy veszélyes kikezdeni valamit, ami már sínen van... Tegnap néztem az összpróbát, és azt éreztem, ha ez így marad, akkor végül is oké, de nincs benne veszély. Nem voltam benne én, nem láttam, hol van benne az, hogy át kell mennünk a kötélen. Szerintem inkább essünk le, mint alul menjünk. Mi közünk van nekünk ahhoz, hogy elmondjuk a történetet? A biztonsághoz nincs, ahhoz igen, hogy mindenkinek benne van a vére. Van például négy pont az előadásban, amit biztosan tudtam előre, de ebből kettő már odébb ment, mert ezt hozta ki a közös gondolkodás. Az, hogy én, hogy jutok el A pontból B pontba tíz színésszel, azt nem tudom, csak együtt tudjuk.

► Amikor rendezel, akkor mi az erősebb benned: a színész vagy a rendező?

*SzR:* Helyzete válogatja. Színészként utálom, amikor előjátszanak, de rendezőként van, amikor nem bírok a véremmel – az borzalmas tud lenni. Volt, hogy nem volt bent mindenki a próbán, természetesen ilyenkor lepattantam és segítség címszóval boldogan eljátszottam helyettük. Nem bírom megállni. Vannak helyzetek, amikor tudom, mi kell egy szerephez, de olyankor csak arra kell menni, nem kell megmutatni. Mindenkihez másképp kell szólni. Valakihez sokkal több türelem kell, mert fontosabb neki az, hogy ő jusson el oda, mintha én megmutatnám neki, hogy mit kell csinálnia – még ha mindkettő ugyanoda vezet is. Tudom, hogy színészként reprodukálni a legnehezebb, azt akkor tudod csinálni, ha mindig képes vagy integrálni magad az adott helyzetbe. Azt nem tudod kihagyni belőle, hogy mi történt veled aznap, de ezt csak úgy tudod átültetni, ha tudod, hogy mibe vagy benne. Ez a legfontosabb. Ezért tart valami hat hétig. Ehhez valakivel most is türelmesnek kell lenni.

Képmutatók cselszövése (próba) - Fodor Tamás, Tóth József, Szikszai Rémusz

► Te sokfelé játszol, ráadásul sok helyen. A rendezői attitűdöd visszahat erre?

*SzR:* Kell, hogy el tudjam helyezni magam az egészben. Ha nem tudatják velem, mi az, amit csinálunk, akkor lógok a levegőben. Az egészhez képest tudom elhelyezni magam. Egyébként idegesítő tudok lenni, mert eléggé kreatív vagyok, bár nem ragaszkodom semmihez, amit kitalálok. Csiky Bandi bácsi mondta Kolozsváron, hogy minden próbára vigyél magaddal egy ötletet. Harminc próba, harminc ötlet. Ha ebből tizenöt nem jó, akkor még marad tizenöt, ha ebből hét megvalósul, akkor az egy fél szerep. Én ezt képviselem. De megtanultam az elmúlt húsz évben, hogy ezt nem lehet másoktól elvárni. Huszonévesen persze mindent mindenkinél jobban tudtam, és az amúgy is energikus alkatomból számtalanszor kiszóltam úgy, hogy közben vitt az ideg – hát azt hiszem, nem lehettem valami kellemes lény, és most enyhén fogalmaztam. Aki ezt olvassa, és ismert huszonévesen, attól ezúton is elnézést kérek. Pofán kellett volna vágni egy szívlapáttal. De ennek le kell kopnia az emberről. Remélem, hogy afelé kopik, hogy ahogy megtanultam türelmesnek lenni másokkal, úgy megtanultam türelmesnek lenni magammal szemben is. Vannak pillanatok, amikor szétvet az ideg, de akkor se kiabálok. Negyvenhárom évesen? Minek? Kivel?

► Pénteken munkabemutató. Ez mit jelent?

Átváltozások - Szikszai Rémusz *SzR:* Az első találkozást a közönséggel. Remélem, kész leszünk. A munkabemutató azt jelenti, hogy az őszi premierbe – ami előtt lesz még néhány próba – már beépítjük a nézőkkel való első találkozás tapasztalatait.

► Fontosak a reakcióik?

*SzR:* Mindenképpen. Van olyan színházi rendszer, ahol a tizedik előadás a bemutató – nem véletlenül, hiszen nem lehet tudni előre, hogyan reagál a közönség. Nem hiszek abban, hogy a bemutatón kész van az előadás, a rendező bácsi mond egy csókolomot, és kalap-kabát. Az gyár, ahol fel sem merül, nem érdekes, hogy valami nem jó. Az itteni helyzet viszont olyan nekem, mint amikor biciklizni tanítom a gyereket. Szaladok vele, inog a gyerek, a bicikli, aztán egyszer csak már nem szaladsz vele, mert megy magától, kacsázva, de megy. És abban csak egyetlen századmásodperc öröm van, mert a következő gondolatom, hogy Jézusom, ott a kereszteződés... Egyszerűen rettegek most. Az van bennem, hogy amíg élek, soha többet ilyet nem csinálok. Nem láttam egy hónapja a családomat, azt se tudom, hogy áll-e még a ház. A családom hihetetlen toleranciával van velem szemben. "Ez az agymenése a fiúnak, szeretjük, hát csinálja." Tegnap este véletlenül hazaértem fél tizenkettőkor, a teraszon elment az anyósom, aki a szomszédban lakik, rám nézett és odaszólt: "Jé, maga itthon van?" Majdhogynem számon kérőn. Ha mindenki, aki szeret, arra van beállítva, hogy létrejöhessen az agymenésed, akkor tele leszel mindenféle lelkiismeret-furdalással. Itt a nyár, mindenki kint ül a vízparton, mi meg itt tökölünk ezzel a darabbal.

► De ez fontos...

*SzR:* Persze, de nem tudom, hogy arányos lesz-e. Ha ebben az emberek jól érzik magukat, ha úgy mennek be a színpadra, hogy jó játszani benne, és nem megyünk vele a falnak se, akkor az én erőfeszítésem sem volt fölösleges. De ha annyi sincs benne, hogy jó csinálni, akkor az kapufa. Ami pedig egyedül az én hibám, és nem vádolhatok vele senkit.

► Vállalod az egészért a felelősséget?

*SzR:* Nem tudok nem felelősséget vállalni, ha egyszer én ezt gondoltam el. Csak a saját felelősségemmel tudok foglalkozni. Ha odaálltam a színészek elé, hogy eljátsszák-e ezt és ezt a szerepet, és igent mondtak, onnantól kezdve ez az én felelősségem. Ez a munka az építészethez hasonlít valahol, azt látod, hogy egyben van, és nézed, hogy jó helyen van-e a főhajó, az-e egyáltalán a főhajó, vagy odébb kéne tenni. És ott vannak még a freskók, a részletek. Néha farkasvakság van, mert nem tudod, hogy az egy díszítő- vagy tartóelem, amit odébb raksz. Leveszed, és máris hallod, hogy recseg-ropog a felépítmény, és látod, hogy mindjárt rádől a Tóth Jocóra – pedig már majdnem kész volt...

► Azért ez egy közös ügy...

*SzR:* Nem tud úgy lemenni egy beszélgetés, hogy ne legyen közös ügy. Amikor alapvető dolgokról beszélgetünk, mindenkinek egyformán számít a véleménye. Ma például felvetettem egy szerkezeti problémát, amire kaptam egy választ, hogy ha azt kiveszem, akkor abból gáz lesz, és valaki visszakérdezett, hogy miért, és diskurzus alakult ki. Innen plénum van, nem tud nem plénum lenni.

Szikszai Rémusz

► Úgy tűnik, mintha itt nem csak egy-két előadásra összeszerveződött csapatról lenne szó, hanem felelős és alkotóerővel bíró emberek csoportjáról, akik a saját közlendőjüket ezen keresztül mondják el.

*SzR:* Mi más lenne a szervező erő? Mert nem a nem létező pénz hajtja őket. Sokat gondolkodtam ezen, és olyasmire jutottam, amit mondasz, csak éppen nincs így kimondva.

► De hát mégis, miért lenne itt valaki június végén, minden nélkül, próbálva, megbeszélve, díszletet építve a negyven fokos kánikulában? Mi a konkrét motiváció?

*SzR:* Nem tudom. Azt tudom, hogy senkit nem kellett kétszer kérni. Tulajdonképpen megható ez az egész. Azért is súlyos erről beszélni, mert ha ebbe belegondolok, akkor még jobban rám tör a frász. Az az igazi felelősség, hogy ehhez képest mit hozunk létre – annak ellenére, hogy tudom, mindenki más is tudja, hogy egy színész többször bukik, mint amennyiszer sikere van. Lehet, hogy a bukás is belefér; ilyen szempontból nem a siker számít, hanem az, hogy azt érezzük, hogy megcsináltuk, amit akartunk.

► Egy siker mögött is lehet rossz dolog, ahogy a bukás eredménye is lehet valami pozitív.

*SzR:* Ráadásul erre mondhatják azt, hogy lám-lám, nem kell a színházhoz pénz. Olyan boldog lennék, ha meg tudnám fizetni a munkájukat – bocsánat, nem én, mert nem én vagyok a mágnás. Gyönyörű lenne, ha abból, amiért odateszik az emberek a szívüket-lelküket, meg is tudnának élni. Ez lázálom, mert soha nem lesz arányban a belefektetett munka az anyagiakkal. Így pedig legalább lélekben meg kell legyen az a komfortérzet, hogy ezért érdemes volt. Erre viszont nincs garancia. Így még inkább kardélen táncolunk.

► Azt mondtad, hogy van még darabötleted, ugyanakkor azt is, hogy az jár a fejedben, hogy te ilyet soha többet. Melyik az erősebb?

*SzR:* Jelen pillanatban? Az, hogy szombaton bemutató.

>>> Képmutatók cselszövése - időpontok, színlap

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr998000377

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.